Mindenkinek van, de kevesen tudják, mire jó (kvíz)

A mai okostelefonoknak már rengeteg olyan alkotóelemük van, amelyek leginkább a kényelmet, a felhasználói élmény maximalizálását szolgálják, de egyik sem annyira nélkülözhetetlen, mint a SIM-kártya. Persze ahogy az idők folyamán a telefonok is egyre kisebbek, majd egyre okosabbak lettek, úgy a készülékek hálózati azonosítására szolgáló kártya is haladt a korral: bankkártya nagyságúból körömnyi méretűvé zsugorodott, és egyre inkább az okostelefonok szerves részévé válik.

Az integrált áramkörrel ellátott műanyag kártyák története az 1960-as és ‘70-es évek fordulóján kezdődött, amikor német és japán mérnökök egymástól függetlenül jegyezték be szabadalomként az „okoskártyát”. A tömeges alkalmazására azonban a nyolcvanas évekig kellett várni, amikor Franciaországban és Németországban bank-, hitel- és telefonkártya formájában kezdtek elterjedni. Az évtized végén aztán a távközlési ipar elkezdte a felékszülést a második generációs mobilhálózatra, ami új kihívás elé állította a chipes kártyák gyártóit.

Öt üzenet, húsz telefonszám, de a miénk

Az első digitális hálózatok szabványaként elhíresült GSM megkövetelte, hogy az egyes készülékeket egyedi azonosítóval lássák el (ennek köszönhető, hogy mindenkinek lehet saját telefonszáma), és ezt elsőként a müncheni okoskártyagyártónak, a Giesecke & Devrient nevű cégnek sikerült megvalósítania. Mivel a SIM (subscriber identity module, vagyis előfizetői azonosító modul) elnevezésű kártya a bankkártyák technológiájára épült, eleinte a méretük is hasonló volt, de ez a korabeli maroktelefonoknál nem okozott problémát. Az első 300 darab legyártott SIM-kártyát 1991-ben adta el a német vállalat a Radiolinja nevű finn telekomcégnek, amelynek hálózatán március 27-én lezajlott a világ legelső GSM-hívása.

Az eredeti, ma már csak „teljes méretű SIM”-ként ismert kártyák tudtak mindent, amiről később híressé váltak: a hálózati feladatok elvégzése mellett telefonszámokat és – az üzenetküldő technológia 1992-es megjelenése után – SMS-eket is tudtak tárolni. Igaz, a mai SIM-ek kapacitását meg sem közelítették az első modellek, amelyek mindössze öt üzenet és húsz telefonszám tárolására voltak alkalmasak.

Mobilhálózati szerepük nélkülözhetetlen, hiszen a SIM-kártya a mobilhálózatra való kapcsolódást teszi lehetővé, és a szolgáltatók számára a hálózati azonosítás fő eszköze. Az azonosítás révén látják a szolgáltatók, hogy mely szolgáltatások vannak az előfizetéshez rendelve és azokon milyen forgalom zajlik.

Ahogy az ezredforduló közeledtével egyre kisebb mobiltelefonokat kezdtek gyártani, logikus lépésnek tűnt, hogy a SIM-kártyák méretét is csökkentsék. 1996-ban megjelent az ikonikus formájú miniSIM, ami 1,5x2,5 centis méretével már egyszerűen bepattintható volt az aksi mögé, ahová a gyártók általában a kártyát befogadó tokot helyezték. Mivel a mobiltelefonok széles körű elterjedése már erre a korszakra esett, a SIM-kártya hallatán (a „mini” előtag elhagyásával) erre a verzióra gondolnak a legtöbben.

Innentől vált igazán megbecsült értékké a SIM-kártya, hiszen az emberek felismerték, hogy az egyre olcsóbb, így lecserélhetővé vált mobiltelefonok között szabad az átjárás, mivel minden fontos adat (kapcsolatok, üzenetek) ott van egy kis chipen, és még a telefonszám is megmarad.

Ha túl nagy, vágj le egy kis műanyagot!

A kétezres évek első évtizedének közepére lecsendesült miniatürizálási hullám előtt felmerült az igény egy még kisebb azonosító kártya létrehozására. Az Európai Távközlési Szabványosítási Intézet 2003 végén be is mutatta az 1,2x1,5 centiméteres, de változatlan vastagságú microSIM-et, amelynek a kontaktfelülete változatlan maradt, így egy speciális adapterbe helyezve a miniSIM-es készülékekben is felhasználható maradt. Ezzel együtt terjedt el a jól ismert SIM-matrjoska, amellyel az új kártyatulajdonosokat a legtöbbször ellátják: a bankkártya nagyságú műanyagból kipattintható a mini-, majd abból a microSIM.

A microSIM tényleges felhasználásáig azonban a2010-es évéig kellett várni: a kártyát először az áprilisban boltokba került iPad fogadta el, az első microSIM-es okostelefon pedig az év júniusában kiadott iPhone 4 volt. A techcég azonban nem érte be ennyivel, a 2012-ben piacra dobott iPhone 5-tel együtt a mára gyártótól és típustól függetlenül általánossá vált nanoSIM is elterjedt, amelyből még vágtak néhány millimétert, így 1,23x0,88 centis felületén már alig található műanyag.

Addig csökkent a mérete, míg el nem fogyott teljesen

A globális mobilelőfizetések számának még mindig jelentős növekedése azonban arra készteti a telekommunikációs szektort, hogy a SIM-kártyák technológiáját is tovább fejlessze. A miniSIM megjelenése idejében, 1996-ban még csak 145 millió, a microSIM 2010-es kiadásánál már 5,3 milliárd előfizetőre kellett gondolnia a gyártóknak, mára pedig a 8 milliárdos határt is átléptük.

E hatalmas volumen mellett a SIM-gyártóknak egyre nagyobb gondot okozott a kártyák tárolása és a kapcsolódó logisztikai folyamatok, az 5G-hálózatok elterjedésével pedig egyébként is változásra volt szükség, hogy az azonosítási technológia megfeleljen a dolgok internete (IoT) felé tartó világ elvárásainak.

E kihívásokra kínál megoldást a korszerű eSIM technológia – erről és egy, a SIM kártyához kapcsolódó szolgáltatásról, MultiSIM-ről az alábbi kvízben tesztelheti tudását: