HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Megőrizni vagy meghaladni? Talán ez a legalapvetőbb kérdés a mintákkal kapcsolatban. Egyikünk húsz éve változatlan formában készíti el a nagyi diótortáját, amelynek megsárgult receptjét áhítattal rendezgeti. Másikunk főzés előtt egy órát szörföl a Youtube-on, és belehalna, ha nem próbálna meg minden alkalommal javítani a recepten. És ugyanez megmutatkozik akkor is, amikor társadalmi változásokról diskurálunk: míg egyikünk számára az innováció mindannyiunk boldogságának záloga, másikunk minden komolyabb technológiai újításban az emberiség hosszú menetelését látja a végső pusztulás felé.

A gyors változások korát éljük – nem tudni, volt-e olyan időszak a nyugati civilizáció történetében, amikor nem ez volt a közkeletű nézet. Ám hogy hogyan értékeljük mindezen változásokat, abban közel sincs egyetértés. Legyen szó az online párkeresésről, a szexrobotokról vagy a digitalizáció bármely minőségileg új formájáról, azonnal megjelennek az óvatos duhajok (nevezzük őket némileg pontatlanul konzervatívoknak) és a feltétlen drukkerek (őket pedig a progresszió híveinek). Mielőtt megijednénk: nem, nem azt firtatom, hogy ki bal-, és ki jobboldali, és azt sem gondolom, hogy a Tinderhez való viszonyunk elárulná, melyik pártra szavazunk. A konzervatívok és a progresszívok közti különbség elsősorban a változáshoz való viszonyukban rejlik – és ez a kérdés ugyan nem teljesen független a politikai nézeteinktől, de semmiképpen nem azonos velük.

©

Törésvonalak

A vita mindenesetre nehezen eldönthető: míg a konzervatívok egy-egy ilyen vitában azt hangsúlyozzák, hogy a fékevesztett változás nem feltétlenül van összhangban az emberi természettel, és veszélyt jelenthet a számunkra fontos értékekre, addig a progresszívok azt emelik ki, hogy a civilizáció eddigi vívmányai drasztikusan csökkentették a világban fennálló éhséget, szenvedést, betegséget és háborút. A konzervatívok hisznek benne, hogy a meglévő minták, intézmények, hagyományok nem véletlenül élnek velünk és bennünk generációk óta: az, hogy kiállták az idő próbáját, azt bizonyítja, hogy képesek az emberek számára megnyugtató stabilitást és állandóságot teremteni. A progesszívok viszont azt hangsúlyozzák, hogy minden stabilitásuk ellenére a fennálló szokások és intézmények lehetnek végtelenül nehézkesek, merevek és igazságtalanok – és nagyon sokszor azok is.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra A Nő magazinban olvashat, amelyben a közösséggel foglalkozunk. Alapvető élményünk és igényünk, hogy tartozzunk valahová, sokszor már az is segíthet átlendülni a nehézségeken, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül. Mit jelent számunkra a kiállás - önmagunkért és másokért, - és mit jelent a szolidaritás? Legújabb számunk többek között Szamosi Zsófia, Mészáros Antónia, Kornai Margit és Molnár Áron Noár segítségével próbál válaszokat nyújtani ezekre a kérdésekre.

©

Keresse az újságosoknál, vagy rendelje meg!

A progresszívok és konzervatívok közti nézetkülönbség messze túlnyúlik a tudományos fejlődés kérdésein. Gondoljunk csak arra, hány népszerű pszichológiai kiadvány buzdít arra, hogy „írjuk felül” a szülői mintákat, hogy mi magunk jobb, elfogadóbb szülők lehessünk – miközben rengeteg szülő számára hasonlóan komoly kihívást jelent az is, ha nincs meglévő mintájuk, és egyedül kell „feltalálniuk” saját szülőségüket. És ugyanez a törésvonal megjelenik a társadalomban tovább élő igazságtalanságok megítélésében is: míg a legharcosabb progresszívok arra buzdítanak, hogy gyökeresen (és lehetőleg két héten belül!) irtsunk ki minden olyan előítéletet, szokást, szóhasználatot az életünkből, amely valamiképp hozzájárul például a nők és férfiak közti társadalmi egyenlőtlenségekhez, addig az empatikusabb konzervatívok arra hívják fel a figyelmet, hogy a közgondolkodás és a normák gyors és erőszakos megváltoztatása több felfordulással járhat, mint haszonnal.

Fontolva, de haladunk

Eszmetörténetileg a progresszivizmus – tehát a szakadatlan emberi fejlődésbe vetett hit – és a konzervativizmus ugyanannak a történeti korszaknak, javarészt a 18. századnak a termékei, amelyet felvilágosodásnak nevezünk. „A felvilágosodás elsősorban arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen az ember, és hogy az emberről és a környezetéről való tudásunkat milyen módon használhatjuk fel arra, hogy egy jobb, boldogabb világot teremtsünk. Ekkor alakult ki az a szemlélet, amely a történelmet nem elszigetelt események sorozatának, hanem fejlődéstörténetnek látta, amelyben az emberek a vad természeti állapotból fokozatos eljutnak valamifajta kiegyenlítődéshez, amelyben a konfliktusok erőszak nélkül kezelhetőek” – magyarázza Kontler László történész, a Közép-európai Egyetem oktatója.

©

Ekkorra datálható tehát az a gondolat – amely javarészt a nagy francia forradalmat is vezette –, hogy a meglévő vallási és politikai rendszerek racionális felülvizsgálatával és, ha szükséges, lebontásával az emberiség egyre közelebb kerül egyfajta ideális állapothoz, amelyben az emberek az értelmük segítségével békés, boldog és egyenlőségen alapuló együttműködésben élnek. Egyes filozófusokat viszont épp a véres és diktatórikus terrorba forduló francia forradalom bizonytalanított el azzal kapcsolatban, hogy a forradalmi változás mennyiben vezet jobb világhoz. „A korszak gondolkodóinak többsége pontosan látta, milyen veszélyeket rejt magában, ha radikális eszközökkel próbálunk meg egyik napról a másikra jobb világot építeni. És azt is, hogy ha rosszul fogunk hozzá, megtörténhet, hogy az emberekről leolvad a civilizáció és a racionalitás törékeny máza, és visszaesnek abba a vad, barbár állapotba, amit egyszer már maguk mögött hagytak – mondja Kontler. – A brit konzervatívok ezért a fontolva haladásban hittek. Abban, hogy a helyes változás csak kibontakoztatja a mélyszerkezetben meglévő potenciált, és hogy finoman ugyan elősegíthetjük ezeket a folyamatokat, de forszírozni őket nem kell és nem is szabad.”

Mindazonáltal a korszak számára a megőrzés vagy meghaladás dilemmája sokkal inkább fokozati kérdés volt, mintsem valós szembenállás – progresszívok és konzervatívok együttesen voltak részei annak az intenzív párbeszédnek, amelyet a felvilágosodás jelent. A legtöbb korabeli gondolkodó egyetértett abban, hogy a meglévő vallási és kulturális szokások, hagyományok, intézmények stabilitást nyújtanak, és ezáltal hozzájárulnak az emberek jóllétéhez és a civilizáció virágzásához. És azt sem gondolta senki, hogy ettől még ne szorulnának állandó belső reformokra – és hogy ezeknek a reformoknak ne az lenne a céljuk, hogy minél több ember számára hozzanak békét, megbecsülést, boldogságot.

©

Mi is az ember?

Mennyiben értelmezhetők ezek a kategóriák itt és most? Hogyan gondolkodunk ma az emberről és a civilizációnk jövőjéről? Ha körülnézünk, az emberi történelem és fejlődés legszélsőségesebb leírásaival találkozhatunk. Míg a neves kognitív tudós, Steven Pinker friss könyvében (amely nem véletlenül viseli a Felvilágosodás most címet) grafikonokkal igyekszik meggyőzni arról, hogy a világ még sosem volt ilyen békés, gazdag és egészséges, addig az ökológiai katasztrófa előszobájának képei és a liberális demokráciák világméretű válsága mégis azt a benyomást keltik bennünk, hogy az unokáink egy, a mostaninál sokkal élhetetlenebb Földet kapnak tőlünk örökségül.

Ám hiba lenne akár a katasztrofista víziókat, akár az egyre terjedő újpopulizmust azonosítani a konzervativizmussal. Bár a felvilágosodás szerzői nagyon különböző válaszokat adtak arra a kérdésre, hogy mi az ember, a válaszaik többé-kevésbé optimisták voltak. Hittek benne, hogy az emberi lények képesek az értelmük diktálta önmérsékletük, empátiájuk és együttműködő-készségük segítségével a tartalmas, tiszteletteljes és békés együttélésre, és hogy mindezek alapján megérdemlik, hogy a saját kezükbe vegyék a sorsukat. Az említett kortárs narratívák ennél sokkal komorabb képet tárnak elénk: úgy ábrázolják az embert, mint aki képtelen a társas kapcsolataiban túllépni saját partikuláris érdekein és a fennálló hatalmi viszonyokon; mint aki a jóllétet és a civilizáltságot csak mások rovására – legyenek azok a sötét bőrűek, a nők, a fejlődő országok lakói vagy maga az ökoszisztéma – képes megvalósítani. A felvilágosodás burkolt vagy nyílt ellenzői (akik között egyaránt találunk elszánt baloldaliakat és cinikus alt-rightosokat, feministákat és környezetvédőket) azt róják fel a felvilágosodás képviselőinek, hogy alapvetően tévesen írják le az embert – és hogy ebből következően hamis reményekkel kecsegtetnek.

©

Végső soron tehát úgy tűnik, a leglényegesebb különbség valóban nem abban áll, hogy melyikünk mennyire hisz a töretlen fejlődésben vagy a meglévő tradíciók fontosságában. Az egyik tábor majd hőzöng, és azonnali forradalmat követel, míg a másik – olykor irritáló nyugalommal – kivár, és azon gondolkodik, milyen apró lépésekkel terelgethetné a többieket a megfelelő irányba. Az egyik idealista utópiákban, míg a másik a történelemkönyvekben keresi majd a választ. De abban egyetértés lesz közöttük, hogy létezik olyan válasz, amelynek segítségével egy boldogabb és harmonikusabb világot teremthetünk. És így, megsárgult receptek vagy a legmenőbb Youtube-séfek segítségével, de mindketten esélyt adnak annak, hogy az elkészült diótorta mennyei legyen.

Szerző: Réz Anna



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.