HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Mindig is színházban élt, de a gyereke születésével új időszámítás indult. Ő is változott, a játéka is finomodott, és az élet ugyan nem lett tervezhetőbb, de számára izgalmasabb, mint valaha.

A gyerekkorát is színházban töltötte Lázár Kati színésznő és Jordán Tamás színész, rendező, színigazgató gyerekeként. A Színművészeti Egyetem elvégzése óta nem volt szabadúszó, 2003-tól az Egri Gárdonyi Színház szerződtette, 2006-tól pedig a budapesti Katona József Színház tagja, és évi két-három bemutatója van. Keresztes Tamás színész nemcsak a férje, de a kollégája is. Jordán Adél nagy kedvvel kalandozik a könnyűzenei szcénában, és még számos területen szeretné kipróbálni magát.

A próbaidőszak a munka legfontosabb része egy színházban, az világos, de lehet-e egy színész próbaidős?

Jordán Adél: Valójában nálunk nincsen próbaidő. A színházban vagy vendégművész valaki, vagy szerződése van. Talán azt a félórát hívjuk annak, amikor castingolunk, azaz próbafelvételt készítünk egy filmhez. Máshol az pont egy tartósan labilisabb állapotot jelent, nálunk a színházban a próba ideje a próbaidőszak, és az már maga a munka dereka. A két fogalom ott találkozik, hogy mindkét esetben bizonyítani kell, olyan szituációkban, amelyeket még nem ismer az ember. A castingon kapunk egy rövid jelenetet és egy pár mondatos jellemzést a karakterről, annak kell megfelelni.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben tanult vagy tudattalan mintáinkkal foglalkozunk.

Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Jutottam már így is filmszerephez, meg úgy is, hogy konkrétan munkára hívtak, például az Isteni műszak című filmben. Volt, hogy befutó voltam, de a színházban olyan munkám volt, amely miatt nem tehettem meg, hogy forgassak. Előfordult az is, hogy hónapokig vártam egy igenre, de nem jött.

Hogy érint, amikor elutasítanak?

J.A.: Valamiért van egy olyan – szerintem – jó tulajdonságom, hogy nincsenek igazából vágyaim. Így nem szomorkodom, ha nem jön be valami. Amit nem kapok meg, az nem az enyém. Nincs bennem sértettség azzal szemben, akitől nem kapom meg, de magammal szemben sem vagyok kishitű, ha nem sikerül elérnem valamit. Tisztában vagyok vele például, hogy karakteres arcom van, ami vagy működik egy helyzetben, vagy nem. Úgy gondolom, szép is tudok lenni, de abban semmiképpen nem vagyok hibás, ha nem engem választanak ki egy szerepre. Mondott már nekem olyat filmrendező, hogy nagyon jó vagyok, de „sajnos a nézők nem tudnának velem menni”. Nem tudom, mire értette, talán arra, hogy annak a helyébe jobban bele tudják képzelni magukat a nézők, aki nem annyira karakteres a vásznon. A színházban mindig velem tudnak jönni a nézők.

©

A színészi játékod mennyit változott az idővel?

J.A.: Most csak abban vagyok biztos, hogy a szülés óta, ami hét éve volt, folyamatosan finomodik a játékom. Azóta érzem, hogy lágyabb vagyok. A szülés új időszámítás, ezt nem kell magyaráznom. Ónodi Eszter mondta egyszer, hogy „totally new life”, és igaza van. Volt egy szülés előtti Adél, meg van egy szülés utáni Adél. Azt hiszem a gyerekvállalásban egyetlen önző pillanat van, amikor azt mondom, hogy akarok egy gyereket. Onnantól kezdve szolgálat. Aminek nagyon szép pillanatai, időszakai is vannak. Máshová kerültek a prioritások számomra a színészetben is.

Olyan, mintha elengedtem volna valamit a kezemből, amit odáig csak szorítottam. A szülésig azt gondoltam, hogy marha jó vagyok, és pótolhatatlan, aztán most úgy látom, hogy tényleg jó vagyok, de pótolható. Ennek tudatában aztán kénytelen voltam most már a kamaszos viselkedésemmel is felhagyni. Különben is egy hétévessel azért már meggyűlik az ember baja, de talán még mindig érettebb vagyok a gyerekneveléshez, mint anyu volt annak idején.

Miért, milyen volt? Egyáltalán, milyen háttérnek bizonyult később, hogy jóformán az egész családod színházzal foglalkozik?

J.A.: Anyukámtól sokat kaptam. Ő a referenciaszülőm. Az ő batyuját cipelem. Viszont ki kell dobálnom a batyuból azt, amiről úgy érzem, nincs rá szükségem. Ma már csak kisebb csapdának érzem ezt a családi hátteret. A szüleim, a párom, valójában mindenki szakmabeli körülöttem. Annyiból jó, hogy értjük egymás szavát, de most már egy kicsit szűkös ez a helyzet. Emlékszem, már az óvodában is azt éreztem az ötéves barátaimon, hogy civilek hozzám képest. Úgy hiszem, nem jó – és visszatekintve lehetetlennek is tűnik számomra –, hogy egy gyerek csak a színházban érezze jól magát. Most próbálok nyitni valami felé, amit életnek hívnak.

Szigorú az időbeosztásod?

J.A.: Nagyon. Egy évadban három bemutató, próbák, előadások, a gyerekkel való foglalkozás, emellett megcélzok heti négy-öt edzést, amiből háromnak sikerülnie kell. Óráról órára be vagyok osztva. Féltem otthon maradni kicsit tovább a gyerekkel, pedig kár volt, most úgy látom, nem estem volna ki a színházi életből. Hát ezt jó is lenne még egyszer megpróbálni. Kilenc év lenne akkor a testvérek között, mint a Tomi – a férjem – meg a tesója között.

©

Neked is van tesód?

J.A.: Sokféle tesóm van az apu részéről, különböző nőktől. De nagyon jó a kapcsolatom a két bátyámmal, szeretetteljes. Egyik gyártásvezető a tévénél, a másik asztalos. Kevés emberhez kötődöm annyira, mint hozzájuk. Az öcsémre is olyan nagy szeretettel gondolok, mintha még mindig kicsi lenne, pedig már húszéves.

A rockzenei színtérrel is kísérletezel. A Puszi zenekar jó ideig a te neveddel koncertezett. Az más időbeosztást igényel, más színpadi létet, mint a színészet?

J.A.: Fellépek még a Vodkuval a Cseh Tamás-koncertjeiken, és vendégeskedem a Budapest Bár műsorában is. A Puszi jó dolog, de többet kellett volna próbálni, ha rá akarunk gyúrni a jó koncertekre. Legalább annyi előkészület, mint a színház és az ember ugyanúgy összekapja magát esténként és nem zsíros hajjal, melegítőben mászkál a színpadon. Maga az előadásmód viszont nagyon másfajta létezés. Próbáltam arra figyelni, hogy ne olyan legyek, mint a színésznő, aki úgy próbál csinálni, mintha énekelne egy koncerten.

Annyi feladatom lett a Katonában, hogy nem marad időm és energiám a Puszira. Két nagybemutató volt az évadban: a Háztűznéző, aztán Ascher Tamás Háromszéken darabja, és most jön az Ithaka, amelyet Székely Kriszta rendez. Jövőre talán több időt szánhatok az éneklésre.

Próbaidőszak alatt hogyan telik az idő?

J.A.: Azt érzem, hogy ugyanazt csinálom mindennap. Reggel nyolcra beviszem az Andort az óvodába, aztán egy angolóra vagy mozgás, majd próba estig, aztán haza. Közben meg úgy érzem, hogy egy csomó mindent kéne még csinálnom, mert most végre élvezném a tanulást, amit mindig utáltam. A szövegtanulást kivéve. Az elmélettel az egyetem sem foglalkoztam, a többi meg ragadt rám. Olyan volt nekem az a négy év, mint egy játszótér, egy nagy közös buli. Egyáltalán nem vettem észre, hogy én ott képződöm.

És a színházban, az előadás alatt hogyan éled meg az időt? Úgy telik neked is, mint az általad alakított figurának, vagy normálisan?

J. A: Legtöbb esetben nem valós időben játszódik a színdarab. Olyan sosincs, hogy a figura életét, vagy idejét élném a színpadon. Hiszen akkor az is kizökkentene a szerepből, ha valaki bakizik mellettem, és reagálnék rá. Inkább olyan, mintha megszűnne az idő. Mint szülés közben például.

Előfordul, hogy annyira megszeretsz egy szerepet, vagy annyira a tiédnek érzed, hogy az élet bizonyos pillanataiban újra felveszed?

J.A.: Számomra most az Ascher Tamás Háromszéken című darabjában játszott Tordán Léda egy olyan találkozás magammal, hogy rendre meghatódom. Igaz, hogy Pintér Béla ránk írja a szerepeket. Úgy megalkotta ezzel a figurával az erdélyi alteregómat, hogy az kész csoda. Tordán Léda olyan, mint én, csak mindent kicsit másképp csinál, esendőbbnek, naivabbnak látom. Másképp nevet, másképp sír, másképp dönt és egy másik helyszínen, egy másik időben él. Az 1980-as években játszódik a darab, és az egész olyan nekem, mint egy időutazás. Visszarepülök a gyerekszobámba, mert pont a díszletként használt színházi plakátok között voltam gyerek Kaposváron. A férjem játssza a darabban Ascher Tamást, aki pedig mindig egy más értelemben vett, beteljesületlen szerelem volt számomra, és azt mondja nekem: „Rengeteget fejlődött, Tordán Léda, mert eleddig túlkarikírozott szerepek álarca mögé bújt.” Amikor először olvastam azt éreztem, hogy finoman jellemez ez engem is.

Tervezel rövidebb vagy hosszabb távra a jól belátható munkán kívül?

J.A: A társulati lét elég irányított, megszabja az időt és a terveket. Bár fogalmam sincs, hogy jövőre mit fogok játszani, de valamit fogok. Ők tervezik az időmet, ez van, de bízom a vezetésben. És ez mindig így volt, mert a független színházból kimaradtam. Miután végeztem, három évet játszottam Egerben, aztán máris jött a Katona. Az iskolaévek alatt sem voltak terveim. Egyetlen vágyam volt, hogy eljátsszam a My Fair Ladyt, aztán Egerben azonnal meg is kaptam a szerepet.

Mostanában olvasgatok pszichológiai, illetve spirituális könyveket is. A tudatosság témája érdekel, meg szeretném tanulni, hogy ne azonosuljak
mindennel, mert igazából mindennek az ellenkezője is igaz. Meditálással sikerül megszüntetnem az időt magam körül, és így meg tudom védeni magam az őrületeimtől, amelyeknek jó részét szerencsére a színpadon is ki tudom élni.

Mit csinálsz még szívesen?

J.A.: Elkezdtem haikukat írni. Kötött a forma, rövid, tömör, velős. Még nem merem a nyilvánosság elé tárni. De nem is biztos, hogy oda készültek.

Szerző: Artner Szilvia Sisso



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.