Vannak olyan (élet)helyzetek, amikor nincs, aki velünk jöjjön nyaralni. Mert pont nem érnek rá a barátaink, mert nincs családunk, mert elhunyt a társunk, mert senki nem akar oda jönni, ahova mi szeretnénk, vagy épp mert aki jöhetne, annak nincs pénze erre. Számtalan okból alakulhat így, de vajon ok ez arra, hogy mi se menjünk nyaralni, utazni? És ha mégis úgy döntünk, hogy elutazunk, az milyen hatással lesz ránk: profitálunk belőle, vagy végig nyűglődni fogunk, mert egyedül (magányosan) kell vakációzni?
Önmagunkban merülünk el
Az egyedüllétnek modern társadalmunkban sokszor negatív felhangja van, hiszen „társas lények” vagyunk, de azért a pozitív pszichológia szerint ennek az állapotnak – akármilyen okból vagyunk is egyedül – számos hasznos funkciója lehet – magyarázza Nógrádi Csilla klinikai és mentálhigiéniai szakpszichológus. Az egyik legkézzelfoghatóbb haszon ilyenkor az önismeret fejlődése, hiszen valóban a saját szükségleteinkkel kerülhetünk kapcsolatba.
Feltéve, hogy aktívan töltjük ezt az időszakot, és nem csak átvészeljük valamilyen passzív tevékenységgel, mondjuk a tévé vagy képernyő előtt punnyadással. A tartalmas, önként vállalt egyedüllét valódi önfelfedező úttá válhat, amelynek során elmerülünk önmagunkban és megismerjük a szükségleteinket, felfedezzük a készségeinket, kipróbáljuk a függetlenségünket, megéljük a kreativitásunkat, feltérképezzük a bioritmusunkat, kronotípusunkat – sorolja a szakember. Máskülönben magány lesz belőle, amire jellemző a be nem töltöttség, egy érzelmi hiányállapot, amely belülről mardos minket.
