HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Képtelenség visszafejteni, hogy ez a vékonykának tűnő önbizalom hányszor lett újraalapozva, szilánkosra törve, hogy hány templomszagú vasárnapi kórus, éjjeli séta és teleírt papír jutott egy-egy verésre. De énekelni mindig jó volt. És a szégyent is ez tudta elnyomni végül. Likó Marcell írása.

Ha szenvedsz, azzal biztatod magad: jobb lesz holnap. Egy kicsit jobb lesz holnap. Holnap egy kicsit jobb lesz.

Ezzel a mantrával egyszer kibekkeltél fél évet. Az elég hosszú idő, főleg, ha kétségek között jojózik az agy. Tulajdonképpen az igazi rosszban akár két perc is örökkévalónak tűnik. Jeges verejtékben, fájdalomban, rettegésben.

Ez nem veled történik. Ugye, ez nem most történik!? Ez egy rossz vicc. Ááá, biztos nem tört el, tudod mozgatni. Tuti, hogy eltört, hiába mozog, két csukló van az alkarodon, olyan, mint egy z betű. Segít vajon pánikroham közben, ha ki-, majd bekötöd a cipőfűzőidet? Kikötöd, bekötöd, ki és be, és közben arra gondolsz, mennyivel jobb lenne feltépni a körmeidet, valami valós traumával helyettesíteni azt, amit generálsz magadnak. Amivel bünteted magad. Amivel büntet a felsőbb erő. Amivel Isten büntet, mert rossz voltál.

Belülről elhalványulni

Egyszer anyád megvert, mert nem akartál templomba menni. Azt mondta, hogy benned van a sátán. Igazából nem volt benned. Igazából Marco van Basten dolgozott benned valahol mélyen, aki miatt jobb érzés volt lemenni a pályára focizni, mint állni a templomszagban reggel nyolckor. Ki akar reggel nyolckor templomba menni tízévesen? Ráadásul vasárnap. Benned van a sátán. Durr egy pofon.

Azt hitted, hogy a sátán apádban van. Hogy azért olyan, amilyen, hogy egyszer kedves, másszor meg bánt titeket, mert őbenne lakik a sátán. És anyád téged azért akar minden hétvégén a hittanon túl még misére vinni, mert akkor nem leszel olyan, mint apád.

Baszki, hát hogyne lennél olyan, mint az apád? Valakire csak hasonlítanod kell. Csak olyan ne legyél, mint az apád!

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben a nőiességgel foglalkozunk. Lehet-e a nő gyerek nélkül is boldog? Igaz-e az az előítélet, hogy egy női vezető egyúttal erőszakos és hataloméhes is? Legújabb számunk többek között Rezes Judit színész, Durica Katarina író és Szécsi Noémi novellája segítségével próbál válaszokat nyújtani ezekre a kérdésekre.
©

Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Anyád azt sem tudta, hogy igazándiból benne is ott a sátán, csak amíg faterodba valahogy a sörösüvegeken keresztül került be, addig anyádnak a kábelezésébe fészkelte be magát. Oda be a fejébe, valahová a vezetékek közé.

Sokszor szédült, szúrt a szíve. Néha a mentőket is ki kellett hívnod, mert azt hitted, hogy mindjárt meghal. De csak a sátán volt. Szórakozott a fejével, elhitette vele, hogy elviselhető az, amiben él, és létrehozott számára mindenféle tünetet, csak hogy ne kelljen elölről kezdenie az életét. Hogy megmaradjon a lakás. Meg mégiscsak apád néha olyan rendes tud lenni, és legalább nem büdös, mindennap fürdik.

Kisfiam, legyél rám tekintettel, tudod, hogy apádra nem számíthatunk! Úgyhogy megtanultál tekintettel lenni. Amikor az ember megtanul tekintettel lenni, de úgy igazán megtanulja, mondjuk kényszerből, mert tényleg nem tehet mást, akkor megszűnik az én. Akkor elmúlik, elkopik az az érzés, hogy szeretnék valamit. És nem jön a helyére semmi.

Aztán úgy lettél ezzel, hogy már pontosan nem tudod megmondani, hogy mi az, ami zavar, vagy mi az, amit szeretnél. Vannak arról elképzeléseid, hogy mi lehet a bajod, de nem érzed, nem tudod lokalizálni, nem tudod, hogy mi volt túl nehéz, mikor kellett volna letenni, mikor roppantál bele. Egyszer csak olyanná válsz, mint az anyád, csak nem kell hívni a mentőt, mert tudod, hogy kuszák a drótok, és holnap egy kicsit jobb lesz.

Visszhangok

Szerettél a lépcsőházban énekelni, mert visszhangzott, illetve szeretted még a pergő festéket a körmöddel levakarni a falról. Mégsem lettél restaurátor, vagy hát valamennyire mégis, csak te azokat a hangokat restaurálod, amelyeket beleérzel egy dallamsorba.

Mindenhol énekeltél. Énekeltél templomi kórusban, alsó tagozatban szólót az április negyediki ünnepélyen, alsóban énekkarban, felsőben énekkarban, voltál szoprán, mezzo és alt, középiskolában énekkarban, garázszenekarokban, és főiskolán kamarakórusban ott, ahová kellett egy tenor, bariton vagy basszus.

Énekelni mindig jó volt. Az, hogy uralhatod a saját hangod, talán azt pótolta, amit nem tudtál irányítani gyerekként. Például, hogy a szüleid boldogok legyenek egymással. Apád is észrevette ezt a vonzódásodat az éneklés iránt, és egyik nap, amikor betöltikézett a kocsmában, téged a negyedik emeleti lakásotok erkélyének korlátjára állított. Fél kézzel tartott, és azt mondta: Kisfiam! Énekeld, hogy Sandokan! A lakótelep meg végignézte.

Közben anyád ezer halált halt. Lehet, hogy te is meghaltál akkor, lehet, hogy leestél, és összetörtél a betonon, és ezt az egészet még zuhanás közben gondolod.

Hogy felnőttél. Hogy voltak szerelmeid. Hogy leérettségiztél. Hogy lediplomáztál. Hogy megőrültél, és az őrülettel párhuzamosan megtanultál írni. Arról írni, ami zavar, azt kutatni magadban, ami piszkál, de nem látod a formáját. Alakot adni neki, felöltöztetni, aztán kiüvölteni, hogy hello, itt vagy. Bakker, mennyi problémát okoztál te nekem. Túlzottan megtanultál tekintettel lenni, azért.

Takard el

Fura, hogy olyan valaki ír az önbizalomról, akibe nem sok szorult. Sosem hittél abban, hogy többre vagy kitalálva, mint arra a környezeted vagy a nevelésed predesztinálna. Az önbecsüléssel valahogy hasonlóan állsz. Mit becsülj magadban? Azt, hogy világra jöttél, és életben vagy? Hogy úgy-ahogy sikerül boldogulnod? Hát akartál te megszületni? Ráadásul pont oda, ahová? Egy betondiznilendbe.

Az iszákos apa meg az ideggyenge anya közé valami Messiásnak, aki majd helyettük leéli az életüket, és rendbe is teszi azt. Amikor apád már nagyon beteg volt, megkérdezted tőle, hogy miért tette veletek mindazt, amit. Miért gyűlölt titeket, ha ivott, miért esett késsel anyádnak, neked meg ököllel. A válasza ennyi volt: nem tudom.

Hát, ha nem tudod, akkor én tovább vágom a hajad – mert épp a haját vágtad a konyhában, abban a konyhában, amelyben akkor vagy tíz éve nem jártál a családi hercehurcáknak hála.

Az összes haverod így nőtt fel. Vagy a faterjuk volt piás – ez volt a gyakoribb –, vagy az anyjuk ivott. Amikor a családod történetéről beszélsz, van, hogy megkérdezik, miért adod ki magad, meg hogy milyen dolog ez, csak szégyent hozol rájuk meg magadra is. Nos, pont a szégyen az, ami megakadályozta ezeket a családokat a kiút keresésében. Hogy inkább ne beszéljünk róla. Hogy inkább ne mondjuk el senkinek, mert szégyen az, ahogy élünk. Egy stigma. Inkább aludj el az iskolapadban, mert apád elüldözött éjjel otthonról, és bolyongtatok hajnalig. Inkább hazudd azt, hogy elestél, és nem apád vágott úgy be a fürdőkádba, hogy eltört a karod.

Ez nem a te történeted. Jó pár millióan nőttek így fel ebben az országban. Ismét egy teljes generáció.

Nem vagy egyedül.

Szerző: Likó Marcell, a Vad Fruttik frontembere. A Bunkerrajzolóban több évtizedet átfogó család- és nevelődéstörténetét meséli el, ahogy ő emlékszik. Géczi János könyve az Atheneum kiadó gondozásában jelent meg 2014-ben. A Vad Fruttik három év után tavaly májusban Szabad.vagy címmel új albumot adott ki.



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.