Inspirál vagy irritál? - Az emancipáció megosztó élharcosai és visszás nőtörténetek
Híres nők, akik a kiállásukkal meggyőznek: nem vagy egyedül a problémáiddal. Vallási vezetők, akiknek a hatására elhiszed, hogy élhetünk egy humánusabb, boldogabb világban. Gyerekkönyvek, amelyek azt üzenik: a világ és a lehetőségeid tágasabbak, mint ahogy azt a hétköznapokban érzékeled. Műalkotások, amelyek felébresztik a régóta benned szunnyadó kreativitást. A szomszéd nő, aki kifogyhatatlan derűvel és lazasággal terelgeti a három gyerekét – és a férje, aki ugyanezt teszi. Példát mutatnak, kimozdítanak a szokásos kereteid közül, felemelnek. Inspirálnak.
Na de mi lehet az inspiráció, ha ennyi mindent jelent a hétköznapi példamutatástól a vallásos áhítatig? Ahhoz képest, hogy hány workshop, előadás és konferencia címében jelentek meg az „inspiráló nők” az elmúlt években, az inspiráció jelensége lényegében láthatatlan a tudósok számára.
„A pszichológusok csak az elmúlt években kezdték el szisztematikusan kutatni az inspiráció természetét. Maga a jelenség számos különböző területtel van összefüggésben a kreativitástól a spirituális tapasztalatokig – mondja Máriási Dóra pszichológus, aki maga is meglepődött, mennyire nehéz tudományos perspektívából fogást találni az inspiráción.
Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben tanult vagy tudattalan mintáinkkal foglalkozunk.  |
"Azok, akik megpróbálnak egységes meghatározást adni, úgy írják le az inspirációt, mint ami három fő komponensből áll. Az első az, hogy amikor valaki vagy valami inspirál, akkor túllépünk önmagunkon, azon, ahogyan eddig magunkra, az életünkre, a lehetőségeinkre tekintettünk. Másodszor, az inspiráció motiváció: át akarjuk ültetni a cselekvésbe, amit megéltünk. Végül az inspiráció olyasmi, ami »megtörténik velünk«, magunkat nem tudjuk inspirálni, sem kényszeríteni arra, hogy valami inspiráljon. Van valami eredendően rejtélyes és kiszámíthatatlan abban, hogy mikor mi fejt ki ránk ilyesfajta hatást.”
Ennek ellenére egy-két dolgot már most is tudunk arról, hogy kiket könnyebb inspirálni: „Úgy tűnik, az inspirálódásra való hajlam gyakoribb a nyitott természetű emberek és – érdekes módon – a bölcsész végzettségűek között – mondja Máriási.
És még egy érdekes adat: úgy tűnik, azokat lehet inspirálni, akiknek amúgy is viszonylag magas az önbecsülése.
Hiteles példaképek, mentorok
Abban tehát nem bízhatunk, hogy négy-öt jól eltalált inspirációs előadás majd kivakar minket a legsötétebb időszakainkból, és helyreállítja megtépázott önbecsülésünket. De akkor hogyan hat és mit üzen az, amikor egy nő kiáll, és a személyes történetével megpróbál adni valamit a
többi nőnek?
„Amikor valaki, aki hozzád képest híres, gazdag, sikeres, felvállalja, hogy beszél egy – például a nőket érintő – társadalmi problémáról, az nagyon felszabadító tud lenni, mert azt üzeni: nem a te hibád, ha bizonyos élethelyzetekben hátrányba kerülsz – mondja Illés Anikó művészetpszichológus, a MOME Elméleti Intézetének igazgatója.
"Ettől függetlenül azt hiszem, engem jobban érdekelnek a mindennapi »mikroinspirációk«. Felemelő, amikor Emma Watson nagyszerű beszédet mond, lehet szívecskézni, osztani rogyásig – de ő annyira messze van, mind földrajzilag, mind társadalmilag, hogy kérdés, képes-e a beszéde formálni a mindennapi cselekvéseinket. Engem az inspirál, amikor azért kell gyorsan befejeznünk az értekezletet, mert a férfi kollégám megígérte a feleségének, hogy időben hazaér, mivel sürgős munkája van. Amikor valaki, aki olyan, mint én, megold valamit, amit én még nem tudtam megoldani.”
Ebben az értelmében az inspiráció közel áll a példamutatáshoz, a példaképekhez is – márpedig úgy tűnik, az ilyen mindannyiunknak elkél. Ezt Máriási Dóra is megerősíti: „amikor olyan emberek mesélnek az életükről, akiknek hátrányos helyzetük dacára sikerült kitörniük abból a társadalmi közegből, amelybe beleszülettek, szinte mindig megjelenik egy olyan példakép vagy mentor figurája, aki segített nekik elhinni, hogy élhetnek máshogy is, mint a körülöttük lévők. Ez is egyfajta inspiráció.”
#FütyörészveDolgozz
Hasonló missziót kívánnak betölteni azok a lányoknak szóló játékok és kulturális termékek is, amelyek szintén az „inspiráló nő” tematikát járják körül. Ezek fogadtatása vegyes: az Esti mesék lázadó lányoknak, amely száz híres nő rövid élettörténetét meséli el gyerekeknek, kiugróan sikeres nemzetközi crowdfunding kampány eredményeként készült el, és immár több mint 25 nyelvre (köztük magyarra is) lefordították.
Ezzel szemben a Mattel Inspiring Women sorozata kapott hideget, meleget – elsősorban Frida Kahlo Barbie babájuk miatt, amelyet egyesek már-már a hazugságig idealizáltnak tartottak,míg másokban az keltett visszatetszést, hogy a Barbie-brand – sokak számára a represszív női szerepek szimbóluma – bekebelez egy olyan egyedülállóan nonkonformista és felforgató alkotót, mint amilyen Kahlo.
Ezek a nőtörténetek valamiért az online térben érzik magukat a legotthonosabban: a Rebel Girls kampánya az interneten zajlott, a Frida Kahlo-baba a progresszív klikkvadász oldalak kedvencévé vált, és a hollywoodi sztárok és hétköznapi hősök könnyfakasztó beszédei is a közösségi hálón válnak virálissá. Mindez pedig a legbizarrabb módokon szivárog vissza az offline térbe és a gyerekek életébe: egy Disney-hercegnős matricaalbum például arra buzdítja – olvasni jó eséllyel még nem vagy alig tudó – olvasóit, hogy használják kedvenc hercegnős hashtagjeiket: #TeremtsCsodát (mint Hamupipőke), #FütyörészveDolgozz (mint Hófehérke), #UgorjFejestAzÁlmaidba (mint Aranyhaj).
Nem emel föl
Nehezen kiszámítható, milyen ember, történet vagy gondolat lesz az, amely annyira megérint, hogy újragondoljuk saját mozgásterünket a világban. Ráadásul a női emancipáció élharcosai olykor nemhogy erőt adnának, de egyenesen bénítóan hatnak. Gács Anna irodalmár, az ELTE
Média Tanszékének docense szerint ez nem meglepő. „Amikor valaki egy elnyomott csoport tagjaként kiáll a maga személyes történetével, vallomásával, akkor ez a történet a teljes csoport metaforájává válik, azt üzeni: »Ilyenek vagyunk mi, nők, feketék, romák stb.«. Ez éppen annyira irritáló is lehet, mint mennyire felemelő, ha valaki ezzel a metaforával nem tud azonosulni, vagy úgy érzi, hogy a beszélő nem felhangosítja, hanem elnémítja az ő eltérő tapasztalatait.
A nők közötti élménymegosztás mint politikai eszköz erősen támaszkodik valamifajta nővériségre, nők közötti szolidaritásra – a te sikered az én sikerem is, a te fájdalmad az én fájdalmam. De – és erre a feminista irodalomelmélet a kilencvenes évektől reflektált is – ez egy idealizált kép, amely nem vet számot a nők között is meglévő irigységgel, féltékenységgel, versengéssel.”
Mindez akkor is igaz, ha minden érintett szívén viseli a női emancipáció ügyét – ha pedig eltérő ideológiai nézetű embereket eresztünk össze, akkor egészen komoly véleménykülönbségek lesznek azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami egyáltalán igényt tarthat az „inspiráló” jelzőre. Mindezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 2018 májusában a Várkert Bazárban kormányközeli celebek részvételével és kormányközeli cégek közreműködésével zajlott az Inspiráló Nők Estje, amelynek háziasszonyai Sarka Kata és Rogán Cecília voltak. Rá három hétre viszont már az Auróra nevű szórakozóhely hirdetett bulit Inspiráló nők címmel, amely éppen abból a tradicionális, nacionalista, pronatalista ideológiából űz gúnyt, amelyet jelenleg a kormánypárt és egyes szélsőjobboldali szervezetek képviselnek.
Az tehát, hogy mit tartunk inspiratívnak, és mit nyomasztó rendszabályozásnak, nagyrészt ideológiai nézeteink függvénye.
Az, hogy jelen sorok szerzőjét egy háromlábú kecske ugrándozása is jobban inspirálja, mint Sarka Kata edzőtermi fotói, nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy Sarka Kata ne lenne mások számára inspiráló – pusztán annyit jelent, hogy ideológiai alapállásunktól függően más-más dolgokat találunk inspirációra érdemesnek.
A személyes politikai?
Mindez elvezet egy további kérdéshez: vajon mennyiben hatékony eszköz a női tapasztalatmegosztás a női emancipációért folyó küzdelemben?
Gács Anna az inspiráció egy furcsa dilemmájára mutat rá: „Azzal, hogy nők kiállnak, és elmondják, nekik hogyan sikerült kitörniük a számukra kijelölt szerepekből, kétségkívül erőt adnak más nőknek – de egyben fenntartják azt a képzetet, hogy a nő olyan lény, aki folyamatosan tanácsokra, instrukciókra szorul, hogy nem boldogul mások támogatása nélkül. Gondoljunk bele: ha egy férfi újságok útmutatóiból lesi el a testedzés vagy a helyes öltözködés szabályait, azt egy kicsit cikinek, »nőiesnek« találjuk. Az inspiráció logikája meg is erősíti azt a különbséget, amelynek
eltörlésére vállalkozik.”
Gács mégsem pesszimista:
Minden elméleti ellenvetés dacára nem igaz az, hogy a női vallomásoknak ne lenne hatásuk. Ha máskor nem is, a #metoo kapcsán igenis láthattuk, hogyan változik meg a világ attól, hogy nők mesélni kezdik a történeteiket.
És van még egy ok, amiért az inspiráció egy ideig talán még nem fog eltűnni a mainstream kultúra szókészletéből: inspirálva lenni jó érzés. Olyan pillanat, amely értelmet, jelentést ad a bennünk motozó érzelmeknek, és az értékeknek, amelyekhez szeretünk ragaszkodni. Az inspirációhoz pedig nem kell sem vörös szőnyeg, sem hashtag: elég, ha szétnézünk a legszűkebb környezetünkben, és észrevesszük, hány nő old meg reménytelennek tűnő helyzeteket, hogy mennyi emberi nagyság szorul időnként a legszürkébb hétköznapokba is.
Ezáltal pedig mi magunk is inspiráció forrásává válhatunk, mert – ahogy Illés Anikó mondja – „nekem az is elég inspiráló, hogy másokat inspirálhatok”.
Szerző: Réz Anna
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
