Invitech
Invitech

A mindenhol elérhető internet, illetve az állandó jelenlét mára már annyira alapvetőek, hogy sokszor szinte a pánik kerülget minket, ha egy pillanatra kiesünk az online világból. És bár izgalmas, mégis ritkán gondolunk bele, hogy az okostelefonokon túl minek köszönhetjük ezt a rendkívüli tempót, és azt, hogy mindent elérünk a hálón. A válasz nem újdonság, hatalmas háttérrendszerek, az adatközpontok fonják be és szolgálják ki mindennapjainkat. De mi az, amit tényleg érdemes tudnunk róluk?

Elárasztanak minket az adatok 

2025-re a világon 175 zettabájtnyi (1 zettabájt 1 000 000 000 000 gigabájt) adatot tárolnak majd – 2013-ban még csak 4 zettabájtnál tartottunk –, a világon mért internetforgalom pedig 2016-ban lépte át a zettabájtot.

Persze, ebből rengeteg a nem kifejezetten hasznos adat, gondoljunk csak a szelfik meg a nagyközönségnek egyáltalán nem szánt csetüzenetek tengerére (ami, ugye, szintén adatközpontokban landol, másképp hogyan is kereshetnénk őket vissza akár évekre visszamenőleg bármelyik gépünkről, amivel bejelentkeztünk kedvenc appunkba). Ugyanakkor rengeteg adatot jelent a nagyközönség konszenzusával megpecsételt hasznos tudás is, ami egyrészt a korábban felhalmozott, jórészt írásosan fennmaradt tudásunk valamilyen digitális másolata, másrészt a rengeteg, ma már eleve digitálisan keletkező ismeret.

A különböző darabkák persze nem jelentenek sokat, és egyenként vizsgálva azt érezhetjük, hogy a technológia fejlődésének köszönhetően ma már otthon is eltárolhatunk akkora tudást, amihez korábban még külön könyvtárakat kellett létrehozni. A híres Encyclopedia Britannica teljes eredeti anyaga például mindössze kb. 30 gigabájt; a magyar Wikipedia 2014-ben 398 megabájtot foglalt, az angol Wikipédia szöveges változata 2015-ben 11,5 gigabájtot; az internet (tárhely)mérete pedig 2016-ban lépte át az 1 zettabájtot (tartalmának kinyomtatásához az Amazon esőerdőjének körülbelül 2 százalékát ki kellene vágni).

Ezt valahova tenni kell

Amíg a digitális robbanás előtt a tudásunkat (adatainkat) papíron, könyvekben, könyvtárakban tudtuk tárolni, a ma keletkező információmennyiségnél (főleg, mivel jó részük eleve digitálisan jön létre) ez már lehetetlen, és felesleges is: se nem eléggé tartós, se nem környezetkímélő, se nem elég gyorsan és globálisan hozzáférhető. Mára a papír gyakorlatilag a szerver merevlemeze, a könyv maga a szerver, a könyvtár pedig az adatközpont lett. Az ész templomai ma elektronikusak. A hasonlat persze kicsit sántít: az adatközpontoknak nemcsak a passzív tudásunkat kell tárolnia, hanem éppen aktuális dolgokat is, a személyes adatainktól a pénzügyi tranzakciókig – az élet tényleg megállna, ha a Földön az összes adatközpont leállna.

 A történet pedig gyönyörűen körbeér a könyvtárak anyagainak digitalizálásával: hogy csak egy példát említsünk, a Vatikán 80 ezer kódexe, 1,6 millió könyve 150 ezer nyomata, több mint 300 ezer érméje és medálja lassan szerverekre költözik.

Persze, egy adatközpontnak nemcsak annyival kell többet tudnia, hogy digitális formában fogadja, tárolja és adja tovább az adatokat. A könyvtáraknál létezik a kötelespéldány fogalma, nemzeti szinten legalábbis, de a megjelenő művekből minden kiadó – az újságkiadók, így a HVG kiadója is a HVG-ből – köteles szolgáltatni a megfelelő könyvtáraknak (például az OSZK-nak és az illetékes megyei könyvtáraknak) – ezt nyilván egy adatközpont nem tudja (bár, létezik az audiovizuális kötelespéldány is), viszont azt igen, hogy az egyszer rá bízott adatokat sokkal biztosabban őrzi: adatközpontoknál elvárás az úgynevezett redundancia: adott adatból több példánynak is léteznie kell. Magasabb minősítésnél pedig ez kiegészül georedundanciával: nemcsak, hogy fizikailag nem tárolják egy helységben az adatot és másolatát, hanem annak földrajzilag is eltérő helyen kell lennie. Digitális adattal már nem fordulhat elő az, mint Alexandria könyvtárának (amúgy többszöri) leégésével, hogy eredeti példányok vesznek oda.

Viszont, ahogy a könyvtáraknak sem könnyű a rájuk bízott állomány megőrzése (régi műveknél speciális hő-, fényviszonyok, megfelelő páratartalom kell), az adatközpontokban található szerverek védelme sem egyszerű. A szerverek árammal működnek, az áram a szolgáltatótól jön, ami eleve veszélyforrás – ezért a legtöbb adatközpontnak több áramforrása van, sőt, kell hogy legyen bármikor elérhető sajátja, például generátora is. Lássuk be, utóbbit azért lényegesen könnyebb megoldani, gondoljunk csak a korábban említett vatikáni példára.  

A szervereket – akárcsak a könyveket – fizikailag is őrzik, speciális körülmények között: például a szerverek által termelt hőt el kell vezetni, hiszen az elektronikus berendezések érzékenyek, magas hőmérsékleten meghibásodnak. A probléma hatékony megoldására van, aki vízalatti adatközpontokkal jelentkezik.

Elképesztő védelem

A véletlen hibák mellett pedig számolni kell az emberi tényezővel is: ezért például a Magyarországon egyedüliként a független TIER III-as minősítéssel rendelkező (ezzel az adatközpontok megbízhatóságát tanúsítják) Invitech immár tíz éve működő DC10-es kőbányai adatközpontjának két éve átadott bővítésében nemcsak őrök vannak, hanem a repterekről ismerős beléptetés, fémdetektorral és kamerákkal, kétszer ellenőrzött személyazonossággal.

Meg egy masszív, óriási ajtóval, ami nyitáskor és záródáskor pont úgy viselkedik és olyan hangokat ad ki, mint amit a bankrablós-kasszafúrós filmekből megszokhattuk. Az ajtó (is) kellett a speciális minősítéshez: a célja, hogy ha tényleg megjelennek a hollywoodi filmekből szökött mestertolvajok, és – bár elég lehetetlennek tűnik – túljutnának az összes korábbi biztonsági ponton, akkor még megfelelő szerszámokkal felszerelve is megfogja őket az ajtó és a körülötte lévő brutális fal.

Azt már szinte mondani sem kell, hogy az egész létesítménynek külön biztonsági központja van: itt az összes lehetséges fizikai és digitális hibát, szolgáltatáskimaradást folyamatosan figyelik, és egyből beavatkoznak, ha kell.

És ha már korábban említettük Alexandria könyvtárát: nemcsak azért nem járhat ugyanígy egy adatközpont, mert több helyen tárolják az információkat, hanem azért sem, mert a tűzvédelemre kifejezetten figyelnek. Elég könnyen belátható, hogy egy sok száz wattal, volttal és mindenféle elektronikus hardverrel megpakolt létesítményben nem igen fognak vízzel, porral, de még habbal sem oltani, úgyhogy teljesen más megoldáshoz kell nyúlni. Ez pedig a(z) (amúgy a Föld légkörének 78 százalékát alkotó) nitrogén: megspékelve némi nemesgázzal tökéletesen alkalmas arra, hogy a – szükség esetén pillanatok alatt lezárt helyiségbe befújva csökkentse az oxigéntartalmat, így a tűz elalszik. Persze, a megelőzés mindig jobb, a DC10-ben például olyan rendszer fut, ami folyamatosan mintát vesz a levegőből és a legkisebb lehetséges égéstermék-tartalomra is riaszt.

Nem véletlen, hogy az intézmények szívesen költöznek ezekbe a szuperbiztos létesítményekbe, az Invitech DC 10 például Magyarország egy sor energetikai nagyvállalatának, vezető pénzintézeteinek, vagy államigazgatási szervezetének nyújt biztonságos helyszínt az adatok tárolására vagy éppen a legfontosabb üzleti folyamatokat támogató rendszerek futtatására.



Az oldalon elhelyezett tartalom az Invitech közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.