„Amit az ember egyszer leírt, fejszével sem vághatja ki többé!”
Mikszáth Kálmán örök érvényű bonmot-ja akár mottója is lehetne Nyerges András Színrebontások – magyar írókról alcímű új kötetének. A szerző tagadja ugyan, de hatszáz oldalas műve, akárhogy nézzük is, irodalomtörténet. A költő-író rendszerváltás után született műfajteremtő tárcái, tanulmányai – melyeket előszeretettel nevez istenkáromló oknyomozásoknak –, mondhatni, akaratlanul álltak össze objektíven szubjektív irodalomtörténetté.
Arcképcsarnokába Kazinczy Ferenctől Parti Nagy Lajosig megközelítőleg száz alkotót vett fel, akiknek korabeli és utókori históriáit születési évük sorrendjében meséli el, ugyanakkor időben folyamatosan ugrál, merthogy minduntalan kiderül, hogy a kortársak és az elődök irodalmi és politikai megítélése koronként meglehetősen változékonynak bizonyult.
Ennek egyik eklatáns példája A történet látható fele című kötet Madách-fejezete, amely nemcsak fontos (helyreigazító) adalék a Tragédiája körüli évszázadnál hosszabb „per” recepciójához, de bepillantást enged Nyerges munkamódszerébe is. Az ezredfordulón például az szúrt szemet a szerzőnek, hogy egykori céhbeli társa egy filozofálgató jegyzetében „közismert tényként” szögezte le, hogy „amikor Lukács György vette át a magyar kultúra irányítását a fordulat éve után, akkor betiltotta Az ember tragédiáját is”.
„Ahány állítás, annyi képtelenség”
– kommentálta az odavetett kijelentést Nyerges, majd adatok garmadájával bizonyította, hogy az 1940-es évek végére (ismét és nem utoljára) partvonalra szorított Lukácsnak semmi köze nem lehetett a Madách-darab betiltásához.
