Velvet Underground
The Velvet Underground and Nico
Verve

49 perc,11 szám

Velvet Underground A sötét oldal © wan2

A Zenekar
Lou Reed hegedű zongora, cseleszta, basszusgitár, vokál; John Cale hegedű zongora, cseleszta, basszusgitár, vokál; Sterling Morrison szóló és ritmusgitár, basszusgitar, vokál; Maureen Tucker ütőhangszerek; Nico ének, vokál

Producer: Andy Warhol
A felvételek ideje: 1966 április – Scepter Studios, New York City,1966 május – T.T.G. Studios, Hollywood, California, 1966 november – Mayfair Studios, New York City

Megjelenés:1967 március

Előzmények
A zűrzavaros New York nem fogadta be a hippinemzedék szószólóit, a légkör sokkal inkább a dekadens dandyknek kedvezett. Lou Reed, Andy Warhol iránymutatása és több adag heroin elfogyasztása mellett megtalálja önmagát, zenekart alapít és dalokba önti félvilági élményeit.

A Mű

A banános lemezként elhíresült album borítójának ötletgazdája nem más, mint az album producere: Andy Warhol. A pop art androgün, aszexuális alfája és omegája otthonosan mozgott mind a zene, mind a film, mind pedig az alkalmazott képzőművészetek területén. A kelet-európai emigráns családból származó halkszavú mester valamikor a hatvanas évek közepén egy multimédia elődássorozaton ismerkedett meg a VU tagjaival, majd nem sokkal később, Paul Morrissey közbenjárásával behozta a csapatba a kor egyik legismertebb szupermodelljét, Alain Delon és Jim Morrison szeretőjét, a Fellini Édes Élet című mozijában feltűnt Nicót. A mindössze nyolc óra stúdióidő alatt felpakolt The Velvet Underground and Nico című debüt annyira elementárisra sikerült, annyira megelőzte saját korát, hogy mind a kritikusok, mind a szélesebb közönség utálta. Káosz, zaj, gyönyörű, de fájdalommal telt melódiák, sok volt ez a szerelem nyarán. A feketébe öltözött VU-tól mindenki túladagolást kapott. Reed szövegei kendőzetlenül szóltak a szexuális abberációkról, a prostikról, a drogokról, a szadó-mazó játékokról, egyáltalán bármiféle taburól. Az egyszerre excentrikus és introvertált albumon találhatunk dream popos bárgyúságot (Sunday Morning), garázs rockot (Waiting For The Man), lecsupaszított R & B-t (There She Goes Again), experimentális, John Cale sivító hegedűjével operáló zajongást (European Son) és egy 19. századi novella címét kölcsönvevő balladát (Venus in Furs) is. És akkor még nem említettük a Heroint, ezt az önmagába csavarodó drogódát. Heroin, it’s my wife, and it’s my life… ezt nem kell magyarázni. Az albumot a Rolling Stone magazin, Minden Idők Legjobb Rock Lemezeinek listáján a 13. helyre sorolta, ugyanakkor az Observer szerint ez a korong volt a legnagyobb hatással a rock eddigi történetére.

Hozzáadott érték

Lou Reed elsősorban önmagára volt hatással. Mind a Bowie-val közös Transformer (1972) a Walk On The Wild Side-dal és a Perfect Day-jel, mind pedig a sokáig mellőzött Berlin (1973) korszakos mesterművek. A Metal Machine Music (1975) pedig hallgathatatlansága miatt kötelező. A dark (Bauhaus), a proto punk (MC5, Iggy), a punk (elsősorban Reed polgárpukkasztó szövegei és gunyorossága miatt), az art punk (Televison, Patti Smith), a darkos poszt punk (Joy Divison) a new wave (Roxy Music, Talking Heads), a noise (Sonic Youth, The Jesus And Mary Chain) egyaránt sokat köszönhet a VU-nak. Bowie és Reed pedig kölcsönösen köszönhetnek egymásnak mindent. Warhol nélkül nem létezne a POP egyik legpimaszabb borítója, a Stones Sticky Fingersének cipzáras tasakja sem. (A szóbeszéddel ellentétben a Kövek kinyújtott nyelvű logoját nem Warhol, hanem egy John Pasche nevű képzőművész tervezte.)

The Doors
The Doors
Elektra

43 perc,11 szám

The Doors Intellektus és őserő © wan2

A Zenekar
Jim Morrison ének; Ray Manzarek billentyűs hangszerek; Robby Krieger gitár;
John Densomre dob, ütős hangszerek

Producer: Paul A. Rotchild
A felvételek ideje: 1966 augusztus / szeptember
Megjelenés: 1967. január 4.

Előzmények
A Rick & The Ravens-t nem véletlenül nem ismeri senki. Ray Manzarek nímand magánakciója valószínűleg eltűnt volna a pop pöcegödrében, ha nem száll be énekelni egy bizonyos Jim Morrison. A katonatiszt apukával és tisztes polgári családdal megvert Jim rövid idő belül annyira magára haragítja Ray botcsinálta csapatát, hogy szép lassan mindenki otthagyja a bandát, ami aztán ’65 egyik forró augusztusi éjszakáján, a venice-i plázson támad fel. Miután Morrison a megbabonázott Raynek elénekli a Moonlight Drive-ot gyorsan nevet is választanak. „Ha kitárulnak az érzékelés ajtói, az ember olyannak látja a dolgokat, amilyenek valójában: végtelennek.” A William Blake idézet pontosan tükrözi a The Doors mozgatórugóit. A korábbi filmfőiskolás Morrison és zenekara bejárja LA poklát. A helyi szórakozóhelyek mindegyikéből rövid időn belül rúgják ki őket. Sem a London Fog, sem a Whiskey A Go Go tulajdonosai nem vevők rájuk. Az egyik botrányos fellépés után azonban az Elektra főembere Paul A. Rotchild szerződést ajánl a zenekarnak.

A Mű

A ’67 januárjában kiadott beatből, jazzből, indiai ragából, pszichedéliából és bódító blues-ból pancsolt The Doors című debütön a rakenrollt sikerült összehozni a társművészetekkel. A korai venice-i dalok (a blues-os Soul Kitchen, vagy a játékos I Looked At You és a Take It As It Comes) mellé szervesen illeszkednek olyan dalok, mint Willie Dixon tradicionális blues-a, a Backdoor Man (amit itthon Hobo Gazember címen óbégatott el), vagy a ‘30-as évek egyik legnépszerűb németországi származású amerikai zeneszerzőjének Kurt Weilnek A Mahagonny Tündöklése című darabhoz írt Alabama Song (Whiskey Bar) című szerzeménye. Ray később elmondta, a Doors valami olyasmit szeretett volna megvalósítani, mint amit jó két évtizeddel korábban Brecht / Weil képviselt. Így érthető miért tartották évekig műsoron a Koldusopera Cápadalát (Mack the Knife). Talán erősnek hat, de a wan2 azért megkockáztatja, a Pixies által rehabilitált, majd a Nirvana által tökélyre fejlesztett mélázó kezdet–durva refrén szerkezetet is a Doors alkalmazta először.

A korongon nem találunk töltelékdalt, még a Frank Sinatra stílusát koppintó Crystal Ship és a tömény füstben úszó End Of The Night is átkozottul jók. A három, piedesztálért kiáltó mű azonban kétségkívül a programadó, finom bossanovából, öntörvényű rockba boruló Break On Through (To The Other Side), a Bach felvezetővel indító, később atonális orgona és csúsztatott gitárszólókkal megtűzdelt, majd hét perces, szexualitástól felrobbanó Light My Fire, és az indiai ragába ágyazott, szabad versformát követő The End sámánéneke. A 11 perces zárótétel lassan nyerte el végleges formáját. A klubokban ki kellett tölteni a játékidőt, a raga forma kiváló asszociációs lehetőségeket kínált, így mindig újabb és újabb szakaszok kerültek az eredetileg szerelmes számnak készült, később az ödipusz komplexusról árulkodó számba, melyben Morrison apja halálát kívánja, miközben anyját meg akarja… A The End felvételei alatt a stúdióban teljes sötétség volt, csak egy gyertya égett Jim stúdiójában…

Hozzáadott érték
A Szerelem Nyarának gyermekei értetlenül álltak a The Doors elfojtott vágyakkal, nyílt szexualitással, mély fájdalommal átitatott bemutatkozása előtt. Pandora Szelencéje kinyílt, a prűd Amerika felhorkant. A költészet bekerült a popba. A She Loves You visszavonult a szórakoztatóiparba. A pszichedelikus szivárványorgiába egy jó adag fekete vegyült. A The Doors valóban megnyitotta az érzékelés ajtóit, olyan zenekarok szellemiségének egyengetve az utat, mint a kortárs Velvet Undergorund, a későbbi Joy Divison, Pixies, Nirvana, Depece Mode és Cure. A dark és góth szintér sőt, még az elkurvult emo is Morrison dekadenciájából táplálkozik.

Lemezbörze helyett ’67
The Beach Boys: Smiley Smile

Brian Wilson Jókor, rossz helyen? © WAN2

A McCartney bevallása szerint is a Sgt. Peppers-nek megágyazó Pet Sounds után Brian Wilsonban még maradt egy vagon kreatív erő. Bár a klasszikus zene, a szörf és a pszichedelikus pop elemeit felhasználó csodás etűdökből és a barokk cizelláltsággal hangszerelt miniatűrökből álló SMILE tetemes, 37 éves késéssel, csak 2004-ben jelent meg, a kaliforniai srácok megkurtított Smiley Smile című albuma is pazar munka. Már a Good Vibration is elég az ámulathoz.

The Rolling Stones: Between The Buttons

Bár a Stones ’67-ben még egy erőtlen, a Beatles Bors őmesterére reflektáló albummal (Their Satanic Majesties Request) is hódolt a sötét oldalnak, mi most mégis a Charlie Watts grafikáival díszített Between The Buttons-t vesszük górcső alá, egyszerűn azért, mert klasszisokkal jobb. A zenekar talán legsokszínűbb lemezéről van szó, ahol hiába Jagger és Richards valamennyi szám szerzője, Brian Jones hangszerelési ötletei nélkül bizony nem sokra mentek volna még az olyan kiváló alapanyagokkal sem, mint a buja Let’s Spend The Night Together, a könnycsalogató Ruby Tuesday, vagy a hímsoviniszta Yesterday’s Paper.

Cream: Disraeli Gears

A Stones 1966-ban Felnövő műfaj

A szivárvány színeiben pompázó kollázsborító Eric Clapton, Ginger Baker és Jack Bruce remekművét rejti. A Disraeli Gears a maga kaleidoszkópikus programjával, nevezetesen a tradicionális blues, a funky, a folk, a fűzenék és még sok minden más egybefűzésével egyenesen a fúziós és prog rocknak tört utat. A falsettóban való blues interpretációt (Strange Brew) később a világ legjobb fehér boogie csapata a Canned Heat védette le (Going Up The Country, On The Road Again). A rocktörténet egyik legismertebb riffjével indító Sunshine of Your Love még Hendrixet is lázba hozta.

The Byrds: Younger Than Yesterday

A Byrds a popzene egyik méltatlanul háttérbe szorított zenekara. Pedig, David Crosby-ék nélkül valószínűleg még maga a U2 vagy a Coldplay sem engedhetne meg magának olyan csilingelő soundot, amilyet. Az eklektikus Younger Than Yesterday a csapat mestermunkája. A stúdiómágiák eszenciáját bevető CTA-102 megelőzi saját korát, míg a country-s The Girl With No Name (kis párhuzam Travis: The Boy With No Name, Sony BMG, 2007) az amerikai zenei hagyományok előtt tiszteleg, csakúgy mint az édesbús My Back Pages című Dylan szerzemény feldolgozása is. Az Everybody’s Been Burned pedig minden idők legjobb Crosby szerzeménye.

The Kinks: Something Else by The Kinks

Ray Davis és zenekara nem hallgatott az idő szavára és vette a bátorságot, hogy a pszichedelia teljes mellőzésével létrehozzon egy konzervatív, kissé avítt zenei megoldásokkal operáló albumot. A Something Else By The Kinks a brit hétköznapokról, Londonról (Waterloo Sunset), kérdőjeles nemi identitású iskolásfiúkról (David Watts), az ötórai teáról (Afternoon Tea) és a házasság rabláncáról (Two Sisters) szólt azokban az időkben, mikor a Beatles az égben gyémántok között sétáló Lucy-ről, a VU a heroinról, a Floyd pedig az asztronómiáról értekezett.

Jefferson Airplane: Surrealistic Pillow

A Szerelem Nyarát megélő hippinemzedék életérzésének legautentikusabb zenei krónikása, a Jefferson Airplane volt. A San Franciscó-i zenekar, Surrealistic Pillow című albuma valódi hallucinogén élmény. Az Alice Csodaországban által inspirált, a kiteljesedéssel az extázisig fokozódó White Rabbit olyan, mintha Ravel Bolerójának tudatmódosítókkal elkancsalított változatát hallgatnánk. A szabad szerelmet hirdető életörömtől duzzadó Somebody To Love a rocktörténet egyik legfelszabadultabb száma.

The Who: The Who Sell Out

A The Who Sell Out tanulsága szerint Townshend, Daltrey, Moon és Entwistle elsőrangú reklámszínészek is lehettek volna, ha történetesen nem ők alapítják meg a virgonc mod gyülekezetből, a ‘70-es évek közepének, végének ünnepelt stadionrock zenekarává avanzsáló The Who-t. A borítón hülyén vigyorgó, egy Medac nevű pattanás elleni kenceficét, egy Odoron márkájú izzadásgátlót és egy Heinz paradicsomosbab-konzervet hírdető zenekar ’67-es albumán kizárólag karakteres számokat találunk. Példának okáért, a kvázi progrock korszakot előrevetítő Raelt, a folkos Mary Ann With Shaky Hands-t vagy az első, abszolút tengerentúli sikerükként elkönyvelt I Can See For Miles-t.

Love: Forever Changes

Arthur Lee zenekara a tudatmódosító szerek mértéktelen használatától ’67 nyarára gyakorlatilag atomjaira hullott. A Forever Changes elkészítése embertelen erőfeszítésbe került, de. Az acid rock jegyében készült, briliáns akusztikus és vonós hangszerelési megoldásokban fürdőalbum a legjobb formájában mutatja a Los Angeles-i bandát. Vissza a gyökerekhez. Folk rock, blues, garázs, jazz, hard rock meg minden ami szem szájnak ingere. A négy hónapos megfeszített munkával készült Forever Changes után a Love ismét padlót fogott, és soha többé nem is állt fel onnan.

Tim Buckley: Goodbye and Hello

Kezdjük a végén. Rufus Wainwright, a Radiohead, a Travis és még sok mindenki más munkásságát inspiráló Jeff Buckley ’97 tavaszán, 31 éves korában egy éjszakai Mississippi-beli fürdőzés közben vesztette életét. Édesapja, Tim Buckley heroin túladagolásban halt meg ‘75 nyarán, 28 évesen. Mindkét sors tragédiával ért véget, de mindkettőjük munkássága felbecsülhetetlen impulzusokat adott a popnak. Bár a Goodbye and Hello című korong a maga idejében csak a 171. helyet érte el az USA slágerlistáján, a pszichedeliával jócskán átitatott, barokkos, beatleses érzelemgazdag trubadúr-mű azóta igazolta önmagát.

Buffalo Springfield: Buffalo Springfield Again

A negédes folk és country valamint az elektromos gitár első botrányos együttlétére a ’65-ös Newport Fesztiválon került sor. Dylan, Paul Butterfielddel elnyomta a Mr. Tambourine Mant, a Greenwich Village hívők pedig konkrétan kifütyülték az arcokat. Neil Young és Stephen Stills Buffalo Springfieldje azonban rendületlenül haladt tovább a sárga úton. Második, Buffalo Springfield Again című albumuk kivételes szépségű megkapó folkrock dalok gyűjteménye, melyek amellett, hogy előrevetítették Young (Broken Arrow, Mr. Soul) és Stills (Bluebird, Rock And Roll Woman) későbbi pazar szólómunkáinak hangulatát, még jól ki is jelölték az utat a következő évtized olyan country rock legendáinak, mint például az Eagles.

Captain Beefheart: Safe As Milk

Bár Captain Beefheart Bors őmestere kétségtelenül a ’69-es Frank Zappa producerkedésével felvett az R & B, a blues, a garage, a free jazz és az avantgarde jegyében fogant 28 számos dupla Trout Mask Replica című tébolymanifesztum, a Safe as Milk is kiemelkedő tehetségről tesz bizonyságot. A fehér Howlin’ Wolfot olyan nevek segítették a korong elkészítésében, mint Ry Cooder, akinek slide játéka és közreműködése nélkül valószínűleg sehol nem lenne sem ez a korong, sem a Buena Vista Social Club. A soul (I’m Glad) az acid (Autumn’s Child) meg egy rakás egyéb stílus egységes masszává szintetizálására csak kevesek képesek, CB igen.

Bob Dylan: John Wesley Harding

Egy évvel az új távlatokat nyitó, a folkrock első albumának számító Blonde on Blonde után Dylan ismét stúdióba vonult. A kor legnagyobb beat költőjének hatására rövidebb, közérthetőbb sorokban fogalmazó nemzedéki poéta ’67 tavaszán kiadja a Bob Dylan’s Greatest Hits című, azóta klasszicizálódott válogatás albumát, hogy aztán az év végén (december 27.) előrukkoljon a The Banddel közös sessionön rögzített country, folk rockos John Wesley Hardinggal. Az All Along The Watchtowert szinte mindenki feldolgozta, Hendrixtől (Electric Ladyland, MCA, 1968) a U2-ig (Rattle and Hum, Island, 1988). Jimmy Page később bevallotta a Highway to Heaven codájához, szintén a Watchtower kadenciáját használta fel.

The Mothers of Invention: Absolutely Free

A pop Salvador Dalijáról, Frank Zappáról a hóbortos, önmagát a retyón lehúzott gatyával fotóztató alak ugrik be, pedig a ’40 december 21-én Baltimore-ban született polgárpukkasztó ennél jóval többet érdemel. A Mothers of Inventionnel a ’60-as évek második felében készült albumai, így a debütáló Freak Out, a skizofréniájában is kompakt Absolutely Free, a szinte teljesen instrumentális ’69-es Hot Rats, de még inkább az egy évtizeddel későbbi Joe’s Garage miden idők egyik legkülönösebb popművészének alkotásai. Doo wop és rakenroll, jazz-rock és fúzió, klasszikus zene és avantgarde, hard rock, progresszió, egy-két mini rock opera, de mindenek előtt humor és egy jó nagy beintés, kb. mindenkinek. Zappa ’93 december 4-én LA-ből távozott felsőbb létformába.

The Bee Gees: Bee Gees First

„Ausztrália válasza az Everly Brothers-re” írta róluk a korabeli sajtó. Robin, Barry és Maurice Gibb, Bee Gees nevű, elsősorban a Beatles és a Hollies hagyatékából merítő triójának negyedik albuma, a három sláger (To Love Somebody, New York Mining Disaster 1941, Holiday) ellenére sem felsőligás korong, (eddig mindössze 1 millió példányban ment el) mindenesetre a zenekar későbbi karrierjének ismeretében helye van a sorban. Gondoljunk csak a késő ’70-es évek végének diszkó korszakára, és persze mindenek előtt Travolta ’77-es Szombat Esti Lázára, mely végül mégiscsak meghozta a fejhangon sipárgó, fehér műselyembe öltöztetett zsebibabáknak az érdemtelen sikert.

The Grateful Dead : The Grateful Dead

Jerry Garcia blues-ból (Hollin’ Wolf, Jimmy Reed), country-ból és folkból (Crosby, Stills & Nash, Dylan, Woody Guthier) az elszállt Beatles-ből, meg egy jó vastagra megtekert spangliból építkező zenekarának The Greatful Dead című debütje szintén nem a rakenroll legnagyobb dobása, de ettől még a ’67-es virágnyár korlenyomataként megbízhatóan működik. A főként klasszikus blues-ok (Good Morning Little School Girl, vagy a később a Cream által sikerre vitt Sitting on Top of the World) pszichedeliában meghempergetett változatait tartalmazó korong Viola Lee Blues című, 10 perces trekkje alatt ízelítőt kaphatunk, milyen is lehetett mikor sem a befüvezett zenészek, sem a besztondult tömeg nem érzékelte sem a teret, sem az idő múlását.