Elvándorlás, munkaerőhiány és a visszatérés reménye
Az elvándorlás ma Magyarországon tény, az aggasztó társadalmi problémák egyike, amiről sok szó esik. Mértéke jelentősnek tűnik – bár nagysága bizonytalanul mérhető – erősödése azonban 2010–2011 óta jól érzékelhető. Hogyan néz ki mindez a munkaerőpiac szempontjából Magyarországon és más országokban – és mekkora gondot is jelent?
Kelet-Európa országai számára a határok megszűnése, majd 2004 után az Európai Unió bővítése és a szabad munkavállalás lehetősége egészen új helyzetet teremtett. A lehetőséget kihasználva mindenekelőtt azokból az országokból, ahol a hazai helyzet kedvezőtlen volt, magas volt a munkanélküliség és gyenge a szociális védőháló, összességében rosszak voltak a megélhetés kilátásai, gyors elvándorlás indult a gazdagabb országok munkaerőpiacai felé.
2018-ban már mintegy 7 millióan vannak azok az aktív korú 20-64 évesek, akik valamely közép- és kelet-európai új EU-ország állampolgárai, és szokásosan valamelyik más – zömében fejlettebb – EU országban élnek, arányuk 2,5%-ra emelkedett. (Forrás: Eurostat) A folyamat intenzitását mutatja, hogy számuk 2005 és 2018 között több mint háromszorosra nőtt, s ez a gyors növekedés Kelet-Európában példa nélküli. Nagy részük célja, hogy dolgozzon, foglalkoztatási rátájuk az Eurostat adatai szerint meghaladja a fogadó országbeliekét, és messze magasabb az EU-n kívülről érkezőkénél.
A kelet-európai régió országait különböző mértékben érintette az elvándorlás, egyes országokban az aktív korúk 10-15 százalékát is meghaladja, míg más országokban ez az arány 5-8 százalék körüli, és lassú növekedés mellett ez a kép keveset változik. Magyarországon a 2010-es évek kezdetétől erősödött az elvándorlás, és lassan elérte a mérsékeltebb elvándorló országok csoportját, 5 százalékot meghaladó arányával. A Tárki Társadalmi Riport 2018 kötetben Hárs Ágnes tanulmánya részletesen bemutatja a régió elvándorlásának a dinamikáját.
Nehéz az elvándorlás mértékét becsülni, hiszen ez állandóan változó folyamat, melynek szereplői kilépnek, külföldön élnek és dolgoznak, sokan közülük visszajönnek, vagy ingáznak, és akik hazatérnek, részben maradnak, de gyakran ismét elindulnak. A klasszikus magyarázatok szerint a bérekben fennálló jelentős különbségek és a jövővel kapcsolatos várakozások, valamint a nagyfokú hazai munkanélküliség ösztönzi az egyének elvándorlását (Harris–Todero,1970), az Unión belül pedig a határok nem jelentettek többé korlátot. A közérzet, a jólléti rés (gap) is egyre erősebben jelenik meg a magyarázatok között (Skoglund 2017). A döntéseket az egyének élethelyzete, preferenciája, az előnyök és kockázatok megítélése határozza meg, és magyarázza is az elvándorlás mintázatát. Mérése nem egyszerű, egy ilyen kutatás módszerébe is betekinthetnek, és az előadóval készült korábbi interjúkat is olvashatnak a témában itt.
Az elvándorlók szerepe fontos a fogadó országokban, de érzékenyen érinti a kibocsájtó országok munkaerőpiacát, társadalmi-szociális helyzetét. Kezdetben a hazai foglalkoztatási nehézségek mellett csökkenhet a munkanélküliség, javul a hazai munkapiac egyensúlya, és ezzel együtt magasra emelkedhet a külföldön dolgozók hazautalásainak a mértéke is, bár idővel a hazautalások csökkenhetnek. Hosszabb távon azonban inkább a munkaképes lakosság és a képzett fiatalok létszáma csökken, és munkaerőhiány alakul ki, ami lassan bénítja a növekedést is.
A köztudatban nyilvánvalónak tűnik, hogy ha elvándorlás és hiány van, akkor az utóbbi az előbbi következménye. A magyarországi munkaerőhiány okai között fontos szereplő az elvándorlás, de korántsem az egyetlen, nem is a legerősebb. A munkaerőhiányt sokoldalúan vizsgálja a Munkaerőpiaci tükör (2017) Közelkép fejezete. A munkaerőhiány országonként – s a mérés módszerétől függően is – nagyon eltérő lehet. Egy átfogó elemzés alapján Magyarországon 2017-ben az EU-országok átlagához, de a közép- és kelet-európai országokhoz képest is kiugróan magas az adminisztratív, a szolgáltatásban végzendő és a szakképzetlen munkaerő iránti igény, míg a magasan kvalifikált és a műszaki foglalkozásokban a többi országétól elmarad.
Az elvándorlás nem szükségképpen végleges, s a visszatérés sem mindig állandó. Hárs–Simon Magyarországon dolgozók külföldi munkahelyre elvándorlását vizsgálva azt találta, hogy 2011–2016 között évente átlagosan a foglalkoztatottak 2 százaléka lépett ki a hazai munkahelyéről, hogy külföldön vállaljon munkát. Egy részük azonban később tartósan vagy átmenetileg – visszatért a hazai munkapiacra, és a lépések meg is ismétlődhettek. A visszaáramlást figyelembe véve 2011–2016 között évente átlagosan a hazai foglalkoztatottak nettó 1 százaléka ment külföldre dolgozni. Ilyen mértékben járult hozzá az elvándorlás a munkaerőhiány kialakulásához. Ez a hiány jól kimutathatóan koncentrálódott egyes szakmákban, iskolai végzettségek körében, és a hazatérés is bizonyos szelekciót mutatott.
A hazacsábítási programok gyakran sikertelenek. Mitől is függ, hogy eredményesen érvényesítheti-e jövedelemben, lehetőségekben a szerzett tapasztalatait az, aki külföldön élt és dolgozott, majd hazatért? Az arányában a magyarokénál jóval nagyobb és régebben kezdődött lettországi elvándorlást kutató Mihails Hazans eredményeit (235-245 o.) érdemes megfontolni. A külföldi munkatapasztalat önmagában kevés ahhoz, hogy magasabb bérekben is érvényesíthető sikeres hazatérést biztosítson, ami csalódáshoz is vezethet. Valószínűsíti a sikerességet azonban bizonyos szektorokban és foglalkozásokban szerzett hosszabb tapasztalat vagy a végzettséghez kapcsolódó gyakorlat, a külföldön szerzett tudás, ami az otthoni munka során ténylegesen használható, illetve olyan specifikus tudás, amely akár pótolhatatlanná is teszi a hazatérőt.
szerző: Hárs Ágnes, PhD, közgazdász kutató, Kopint-Tárki Zrt.
A cikk szerzője előadó a HVG Future of Recruitment 2019 konferencián, 2019 szeptember 23-án.
Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Szemináriumok & Konferenciák közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.
