hvg.hu: 25 évvel ezelőtt – bár volt már némi lazulás – alapvetően egyeniskola-rendszer működött Magyarországon, egyentantervvel, egyentankönyvvel. Mennyire volt szokatlan lépés akkoriban ettől eltérő iskolát alapítani?

Lányi Marietta: Az egy nagyon jó történelmi időszak volt. A rendszerváltás után úgy éreztük, hogy végre levegőt tudunk venni. Mindenki a saját területén szerette volna jobbá tenni a világot. Mi természetesen az iskolákban gondolkodtunk. Erős kormányzati támogatás is volt az oktatás korszerűsítésére, a minisztérium létrehozta a Közoktatás-fejlesztési Alapot, ahová különböző iskolakoncepciókat lehetett benyújtani. Számos aktív szakmai kör alakult az alternatív pedagógiák körül. Minket Zágon Bertalanné beszélt rá, hogy adjunk be egy pályamunkát. Ekkoriban jelentek meg Magyarországon a reformpedagógiák is, megnyílt az első Waldorf-óvoda, majd -iskola Solymáron. Megismertük a személyközpontú pedagógiákat, amelyek hatottak is ránk, de úgy gondoltuk, mi írunk egy saját programot. Így született a Gyermekek Háza (GYH) koncepciója.

Lányi Marietta

Túry Gergely

hvg.hu: Ez a koncepció határozza meg most is az iskola működését?

L. M.: Folyamatosan változik, hiszen mindig történik valami, amire figyelnünk kell, ami miatt ki kell találnunk új dolgokat. De egyvalami nem változik: az a meggyőződésünk, hogy az iskola legyen tényleg általános, nyújtson minden tanulónak elfogadó, biztonságos környezetet, biztosítsa az egyéni tanulási út lehetőségét, és neveljen szabadságra, kreativitásra, önállóságra, gondolkodásra. Ma a szakirodalom a méltányosság fogalmával írja le ezt, azaz hogy valóban minden tanuló – tehát nem csak a különleges képességű, tehetséges, illetve a sajátos nevelési igényű – számára biztosítsuk a személyre szabott fejlesztést.

Mi tantervközpontú iskolában nőttünk fel. Amit megfogalmaztunk, az a személyközpontú iskola volt, még ha akkor ezt nem is tudtuk. És ez nem csak egy jól hangzó szlogen. Mert abban a pillanatban, hogy kimondjuk, nem a tanterv, a központi irányítás határozza meg az iskola működését, hanem az adott gyerek, abban a pillanatban minden egységességet, hagyományos módszert felrúgunk, amiken mi felnőttünk. A GYH működésének 25 éve alatt egyébként elkövettünk jó pár hibát. Voltak helyzetek, amit visszaigazoltak a gyerekek, szülők, tanárok, és voltak, amiket nem. De megadatott nekünk az alkotás és a tévedés szabadsága. Ez nagyon fontos volt. Jó lenne, ha ez minden iskolának ma is megadatna. Hogy – nyilván a tágan meghatározott kereteken belül – NAT, köznevelési törvény – alkothassanak a pedagógusok, hozhassanak létre saját iskolaképet, pedagógiai koncepciót. A GYH 25 éve azt igazolja vissza, hogy ez lehetséges. Lehet – okkal – bírálni a mindenkori oktatáspolitikát, lehet kívülről várni a változást, de valójában nagyon sok dolog rajtunk is múlik.

hvg.hu: Mennyire volt a kilencvenes évek elején nagy vállalás egy ilyen alternatív iskola létrehozása, működtetése?

L. M.: A mai napig nagy vállalás. Mert a tananyag lehet egységes, a Pithagorasz-tétel, vagy a 2x2 mindig ugyanaz, de ha azt mondom, Petire, Katira, Julira figyelek, nos, ők egyáltalán nem egyformák.

hvg.hu: Igen, de a Pithagorasz-tételt és a 2x2-t Petinek, Julinak, Katinak is meg kell tanulnia.

L. M.: Így van. De erről a főiskolai zárótanításom jut eszembe. A nagyravágyó béka című mesét tanítottam, a mai napig emlékszem az ökör és a béka képére, arra, ahogy elpróbáltam otthon, miket fogok kérdezni. Egyvalamire nem emlékszem: kiket tanítottam? Nem jelenik meg egy arc, egy mosoly. Azt se tudom, másodikosok vagy harmadikosok voltak. Amikor rájöttem, hogy nem A nagyravágyó békát kell tanítanom, hanem Katit, Petit, Julit, az egy komoly forduló volt a pedagógiai szemléletemben.

hvg.hu: Melyek a legfontosabb jellemzői a GYH pedagógiai programjának?

L. M.: Elsőként a biztonságos környezetet emelem ki. Gyerekekkel dolgozunk, nagy a felnőttek felelőssége, hogy mit nyújtanak számukra. Ha megérkezik egy kis elsős az iskolába, fogadhatja olyan kép is, hogy ott áll a szigorú tanító, aki megfeddi, mert késett öt percet, elkéri az ellenőrzőjét stb. Vagy fogadhatja egy mosolygós tanító néni, akinek nem kell ezt számon kérnie, hanem azt mondhatja inkább, „de jó, hogy megérkeztél”, és kitárja a karját, amibe bele lehet szaladni. Ez az első pillanat sok mindent meghatároz.

hvg.hu: Ha nincs előírva, hogy 8 órakor kezdődik a tanítás, mindenki akkor érkezik, amikor akar. Elég kaotikusnak hangzik.

L. M.: Vannak törvény adta lehetőségek, csak meg kell ezeket találni. Érdemes végiggondolni, mi a célom. Ha az, hogy a gyerek örömmel érkezzen az iskolába, szeressen találkozni a tanárával, akkor találni lehet erre megoldást. Mi az egész napos iskolai tanulásszervezést találtuk (ami nem tévesztendő össze a délelőtt tanulás, délután napközivel; ez egy egész napra széthúzott tanulásszervezés – a szerk.), amelyben van arra lehetőség, hogy 8-9-ig szabadidősávval kezdjük a napot. Azaz nem lehet elkésni, ha 7.50-kor, 8-kor, 8.10-kor érkezik valaki, ugyanolyan örömmel fogadjuk. Az a bizalom tölti el a gyereket, hogy jó nekem itt. Az is jó, hogy nem rögtön egy tanórára csöppen be (ahonnan valóban nem jó elkésni), hanem egy beszélgető körbe, ahol egy kicsit egymásra figyelünk, ráhangolódunk egymásra, és az előttünk álló napra. Az, hogy személyközpontú az iskola, nem csak azt jelenti, hogy megismerem, hogyan tanul a gyerek, hanem azt is, hogy érdekel, hogy van, mit gondol, mit érez, mik a bánatai, örömei. Ennek a megismerésére a beszélgető körben kiváló lehetőség adódik. 9-kor pedig elkezdődik a „rendes” tanulás.

Túry Gergely

hvg.hu: Idézőjelben a „rendes”. Miért?

L. M.: Sok mindenhez hozzányúltunk. Nem ragaszkodunk a 45 perces tanórákhoz, nálunk blokkok vannak, általában 1,5 órásak. Már első osztályban is. Ezekben együtt gondolkodunk az adott tantárgyon belül nyelvtanról, irodalomról, költészetről. Aztán van egy hosszabb szünet. Majd jön még egy tanítási blokk. Ezután egy nyugodt ebédelés, majd a kicsiknek mese. Délután valami „könnyebb” készségtárgy szokott lenni, és marad idő szabad játékra, közösségi programokra és önálló tanulásra is. Hatodik osztályig – eddig működik jelenleg az egész naposság – nem is visznek haza a gyerekek házi feladatot. Van időnk és lehetőségünk mindenre. A tanóráink teljesen mások, mint amiben mi felnőttünk, vagy ami sok helyen ma is jellemző. Mi partneri, együttgondolkodási lehetőséget adunk a gyerekeknek. Az információ nem feltétlenül a tanártól származik, sokkal nagyobb keretet biztosítunk az egymástól tanulásra, a kutatásra, felfedezésre. Nem készen kapott ismereteket tálalunk a gyerekeinknek. Arra buzdítjuk őket, hogy gondolkodjanak, kérdezzenek egymástól, tőlünk. Ez olykor oda is vezet, hogy a gyerekek ötletei, kérdései is alakítják a tanulási útját, amihez rugalmasság és adaptív megközelítés szükséges. Karácsony Sándor szerint az iskola teljesen abnormális hely, ahol az kérdez, aki tudja a választ. Mi igyekszünk ezt elkerülni.

hvg.hu:  Ez mind szép, de „könnyű itt ezeket megtenni”: nem kell a központi kerettantervhez alkalmazkodniuk.

L. M.: Mivel nálunk nem mindenki tanulja ugyanakkor ugyanazt, valóban nem tudjuk használni az érvényben lévő központi kerettanterveket. Ezért el kellett fogadtatnunk a minisztériummal a sajátunkat. Nem tudnánk úgy működni, hogy megszabják, mennyi idő van, például az olvasástanulásra. Van olyan gyerek, aki úgy jön iskolába, hogy már olvas, van olyan, akinek még nem is szabad elkezdeni a betűk tanulását, mert először különböző háttérképességeket kell fejleszteni. Mivel mi nem az „A” betűt tanítjuk, hanem Katit, Petit, Julit, nekünk kell igazodnunk az ő igényeikhez. Nálunk egy olvasásórán vannak olyan gyerekek, akik mesét olvasnak, egy másik gyerekkupac szótagolva olvas, egy harmadik betűket keres, és vannak, akik azt gyakorolják, hogy merre van a jobb és bal oldal. És minden osztályban, minden tantárgyi blokkban valahogy így zajlik egy óra.

hvg.hu: A GYH-t leginkább arról ismerik, hogy itt együtt tanulnak a különböző sérüléssel küzdő gyerekek az ép társaikkal, azaz, hogy inkluzív módon működik az iskola.

L. M.: A legtöbb iskola nehezen fogad be sérült gyerekeket. Mi nem indítunk olyan osztály, ahol ne lenne 3-4 sérült (mozgáskorlátozott, Down-szindrómás, hallássérült, középsúlyos értelmi sérült, hallássérült vagy autista) gyerek. Ez azt jelenti, hogy találtunk valamit az együttnevelésben, amitől emberileg és szakmailag is jobbak lettünk. Csak végig kell menni a folyosón, és látjuk, hogy teljes természetességgel hajolnak oda egy Down-szindrómás gyerekhez a társai, hogy bekössék a cipőjét, és beveszik az osztály focicsapatába a kerekesszékes kisfiút, akit egy társa tol a pályán.

hvg.hu: Általában a pedagógusok és a szülők is idegenkednek attól, hogy együtt tanuljanak ép és fogyatékkal élő gyerekek. A tanárok eszköztelenségre panaszkodnak, a szülők pedig arra, hogy visszaveti a gyermeke teljesítményét, ha az osztályban vannak sérült gyerekek is. Itt ez hogyhogy nem probléma?

L. M.: Nem csak itt nem jelent ez gondot. Vannak országok, például Finnország, ahol az egész oktatási rendszer így – a méltányosság elvét követve – működik. A szülők és az oktatáspolitikusok eleinte ott is féltek. Ez a félelem a szülők esetében abból adódik, hogy ők is egységes iskolában nőttek fel. Tényleg azt gondolják, hogy ha van egy értelmileg akadályozott kisgyerek, akkor az egész osztály az ő szintjén fog tanulni. De ha kinyitjuk az ajtót és megmutatjuk a szülőknek, mi hogyan tanítunk, ha látják ezt a befogadó közeget, a differenciált tanulásszervezést, akkor rájönnek, semmi nem gátolja senki tanulását. Az iskolánkba már hosszú évek óta szinte kezelhetetlen túljelentkezés van. Egyébként a személyközpontú iskola a tehetséggondozást is elősegíti. És én 25 év GYH-s múlttal ki merem jelenteni, hogy nincs olyan gyerek, aki valamiben ne lenne tehetséges.

hvg.hu: És a pedagógusok félelmei?

L. M.: Minden csütörtökön megáll egy busz az iskola előtt, jönnek hozzánk az ország legtávolabbi pontjáról, határon túlról is pedagógusok, tantestületek nyílt napokra. Ez azt mutatja, hogy a pedagógusok igenis keresik az új utakat. Mi abban tudunk segíteni, hogy szakmai napokat tartunk,  pedagógus-továbbképzést akkreditáltattunk, hallgatókat fogadunk, most konferenciát is szervezünk annak érdekében, hogy tapasztalatainkat megosszuk. Minden publikációnk, fejlesztésünk nyilvános, elérhető. Mi ennyit tehetünk. Úgy gondolom, hogy a tananyagra fókuszáló, egységes nevelést, oktatást, ami tapasztalataim szerint sajnos ma éppúgy jellemzi az oktatást, mint 25 éve, el kellene felejteni. De véletlenül sem az a járható út, hogy kötelezően előírunk valamit, inkább támogatói közeget lenne érdemes ehhez létrehozni. Fontos, hogy az iskolák határozhassák meg saját arculatukat. Persze ehhez szabad mozgástérre is szükség van. Ezzel azt is mondom, hogy nem tartanám szerencsésnek, ha minden iskola úgy működne, ahogy a Gyermekek Háza. Nem egyformák a helyzetek, nem egyformák az adottságok, de még az azonos problémákra, kihívásokra is több jól működő gyakorlat alakítható ki. Másolni tehát nem szabad, tanulni egymástól viszont nagyon is. Iskolán belül is, és iskolák között is.

Túry Gergely

hvg.hu: Ez nagyon egyszerűen hangzik, de egy pedagógust, aki 20-30 éve ugyanazt ugyanúgy tanítja, nemigen lehet arról meggyőzni, hogy váltani kell, és kezdjen el differenciálni. Ami ráadásul sokkal több felkészülést igényel.

L. M.: Én úgy látom, hogy sokaknak meg lehet adni az első lökést ezen az úton. Igen, ez sok munka, de meg lehet tanulni. Elfáradunk? Igen. Sokat dolgozunk, de ezzel nem vagyunk egyedül. Viszont számunkra egy-egy óra, egy-egy jól sikerült tanítási nap óriási öröm. Nemrég egy főiskolai hallgató tartotta nálunk a zárótanítását. Azt mondta: már sok órát tartottam, de most tanítottam először. Ha ezt naponta megélnék a kollégák, akkor biztos, hogy kevesebb rosszkedvű pedagógus lenne. De amúgy is, szerintem nem az egy tanár dolga, hogy a számára megfelelő(en összeválogatott) gyerekekkel tökéletesen dolgozzon, s aki ebbe nem fér bele, azt kirakja (megbuktassa, szegregálja stb.). Minden egyes ránk bízott gyerekért felelősséget kell vállalnunk.

hvg.hu: Említette, hogy mennyire fontosnak tartják a tudásmegosztást, és hogy rengeteg vendégük van. Mégsem terjed ez a módszer. Mi ennek az oka?

L. M.: Amikor megtartjuk a 30 órás képzésünket, a képzés végén mindenki elmondja, hogy ez fantasztikus, nem is hitték volna, hogy így is lehet tanítani. Aztán hazamennek, el is kezdik így csinálni, de sokan vannak, akik valamiért egy idő után megtorpannak. A hétköznapokban, amikor gyorsan ezt és azt is meg kell csinálni, ráadásul azt ellenőrzik, hogy ott tart-e épp a tantervben, ami elő van írva, leadta-e a megfelelő anyagot, akkor visszamerevednek a bevált sémák. Pedig semmi kunszt nincs abban, amit mi csinálunk.

hvg.hu: Ez azért túl szerény kijelentésnek tűnik.

L. M.: Ha a szemléletünket meg tudjuk fordítani, és tudjuk azt mondani, hogy mi vagyunk a gyerekért, és nem ők vannak azért, hogy nekünk legyen osztályunk, nyert ügyünk van. A GYH egyébként minden támogatást megkapott az oktatásvezetéstől, a fenntartó önkormányzattól és később a Kliktől. Az furcsa volt, hogy mindent újra kellett engedélyeztetni néhány éve. De eléggé elszántak voltunk, hogy folytassuk. Azt tudom mindenkinek tanácsolni, hogy érdemes elkezdeni, és megéri kitartani.

hvg.hu: A GYH tehát egy állami iskola. Ilyen fenntartással is működhet alternatív intézmény?

L. M.: 25 éve, az indulásnál nagy dilemma volt, hogy ki legyen a fenntartónk, a legtöbb alternatív iskola alapítványi fenntartásban indult. Mi viszont szerettünk volna a közoktatásban maradni. És találtunk egy befogadó iskolát. Úgyhogy igen, mi állami iskola vagyunk. És mondom, mindig támogattak minket. Az mondjuk vicces volt, amikor az állami fenntartó adta be az államnak a kérvényünket a kerettantervtől való eltérésre…

hvg.hu: 25 éve volt némi támogatás, de csodabogár iskola volt a GYH. Majd volt néhány év, amikor mintha ez a szemlélet terjedni kezdett volna, de ma megint ugyanolyan csodabogár iskolának számít. Pedig az alternatív iskolákra óriási igény van.

L. M.: Nem csak igény van rá. A kutatások szerint a környező országokban mindenhol az volt sikeres megoldás, ha nem az iskolarendszert differenciálták, hanem az osztálytermi, tanulási környezetet tették differenciálttá. A köznevelési törvény célként fogalmazza meg a tanulási esélyegyenlőség biztosítását, de közben az egységesítő szabályaival akadályozza is ennek megvalósítását. Nem lehet, hogy egységes könyvekből tanítsunk, nem lehet, hogy egy kerettanterv alapján működjön minden iskola. Természetesen nálunk is vannak szabályozók. Csak ezek rugalmasak, ésszerűek, és igazodnak a gyerekekhez, a környezethez.