Izraeli-iráni háború
Irán atomprogramjának lenullázása és hadseregének megroppantása volt a célja annak a támadássorozatnak, amelyet az izraeli hadsereg indított 2025. június 13-án több tucatnyi iráni célpont ellen. A meglepetésszerű offenzíva megtizedelte az iráni hadsereg vezetőségét, kiiktatta a légvédelem jelentős hányadát és súlyos károkat okozott a nukleáris létesítményekben is. A légitámadások folytatódnak, ahogy az iráni válaszcsapások is - a legfrissebb fejleményeket cikksorozatunkban követhetik.
„Német segítséggel a gyártási fázis utolsó lépésénél tart Homeini atombombája” – hozta címlapon a megdöbbentő hírt az izraeli Maariv napilap 1984. április 25-én. Persze rögtön hozzá is kell tenni, hogy itt a Maariv a klasszikus bulvársajtó hagyományait követve a cikk legsokkolóbb állítását tette meg címnek. Valójában a törzsszövegből kiderül, hogy az értesülés a nem túlságosan megbízható öbölbéli arab sajtóból származott, és a cikk a hír amerikai hatóságok általi cáfolatát is tartalmazta.
Mégsem haszontalan erre visszaemlékeznünk, mivel megmutatja, hogy az iráni atombomba fenyegetése már bő 40 éve is foglalkoztatta az izraeli közvéleményt, no meg a politikai vezetést is. Az elmúlt 30 év folyamán Benjamin Netanjahu is számtalanszor állt ki a kamerák elé elmondani, hogy Irán bármelyik pillanatban elkészülhet a nukleáris fegyverével, és azonnal tenni kell ellene valamit. De hogy kezdődött mindez?
Atommal a békéért
Az 1950-es évek elején a globális közvélemény jelentős része a küszöbön álló atomháború és az azt követő világvége rémképétől rettegett. Egymást érték a kiadványok, hogy mit csináljon az ember atomtámadás idején, még gyerekeknek szóló mesefilmek is készülnek a témában, ezeket az állam is támogatta és terjesztette. Egyre másra épültek az atombiztos óvóhelyek az USA-ban és az Egyesült Királyságban is, megjelentek a preppernek nevezett csodabogarak, akik privát óvóhelyeket ástak maguknak a kert végi sufni mellé és nagyarányú készletfelhalmozással igyekeztek felkészülni az apokalipszis utáni életre.
Ez a helyzet komoly feszültségeket eredményezett az amerikai társadalomban, és 1953-ra felmerült a Dwight D. Eisenhower elnök vezette kormányban, hogy jó volna egy kicsit enyhíteni az emberekben a nukleáris energiától kialakult páni félelmet. Ezt pedig azzal próbálták megoldani, hogy igyekeztek a politikai kommunikációban a nukleáris energia pusztító hatásairól a békés körülmények közötti használat előnyeire áthelyezni a hangsúlyt.
Ez a szándék indította be az Atoms for Peace kezdeményezést, ami eredetileg egy politikai propagandaszlogen volt és elsősorban arról kívánta meggyőzni a világot, hogy az USA nem kíván atomháborút elszabadítani. A kezdeményezés belföldi verziója a Project Candor volt, ami egyszerre próbálta a társadalmat stresszelő apokaliptikus víziókat visszaszorítani és megértetni az emberekkel, hogy miért kell mégis a költségvetés nem elhanyagolható hányadát a nukleáris fegyverkezésre fordítani.
Persze a programnak megvolt a helye Washington hidegháborús politikájában is, remekül fel lehetett használni a kommunizmus terjedésének (és ezzel együtt a Szovjetunió politikai terjeszkedésének) elszigetelésére, ahogyan ezt korábban Amerika a Marshall-segéllyel is tette. Az ötlet nem volt túl bonyolult, az atomenergia ugyanis egy olcsóbb és összehasonlíthatatlanul bőségesebb energiaellátás lehetőségét kínálta fel a hagyományos forrásokkal szemben, tehát az életszínvonal emelésének ígéretét hordozta magában, míg a kommunista eszme leginkább az elszegényedő társadalmakban találhatott nagyszámú követőre.
A terv tehát az volt, hogy az USA a baráti országoknak dúsított uránt szállít, amit kísérleti atomreaktorok működtetéséhez használnak majd. Egyben ezek az országok kötelezik is magukat, hogy az így megkapott uránt nem katonai fejlesztésekre fordítják. Részben ennek a folyamatnak az ellenőrzésére is hozták létre 1957-ben az ENSZ-ben a Nemzetközi Atomenergia-ügynökséget (NAÜ) és az sem véletlen, hogy még ebben az évben megszületett Teherán és Washington között az első megállapodás az atomenergia polgári felhasználását célzó együttműködésről.
Egy másik Irán
Ezidőtájt Irán még monarchia volt, az élén Reza Pahlavi sah állt, aki a mostaniakhoz képest egészen másképpen kívánta fenntartani Irán vezető szerepét a régióban. A síita állam volt a térségben az egyetlen muszlim ország, amelyik az első pillanattól kezdve potenciális szövetségest látott az 1948-ban megalakult Izraelben, ennek pedig az elkövetkezendő 30 évben számtalan tanújelét is adta. A különböző olajválságok, a szuezi krízis és az 1973-as Jom kippur háború idején is Izrael számíthatott Irán támogatására, ami elsősorban bőséges olajszállítmányok formájában testesült meg.
Persze naivitás lenne arra gondolni, hogy a kölcsönös szimpátia, vagy holmi szívjóság játszott volna szerepet a két állam közeledésében, inkább, mint a nemzetközi politikában ez jellemző, a közös érdek volt, ami szövetségbe forrasztotta őket.
A vele ellenséges arab muszlim államok tengerében a túlélésért küzdő Izraelnek létérdeke volt, hogy a régión belül szövetségesekre is szert tegyen, míg a síita perzsák lakta Iránnak amúgy is meggyűlt a baja a pánarab mozgalom lázában iráni területekre szemet vető, szunnita szomszédaival. Továbbá Teherán arra is számított, hogy az Izraellel kialakított szívélyes viszonyával jó pontokat szerezhet Washingtonban, amiben nem is kellett csalódnia. Pláne, hogy az Izrael irányába mutatott jóindulaton felül is volt miről beszélgetni az amerikaiakkal, lévén, hogy Irán az olajmezői és a meleg tengeri kikötői miatt csábító falat volt a Szovjetuniónak, így Washingtonnal jóban lenni életbiztosításnak sem volt utolsó.
Ebben a nemzetközi viszonyrendszerben született meg az amerikai-iráni együttműködési egyezmény, majd 1963-ban Irán csatlakozott a kísérleti nukleáris robbantásokat tiltó megállapodáshoz is. 1967-ben az USA 5,5 tonna dúsított uránt adott át Iránnak, és 1974-ben német segítséggel meg is kezdődött a buseri erőmű megépítése. Az erőmű azonban ekkor még nem készült el, ugyanis a projektet elsodorta a sahot is megbuktató 1979-es iráni forradalom, ami hatalomba segítette Ruholláh Homeini ajatollahot, aki már ismerősebb vizekre evezve alakította át országának külpolitikáját.
