„Megvagyok rivaldafény nélkül” – Interjú Kerekes Vicával
A szlovákiai születésű Kerekes Vica az elmúlt pár évben főleg Csehországban dolgozott, de most újra forgatott két filmet Magyarországon is. A 37 éves színésznővel az elengedhetetlen szabadságról, az utált brandépítésről és az egyedüllét fontosságáról is beszélgettünk.
Most fejezted be Lakos Nóra Hab című romantikus vígjátékának forgatását. Milyen volt ez a munka?
Amikor megkerestek, hogy menjek el a meghallgatásra, úgy volt, hogy a film huszonéves fiatalokról szól, és azt éreztem, lelkileg már túl vagyok ezen. De amikor beléptem az ajtón, és megláttam a varázslatos fejű Nórát, aztán megcsináltunk pár jelenetet, rögtön másképp álltam hozzá. Nóra, aki maga is negyven körüli, elkezdte feltornászni az életkorokat, végül a film negyven felé közeledő harmincasokról beszél, akiket a felelősségvállalás, a családalapítás kérdései foglalkoztatnak. Nagyon közel áll a szívemhez, pedig a vígjáték nem az én komfortzónám. Mindig úgy éreztem, hogy a dráma, a tragédia és a mesefilmek azok, amikben úgy tudok lubickolni, hogy biztonságban érzem magam. A komédia amúgy is nehéz műfaj, és, bár játszottam már vígjátékban, ez volt az első alkalom, hogy a főszerepet kaptam meg. Ott volt bennem, hogy basszuskulcs, nehogy elszúrjam.
Teljesítetted a saját elvárásaidat?
Intenzív előélete volt a forgatásnak, sokat beszélgettünk az alkotókkal, esténként pedig vígjátékokat néztem. A szlovák főiskolán nem beszéltek nekünk arról, hogy egy adott műfajt hogyan kell megközelíteni, erre magadnak kell rájönnöd. Most már tudom, hogy a romantikus komédiák legtöbbször úgy épülnek fel, hogy a főszereplő viszi a drámai szálat, és körülötte vannak a nevettető karakterek. Ezért úgy próbáltam felfogni, hogy én tulajdonképpen csak összekapcsolom az összes többi szereplőt, ezáltal kisebb terhet éreztem magamon. De általában jellemző rám, hogy nem akarom túl komolyan venni magam, és itt sem akartam rágörcsölni, hogy ez most egy nagy, komoly feladat.
A szlovákiai főiskola után két évig Szolnokon játszottál, de már több mint tíz éve szabadúszó vagy. Ennyi idő elteltével hogyan értékeled ezt a létet, jól érzed magad benne?
Nekem mindig próbára kell tennem magam, újból és újból. Persze nem vagyok mazochista, nagyon szeretem az egyensúlyt és a harmóniát, de a változások mozgásban tartanak. Szabadúszóként előfordul, hogy üresjáratok vannak két munka között, de én olyankor magamat művelem, nyelveket tanulok, vagy éppen megtanulok vezetni, lovagolni járok, a személyiségemet próbálom fejlesztgetni, ami egy soha véget nem érő feladat. És rájöttem, hogy ez nagyon jó. Nem tudom, mennyire vagyok igazi színész, mert meg tudok lenni anélkül is, hogy játsszak, és érezzem a rivaldafényt.
Hogyan regenerálódsz?
Elvonulok valahová egyedül, és akkor nincs zene, nincsenek emberek, csak a csend. A természetben vagyok, kiveszek egy házikót valahol, vagy elutazom valahová, például Új-Zélandon egy hónapot voltam egyedül. Sokan soha sincsenek egyedül. Ha éppen nincsenek velük emberek, akkor mindjárt zenét hallgatnak, vagy filmet néznek, pedig az egyedüllét nagyon sokat tud adni. Ha megmászol egy csúcsot a Tátrában, rögtön érzed, hogy nem te vagy a világ közepe, a kis problémáid azonnal eltörpülnek. Nagyon szeretek olvasni is, főleg pszichológiai témájú könyveket.
Szóval nem olyan típusú színész vagy, aki rögtön depresszióba esik, ha pár hétig nem csörög a telefon.
Amikor gyerekkoromban anyukám amatőr színjátszó körében játszottam, azt egyszerűen azért csináltam, mert szerettem, és természetes része volt az életemnek. Amikor dönteni kellett, hogy hol tanulok tovább, eleinte nem akartam a színészi pályára lépni, mert attól féltem, hogy meg fogom unni, ha kötelezve leszek arra, hogy folyamatosan csináljam, és ebből kell megélnem. Szabadúszóként azt a gyerekkori állapotot tudtam visszahozni, hogy megvan a szabadságom arra, hogy ha akarom, akkor csinálom, ha nem, nem. Nem tudnék most úgy létezni, hogy minden napomat leköti a színház vagy a film. Az alkotás pillanatát szeretem, amikor be tudok dobni valamit a közösbe, de arra nincs bennem vágy, hogy minden pillanatban megmutatkozzak, szerepeljek.
Viszont eközben mindenhonnan az árad, hogy az embernek a saját brandjét kell építenie. Nálad van ilyen tudatos karrier- és márkaépítés?
Nagyon rátapintottál, mert ez a téma áthatja a mindennapjaimat, pedig nem szeretném, hogy így legyen. Mindenki brandet épít, eladja önmagát, miközben lehet, hogy nincs mögötte valódi tudás. Ezzel én nagyon kínlódom. Úgy másfél éve csináltam magamnak egy Insta-profilt, egy évig egyetlen képet sem tettem föl, és ennek ellenére lett több ezer követőm. Fél évvel ezelőtt felraktam hat fotót, és azóta ez nem változott, mert nagyon nehezemre esik a mindennapjaimat kommentelni. Nehogy már az legyen a nagy történés, hogy Kerekes Vica most itt megiszik egy pohár bort! Nem szabad, hogy az ember ennyire fontosnak gondolja magát, a kultuszépítés az én mindennapjaimnak nem természetes része.
Az a kérdés, hogy ahhoz, hogy sikeres színésznő legyél, okvetlenül szükség van-e erre a személyes brandre.
Szeretnék optimista lenni, és azt hinni, hogy nincs rá szükség. Én nem adok napi jelentéseket magamról, és lehet így is létezni. A folyamatos online jelenlét káros is lehet, mert eltereli a figyelmet a valódi minőségről – például ha valakinek azért adnak oda egy munkát, mert sok követője van, és remélik, hogy ezzel beviszi a nézőket a moziba. Amúgy sem hiszek abban, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni csak azért, mert éppen fut a szekér, sokkal fontosabb, hogy merj dönteni a magad sorsáról.
Szerző: Bujdosó Bori
Fotó: Kocsis Judit
A teljes interjú a HVG Extra A nő friss lapszámában olvasható (2018/3.).
A magazin kapható az újságárusoknál, vagy megrendelhető a kiadótól.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
