„Macsóságból, álszentségből nem lesz hiány” – Interjú Náray Tamással

Nemrég jelent meg Zarah címmel regénye, bemutatóról bemutatóra jár, és a festményeiből is kiállítás nyílt nemrég. Közéleti dolgokban is sűrűn állást foglal, gyakran idézik. De erről mind nem kérdeztük. Azért ültünk le vele beszélgetni, mert a Szegedi Szabadtéri Játékok 2018-as Rigoletto-előadásába jelmeztervezőnek kérték fel, és bár ezen a pályán is vannak a csöndesek mellett hangosabb sikerei, mégis ez az első alkalom, hogy ő maga is elgondolkodott azon: a jelmeztervezői karrierje szanaszét lévő darabjait nagyon is időszerű lenne rendszerezni.

„Távolságpárti vagyok – ez az első mondata, miután leülünk –, és ez nagyon sok mindentől megóv. A kedvesség nem ugyanaz, mint a bizalmaskodás, és a közvetlenség sem ugyanaz, mint a közelség. Sok emberrel foglalkozom, sokféle emberrel dolgozom, de sosem barátokat gyűjtöttem – ők a munkámhoz tartoznak. Ilyen alkat vagyok. A közértben is rászólok a mögöttem állóra, ha túl közel jön, vagy ha túl közel áll mögöttem. Inkább két kocsival megyek, egy előttem, egy mögöttem. A ruháim sem amolyan csöcskidobós, seggrázós darabok. A nőknek, akik viselik, nem lehet csak úgy megpaskolni a fenekét, vagy megveregetni az utcán a vállát.” Jelmezt tervezni azonban más.

A Rigoletto utoljára 1987-ben volt látható a Dóm téren. És a 2018-as produkció rendezőjének, Harangozó Gyulának, ahogy a jelmeztervező Náraynak is, egészen különleges, a hely adottságait teljességgel kihasználó grandiózus elképzelései vannak az operáról.

Elég precízen adatolt, hogy – ahogy maga szeret fogalmazni – mint öltözéktervező honnan hová jutott, egyre inkább előtérben van festőként és íróként is, a könyve remekül fogy. De jelmeztervezőként milyen a pályaíve, milyen karriert futott be?

Televíziós produkciókban dolgoztam legelőször, jó régen, a rendszerváltás után nem sokkal, Sándor Pál és Gárdos Péter produkciói voltak az első munkáim. Hihetetlen színészgárdát felvonultató sorozatok voltak. Nagy kihívás volt, hogy azt a sebességet el tudom-e kapni, bírom-e a tempót a magam minőségi mércéjével, hiszen ezek heti műsorok voltak, nem a normál, sokszor hetekig-hónapokig tartó jelmeztervezői alapossággal kellett dolgozni. Sándor Pálhoz pedig úgy kerültem, hogy a 80-as években a Dárday István–Szalai Györgyi-párossal dolgoztam egy filmen, A dokumentátor volt a címe – az volt az első jelmezes megbízásom.

Aztán jött Párizs, a divat, a ruhatervezés.

Talán érdemes elmondanom, hogy minden foglalkozás egy kaszt, mindenki védi a becsületét. Én azok közé tartozom, akiket soha sehol nem fogadnak el – de ennyi idő után ezzel megtanultam együtt élni. Amikor Párizsból hazajöttem, divattervezéssel kezdtem el foglalkozni – ami a tanult szakmám –, előtte divatbemutatókat rendeztem. Valamiből élnem kellett, amíg a saját brandem nem jutott olyan szintre, hogy eltartson. Amikor divattervező lettem, azt mondták, nekem milyen könnyű, mert a bemutatók miatt ismernek, ott hírnevet szereztem. A hazai tervezők meglehetősen nehezen fogadtak be, mondván, mit keres a körükben valaki, aki előtte a rendezvények szervezésével foglalkozott.

A képeimmel kapcsolatban is hasonlóképpen történt. Gyerekkorom óta festő akartam lenni, egész életben rajzoltam, de egyszer eljött az idő, amikor már olyan erővel tört fel belőlem a vágy, hogy muszáj volt festenem. Ugyan eszem ágában sem volt kiállításokat szervezni, de a barátaim, akik látták a festményeimet, aztán a mostani menedzserem és egy művészettörténész, mondták, hogy sokkal jobbak ezek a képek annál, hogy a négy fal között őrizgessem őket. Nem bevételi forrásként tekintettem rájuk, hiszen másból éltem. Mégis: mára nagyjából száz képem van különböző gyűjtőknél és a legkülönfélébb gyűjteményekben. Amikor az egyik rangos svájci bank, majd egy komoly német bank magángyűjteményébe is bekerültem, akkor azért én is elgondolkodtam, hogy valami értéket mégiscsak képviselhet, amit csinálok. Természetesen a hazai képzőművész-társadalom rögvest felhorgadt, hogy jön egy divattervező ahhoz (akkor ugye már tervező voltam nekik, nem bemutatószervező), hogy ilyen sikerekre tartson igényt.

Aztán volt egy meglehetősen nehéz időszak az életemben, szerencsére elmúlt, ne is firtassuk, de Az utolsó reggel Párizsban című könyvem terápiás céllal született, a terapeutám javaslatára kezdtem el írni. Még én voltam felháborodva: mégis mit írjak, miről, és minek? Ki a fenét érdekel ez? És miről szóljon: az én életemről? Aztán megegyeztünk, hogy maradjak a regényformánál, gondoljam át, szerkesszem meg, építsem fel. Nekiálltam. Aztán egy barátom ajánlott a kiadónál, megjelentették, sikeres lett. Mire az írótársadalom felől érkeztek a kritikák: divattervező vagyok, aki a tetejébe fest is, rendben, de miért képzelem írónak is magam? Mindezt csak azért meséltem el, hogy érzékeltessem: a jelmeztervező címkével eszembe sem volt soha próbálkozni, pláne kérkedni, holott vannak azért munkáim, amelyekre minden okom megvan büszkének lenni.

Mondjon pár példát.

A kezdeteket követően színházi előadásban nem dolgoztam igazán. Nem jutottam a színházi rendezők eszébe, inkább operarendezőknek, például Selmeczi Györgynek. A kétezres években például A kékszakállú herceg várában dolgoztam vele. Kolonits Klára hihetetlenül sovány volt, én pedig olyan ruhát adtam rá, amely alig takarta elöl, és hátul is csak a fenekét. Még a melle vonala is kilátszott. Nem kicsit voltak megrökönyödve, akik először meglátták, egyedül Klári vett a védőszárnyai alá. Aztán az Attila opera jelmeztervezőjeként is együtt dolgoztam Selmeczivel. Az előadás két operaénekese olyan volt, mint két szobor: Kovács István és Kolonits Klára. Nem kedvelem a meztelenkedést, de mondtam a Gyurinak, hogy ezek olyan tökéletesek, hogy muszáj megmutatni. Akár az anatómiakönyv.

István leopárdbőr ágyékkötőt kapott – összesen ennyit –, Klári pedig egy mídert, amelyen mindössze két aranyberakás takarta a mellbimbóját, és egy gyolcsvászon szoknya volt még rajta, amely csak félig érte körbe. Elképesztő sikerük volt. A legjobb, azt hiszem, az volt, hogy olyan sokkot kaptak, amikor meglátták a jelmezt, hogy szó nélkül felvették. De ugyanebben az előadásban öltöztettem a hun hordákat punk jelmezbe, színes hajakkal, neonszínű ruhákkal – ez akkoriban elég avantgárd megközelítés volt. Utána egy Don Carlos-előadás jelmeztervező első asszisztense voltam még Barcelonában, Liceu Operában.

Aztán tavalyelőtt Tihanyi Ildivel közösen csináltuk Az álarcosbál jelmezeit, szintén a Szegedi Szabadtérin mutattuk be. Dolgoztam az RTL Klub produkciói mellett még filmeken is, például az S.O.S. Love-ban, amerikai produkciókban a Universallal, de talán az egyik legfontosabb a Szalai Györgyi–Dárday István-féle Az emigráns című film, amely Márai Sándor életét dolgozza fel. A látványt és a jelmezt a chicagói filmfesztiválon is méltatták, a velencei filmfesztiválon pedig a legjobb jelmeztervező díjára jelöltek.

Ne vicceljen már, hát ez elképesztő karrier.

Nem tudom, ezt nem igazán gondoltam még át. Mindenestre vannak itthon a szakmában roppant tehetséges alkotók, Flesch Andrea, Vidák Györgyi, Vágó Nelly, Kentaur… Én azért nem sorolom magam ezek közé a profik közé, és nem álszerénységből. Mögöttük hatalmas teljesítmény, nemzetközi mércével mérve is profi munkák egész sora áll. Azonban ha valaki biztosan figyelemre méltó nemzetközi karrier várományosa, az Tihanyi Ildi. Tátott szájjal figyelem az ötleteit, a kreativitását. Ahogy Az álarcosbál előadásban is, ezúttal is ő a díszlettervező, és a Rigoletto-jelmezeket is vele együttműködve szeretném megtervezni. Annyira inspiráljuk egymást, annyira hatékonyan működünk együtt, hogy abból csak jó születhet.

És hadd mondjak el valami szerintem fontosat: ha Az álarcosbált annak idején a New York-i Metropolitan színpadán mutatják be, abból világhírű előadás lett volna. Egy szenzáció. Elég csak a szegedi előadás fotóira nézni! Olyan nívó volt, olyan friss, előremutató, különleges opera, olyan hangok, olyan díszlet és olyan profizmus, amelynek világhírűnek kellett volna lennie normális esetben. Ez persze Magyarország, innen képtelenség világkarriert futni, pláne egy opera-előadásnak.

Hogyan fogalmazná meg, mit szeret igazán a jelmeztervezésben, mi benne az extra? Mondjuk a ruhatervezéshez, annak a teljes procedúrájához képest.

A csapatmunkát szeretem benne a legeslegjobban. Imádok erős, határozott rendezőkkel dolgozni. Biztos vagyok benne, hogy a Harangozó Gyulával való munka jó lesz. Nagyon konkrét elképzelése van arról, mit akar.

Ezt komolyan mondja, hogy kifejezetten szereti, ha megmondják, mit csináljon?

Elképesztően jólesik! Nekem ez egyfelől pihenés, szerepváltás, inspiráció. Másfelől pedig soha nem azt mondják meg, hogy mit tervezzek, hanem hogy honnan hová szeretnének eljutni. A rendező magabiztossága, a célok pontos ismerete azért is különösen fontos, mert éppen ezek teremtik meg a keretet, amelyen belül hagynak szabadon dolgozni. A kreativitásom az ő céljait szolgálja, így végső soron mindenki munkája egy irányba mutat: hogy a lehető legjobb legyen az előadás. Amikor már az énekes, a színész is képbe kerül, az egy újabb fontos állomása a munkának. Ő is hozzátesz valamit a saját személyiségével, az adottságaival, és alakítja a mi terveinket is.

Ez mennyire szokta felülírni az eredeti elképzeléseket?

Hol jobban, hol kevésbé. Az opera is esztétikai műfaj, megvannak a maga kihagyhatatlan lehetőségei, gondoljunk mondjuk Rálik Szilviára – kifejezetten magas, hosszú combú, karcsú derekú, karakteres előadó. De feladatunk mindenféle külső adottságból és testalkatból a legjobbat kihozni, ám ami ennél is fontosabb: a művész, aki egy adott fellépőruhában kiáll, muszáj, hogy otthon érezze magát benne. Ha olyat próbálsz rájuk erőszakolni, amelyben nincs komfortérzetük, amely nem önazonos velük, az mindig visszaüt. Fontos ráhangolódni a művészekre, érteni a rendező szándékait, összhangban lenni a díszlettel, harmóniában az előadás mondanivalójával, az aktualitásokkal, tudni, hogy az adott jelmez hogyan viselkedik az egyes koreográfiák, a mozdulatsorok közben. És persze a saját mércéddel mérve is legyen vállalható a munkád.

Maga ezekre tényleg képes egyszerre figyelni?

Összetett dolog ez, de általában van idő, és szépen lassan áll össze minden, menet közben formálódik. És csak így lesz jó – az igazán jó eredményhez senkit nem lehet kihagyni a buliból.

De tegye a szívére a kezét: tervezőként kötne akár feleennyi kompromisszumot?

Soha! Ruhatervezőként soha életemben nem kötöttem kompromisszumot. De az opera és a Szegedi Szabadtéri annyira más közeg, az életemnek annyira más oldala ez, hogy nem okoz nehézséget, sőt. Kifejezetten élvezem, hogy így próbára tesz. Ráadásul tehetséges művészek között lenni végtelenül jó. Amikor valami megszületik, olyan hátborzongató, mesés érzés, akkora büszkeség, hogy elmondhatatlan. Amikor az ember ruhájában egy művész úgy énekel, hogy felragyognak a csillagok, az valami földöntúli élmény. A Szegedi Szabadtérin amúgy is imádok dolgozni, ami a hátránya, az az előnye is: óriási színpad, beborít minket az ég, és olyan mesedolgokat válthat valóra az ember, amilyeneket csak el mer képzelni. A vezetőség pedig hajlik is és alkalmas is arra, hogy igazán gigantikus dolgokat valósítson meg.

Költségvetési szempontból amúgy jó dolga van? Úgy értem, nyilván nem tehet meg bármit, de érzi, hogy az elképzeléseit viszonylag szabadon megvalósíthatja? Nem koppintanak lépésenként a körmére, hogy tessék takarékoskodni, kisebbet álmodni?

Én teljes költségvetéseket nem látok át, nem is az én dolgom. Pazarlásról soha nincs és nem is lehet szó, eszetlenül egy ekkora produkcióban nem költünk. De eddig az a tapasztalatom, hogy az elképzeléseimnek még soha nem kellett mondjuk százezer forint miatt gátat szabni. Pontosan kell tudni, mire és mennyit kér az ember, de a vezetőséget, a rendezőket elsősorban a produkció foglalkoztatja, az előadás eredetisége, hogy a hagyományoshoz képest újat, frisset, extrát lehessen mutatni. Én fürdök ebben.

A 2018-as Rigoletto-rendezés és a jelmezek aktualitásáról kérdezhetem?

Ez egy szomorú történet, már a Rigoletto – sok bosszúval, kárörömmel, szerelemmel, titokkal és fájdalommal természetesen napjainkban is találkozni bőséggel. Harangozó Gyulával egyetértésben én mégsem feltétlenül a történet tragikuma felől közelítenék. Egy olyan élet és közeg ábrázolása tetszene, amely nagyon is extravagáns, csillogó és magamutogató. A vibráló felszínt megmutatni, amely eltakarja a drámai mélységeket. És úgy hiszem, minél csillogóbbá tesszük a környezetet, annál sötétebb és véresebb a dráma, amelyet elfed. Még nem látjuk a pontos helyét, de lesz egy hatalmas báli jelenet a Rigolettóban, olyan pazar, olyan grandiózus, olyan valószerűtlen, amelyhez csodás fantasyjelmezek készülnek. Nem lehet majd korhoz, korszakhoz kötni, éppen ezért azonnal más kontextusba helyezi az eseményeket, a szokatlan ábrázolás pedig szokatlan asszociációkat indíthat el. És látni fogjuk ezt a szörnyű herceget, aki kihasználja a szüzeket… A szituáció aktualitásáról talán szólnom sem kell. Macsóságból, álszentségből mindenesetre nem lesz hiány, ezt megígérhetem.

szerző: Fiáth Marianna