Downsizing mint aktivizmus – hogyan alkalmazkodhatunk bolygónk igényeihez?

Gyakran kérik tőlem, hogy titulussal lássam el magam – általában az író, újságíró, ember- és állatjogi vagy ökológiai aktivista címkék közül szoktam választani, ám az igazság az, hogy többnyire történetmesélőnek tartom magam. Ezzel nemcsak hitelesebbnek érzem a bemutatkozásomat, de azt is elérem, hogy olyan aktivisták, akik versengenek a „ki a zöldebb”, „ki a legvagányabb” címkékért, megszeppenjenek, ha ökológiáról, ember és állatjogokról beszélek – részemről bátran nevezhet bárki bárminek, a mondandómon a címke nem változtat.

Történeteket mesélek írásokon, előadásokon, gasztronómiai élményeken keresztül, vagy épp egy görögországi falvacskában vendégeket várva – mert hiszem, hogy mindannyiunknak vannak történetei, amelyeket másokkal megosztva hozzátehetünk a közös, egyéni jóhoz, tanulva egymástól, inspirálva egymást.

Ezért is mondtam igent a HVG Szemináriumok felkérésére a Green Revolution Konferenciára. Abban a témában adtam elő, amely az utóbbi időben leginkább foglalkoztat személyes, és szakmai szempontból is – ez pedig a downsizing aktivizmus, melynek lényege a személyes és globális alkalmazkodás a Föld igényeihez.

Jó érzés egy olyan világban, egy olyan korszakban élni, ahol a szakmai konferenciák már nem kizárólag az eladhatóságról, az önpromócióról és az állandó növekedésről szólnak. A 2020-as esztendő – a COVID-19 pandémia árnyékában – alapvetően újrastrukturálta a professzionális kommunikációt és a fogyasztást is, így a hétköznapi döntéseinket is.

Mindannyiunkra igaz, hogy állandó változásban vagyunk. Ideális esetben ez a változás nem kizárólag az egyén kényelmének és igényeinek, hanem a környezetünknek is kedvez, legyen szó emberekről, állatokról vagy a természet egészéről. Viszont az anyagi gyarapodás eszméjét támogató gazdasági és társadalmi rend erről nem vesz tudomást.

Arra vagyunk berendezkedve, hogy ha megvettük az autónkat, akarjunk drágább, nagyobb autót; ha van egy otthonunk, akarjunk medencés házat; és mindezzel mutassuk meg mindenkinek, mennyire vagyunk sikeresek. És bár erre ma már gondolkodás nélkül sütjük rá a „természetes” jelzőt, az igazság az, hogy ez a fajta megközelítés a szöges ellentéte mindennek, ami valóban természetes.

Hibáztathatnánk a közösségi médiát, a televíziót, a reklámokot, a globalizációt, ám az igazság az, hogy évezredek óta élünk a rendszerben, melyben cask kevesen realizáljuk, hogy a boldogság, a megelégedettség és a gazdagsága valójában nem azon múlik, hogy mások mit gondolnak a vélt vagy valós sikereinkről. A gond csak az, hogy a Dagobert bácsi-féle világszemléletnek – amely szerint akkor érünk életünk csúcspontjára, amikor már fejest ugorhatunk a hegyekben álló aranytallérjainkba – nagyon komoly önhátráltató ereje van. Ugyanis sosem történik meg, hogy valakinek egyszerűen mindene megvan, de még a legfelsőbb tízezer közé bekerülni is közel esélytelen (no, nem mintha ott fent várna bárkire a boldogság kék madara).

Ha valakinek ez volna a vágyai netovábbja, sanszos, hogy feliratkozik egy életre, ahol egész egyszerűen sosem lesz elég jó – másoknak és önmagának. Ami azonban a legtragikusabb mindebben, hogy sokadrangú ponttá válik a prioritások listáján, vagyis hogy elég jó-e a bolygónknak. A Föld igényei ugyanis éppen, hogy ellentétesen működnek: „neki” az volna jó, ha mi nem akarnánk állandóan még többet, és még nagyobbat.

A Föld energiatartalékai végesek – mi pedig úgy használjuk őket, mintha korlátlan állna rendelkezésünkre. De azok számára is rossz hírem van, akiket nem törődnek a következő generációkkal és kizárólag a saját Földön töltött idejük érdekli: a jelenlegi gazdasági rendszer energiái is végesek. Nem kell összeesküvés-elméletek rajongóinak lennünk ahhoz, hogy felismerjük: ha, például, a mai nappal minden egyes ember ki akarná venni a megtakarítását a bankból, nem volna elegendő bankó. Nincsenek kimeríthetetlen kincsestárak.

Az egyetlen valós megoldás, hogy olyan emberekké válunk, akik kevesebbet használnak, tudatosabban fogyasztanak és elkezdünk „visszaadni” a bolygónknak és a gazdaságunknak. Ha gyártókat és forgalmazókat kérdezünk, hogyan léphetünk erre az ösvényre, a válasz az lesz: használjunk olyan termékeket, amelyek „vegán”, „zöld”, „fair trade”, „ökobarát” emblémával vannak ellátva. Ez egy csodálatos irány, amelyről hatalmasat dobbanthatunk afelé, hogy nem ártsunk senkinek – ugyanakkor a 80%-ban helyi termelésű vagy részben természetes alapanyagokat tartalmazó termékek vásárlása esetén roppant büszkék vagyunk magunkra, és sokan meg sem kérdújelezzük, mire nem tért ki a szlogen.

Az ökolábnyom csökkentésének számtalan módja van, ám a legjobb és legbiztosabb az, ha nem veszünk és fogyasztunk többet annál, mint amire valóban szükségünk van. Bár a gyártók és cégek rengeteg terméket kínálnak, az egyetlen megoldás, ha nem foglalunk nagyobb helyet, több energiát, mint amennyi az életterünknek és életünknek valóban kell. A leghatékonyabb módszer a zöld útra téréshez, hogy tisztába kerülünk a valós igényünkkel.

Mi kell valójában a boldogságunkhoz? Mekkora térre van igazából szükségünk?

2019 tavaszán vásároltunk egy huszonnégy négyzetméteres kis lakást Methana félszigetén, Görögországban, annyi pénzből, amennyit egy év alatt költöttünk el lakásbérlésre Tel-Avivban. A faluban nincsen bolt, bank, posta vagy tömegközlekedés, van viszont egy családi taverna és egy jó ember, aki minden nap frissen szüretelt, saját termesztésű zöldségeket hoz a furgonja platóján. Nincs koktélbár, nincsenek ajándékboltok, a tenger és a vulkanikus talaj táplálta szőlőnek köszönhetően azonban , kifogyhatatlan mennyiségben mennyei bor és aranyló olívaolaj.

A „downsizing” (jelentése leépítés, csökkentés) szó a vállalati szférából terjedt el, és afféle mumusnak számít: elbocsátásokkal és megszorításokkal jár. Ám a hétköznapi életben vett downsizing azt jelenti, hogy tudatosan és folyamatosan figyeljük és csökkentjük az igényeinket annak megfelelően, hogy mit bír el a természet, és mire vágyunk valójában.

Mondjunk nemet arra, hogy megfeleljünk egy olyan társadalmi értékrendnek (vagy inkább értéktelenségrendnek), amelyet már elfogadtunk „normálisnak” – pedig tulajdonképpen minden szinten abszolút abnormális. Közösen kell újraértelmeznünk a normákat az ember- és állatjogok, illetve az ökológia tekintetében is – nemcsak a saját magunk, de a következő generációk számára.

Hiszem azt, hogy az lesz az új normális, ami jó a bolygónknak és valóban fenntartható. Az élő környezetünk kell diktálnia, hogy mi lehet normális – „Ő” pedig egyre hangosabban és egyre egyértelműbben üzeni, hogy változtatnunk kell.

Köszönöm, ha együtt változhatunk.

Steiner Kristóf, instagram: @kristofsteiner