Teremtett-e Isten homoszexuálisokat?
A melegség 1973 óta hivatalosan sem betegség, az amerikai Nicolosi házaspár mégis heteróvá nevelné a melegeket. Eredetileg 2002-es A homoszexualitás megelőzése című könyvüket a magyar katolikus egyház hazánk egyik legnevesebb pszichiátriaprofesszorának támogatásával most mégis kiadta.
„Isten nem teremtett homoszexuális embereket. Mindannyian heteroszexuálisnak vagyunk teremtve. Mi azt gondoljuk, hogy minden ember heteroszexuális, néhányunknak azonban a homoszexualitás problémájával kell megküzdeniük. (…) A hímvessző a férfiasság legfontosabb jelképe, mely félreérthetetlenül jelzi, hogy a férfi és a nő különbözik egymástól. Ha a fiúnak nem sikerül birtokba vennie saját péniszét, akkor olyan felnőtt lesz belőle, aki más férfiak péniszétől lesz elbűvölve. Egyetlen olyan esetet sem ismerünk, ahol a nem kívánt homoszexuális érzéseivel viaskodó férfi ne idegenedett volna el a többi férfitól vagy a férfi világtól, vagy ne sebződött volna meg a velük való kapcsolatában.”
Még hosszan lehetne idézni a hasonló hangzatos kijelentéseket az amerikai Nicolosi házaspár A homoszexualitás megelőzése – Útmutató a szülőknek című kötetéből, amely valami olyasmit akar előadni, hogy később meleg lesz, akivel gyerekkorában nem focizott eleget az apja. A Nicolosi-könyv néhány hete a Szent István Társulatnál, a Magyar Katolikus Egyház hivatalos könyvkiadójánál, két Ferenc pápa-monográfia és gyerekeknek szóló képes Biblia közt jelent meg.
Átrágtuk magunkat közel 200 oldalnyi nettó aljas, a nemi identitás (nőnek vagy férfinak vallom-e magam) és a szexuális orientáció (ki vonz: a nők vagy a férfiak) fogalmát összemosó homofób uszításon, és elhatároztuk, utánajárunk, mégis mi történhetett, és kinek álhatott érdekében elhinteni még néhány egységnyi kirekesztő gondolatot az amúgy is ezerfelé osztott magyar társadalomban? Nem is beszélve a szülőkről, akiknek eleve bűntudata van, mikor kiderül, hogy meleg lett a gyerekük? Egyáltalán, hogy tarthat ott bárki 2016-ban, hogy a melegek átnevelésére, „gyógyítására” próbál buzdítani?
1973 óta hivatalosan egy meleg sem beteg
Első körben a Szent István Társulatot kerestük meg. Semmi támadás, csupa udvariasság és neutrális érdeklődés, amivel a kiadóhoz fordultunk, de egyből kaptuk a riposztot az éppen elért kereskedelmi igazgatótól: „tudtuk, hogy a könyv miatt jönnek majd a felháborodott kommentek”. Végül egy rövid, ám annál kellemetlenebb beszélgetés után abban maradtunk, keressük a kiadó főszerkesztőjét, Farkas Olivért, illetve a könyvet szakmailag lektoráló Tringer Lászlót. Farkas Olivérnek hiába küldtünk kétszer is levelet néhány hete: azóta sem méltatta válaszra a könyv céljaival és megjelenési körülményeivel kapcsolatos kérdéseinket. Mikor pedig a kiadó hivatalos telefonszámán kerestük munkaidőben, mint kollégái mondták, egyszer sem „volt bent”.
Azonban még mielőtt a Semmelweis Egyetem oktatójához, Tringer professzor úrhoz érünk, akit sokan a mai magyar pszichiátria nemzetközi szakmai színtereken is elismert ikonjának tartanak, hadd meséljek el egy tanulságos történetet. Míg a kiadót üldöztük, kiderült, hogy a könyv nem csupán bennünket rázott meg, hanem a magyar pszichológusok egy jelentős részét is feldühítette. Ritter Andrea klinikai szakpszichológus, a Melegek című tanulmánykötet szerzője, egyben a Magyar Pszichológia Társaság LMBTQ-szekciójának alapító elnöke elárulta, ők már jó ideje ismerik Nicolisiékat, és próbálnak is küzdeni az általuk terjesztett téveszmék ellen.
Mint Ritter Andreától megtudtuk, reparatív terápiának nevezik azt, amelyben a valóban pszichiáter végzettségű Joseph Nicolosi is utazik. „Az általa is képviselt helyreállító terápia gondolata még a két világháború közt született az Egyesült Államokban: többek között a pszichoanalitikusok voltak azok, akik a melegséget mint patológiát illesztették a fejlődésmodelljükbe, ami elméletük szerint legtöbbször valamilyen gyermekkori traumából eredt. Majd a 60-as, 70-es években tűntek fel és erősödtek meg a Le a kanapéról, ki az utcára! típusú, főként amerikai és francia civil mozgalmak, mondván, hogy ők köszönik szépen, nem akarnak többé betegként aposztrofálódni a társadalomban, őket most már többé senki se akarja meggyógyítani.”
Ritter Andrea azt is hozzáteszi, hogy 1973-ban a melegség valóban ki is került a DSM2-ből, a szakemberek szakmai bibliájából, vagyis a hivatalos, nemzetközileg irányadó diagnosztikus kézikönyvből, és azóta sem tették vissza a menet közben frissített kiadásokba. Az LMBTQ… sok-sok betűjéből ma már egyedül csak a transzneműség témakörének bizonyos elemeiről megy a vita, hogy mi tartozik a betegség kategóriába. „A sokbetűs kategóriába esőket ma már inkább az affirmatív, vagyis a támogató pszichológia felől szoktuk megközelíteni: az általános álláspont szerint őket (is) az önelfogadásban, a megküzdési stratégiák kialakításában kell segíteni.”
Keresztesháború a hálószobában
Amit tehát Nicolosiék és az őket támogatók tesznek, nem más, mint a homoszexualitás repatologizálása, abban pedig az összes általunk megkérdezett szakértő egyetért (és többhetes kutatómunka után mi sem találtunk mást), hogy a reparatív terápia mindig valamilyen vallási, főként keresztény szellemiségű közösségen keresztül vagy annak közvetítésével fejti ki a hatását.
Ennél a felismerésnél kezdődött csak igazán a kanosszajárás, mert szerettük volna kideríteni, hogy mi a magyar katolikus egyház hivatalos álláspontja a melegekről, illetve átnevelő terápiájukról.
Hiába kerestünk teológus professzort, hiába hívtuk Pannonhalmát, a témában szakértő piaristát, mindenki szívesen segített volna, mert érdekesnek és hasznosnak találta a kérdésfeltevésünket, ám sajnos épp nem ért rá. A Magyar Katolikus Püspöki Kar mint hivatalos főegyházi szerv véleményére különösen kíváncsiak lettünk volna, őket is hívogattuk szorgalmasan, de ott a lelkigyakorlat húzódhatott el – legalábbis a sajtóosztály eleinte erre hivatkozott. Pár nappal később ugyan ígértek választ, végül két hete úgy eltűntek, hogy még csak áldott adventet sem kívántak. Így az említett szervezet legutóbbi, jelenleg is érvényben lévő katekizmusában néztünk utána, hogy a melegekről pontosan mit is kellene gondolnia egy hithű katolikusnak.
A homoszexuálisok kirekesztését és megbélyegzését a magyar katolikus egyház sem engedi, de a melegség megélését egy jókora logikai csavarral mégis bűnnek tartja. A Biblia szövegéből kiindulva, a Szentírás a homoszexuális kapcsolatokat hagyományosan mindig is súlyos eltévelyedésként, „rendetlenségként” ábrázolta, amit önmegtartóztatással kell leküzdeni. A teológiai megfontolás tehát az, hogy a nő és a férfi egységéből, vagyis a házasság szent szövetségéből egy meghatározhatatlan, ontológiailag magasabb rendű egész születik, mely magába foglalja az élet továbbadásának lehetőségét. A szexualitás és az érzelmi élet pedig nem válik el a katolikus világlátásban: az élet továbbadásának aktusa a kettő komplementaritásból származik.
Exporttermék: amerikai homofóbia
Nicolosi és a többi reparatív guru viszont jó pénzért kigyógyít a homoszexualitás bűnéből – mondja Dombos Tamás közgazdász, szociológus, a Háttér Társaság munkatársa. „Nagyon komoly dollárezreket és tízezreket kérnek el ezekért a kigyógyító terápiákért, ami rendkívül problémás, mert egy minden szempontból bizonyítottan működésképtelen szolgáltatást kínálnak krízisben lévő családoknak. Aztán ezek az ún. exodus vagy ex-gay cégek és egyéb szervezetek nagy országos, vagy az ország határain is átívelő melegellenes propagandát folytatnak. Annyi pozitívum legalább elmondható, hogy az általuk szervezett átnevelő táborokat sorra tiltották és tiltják be törvényileg az Egyesült Államokban, bár Trump és csapata még fordulatot hozhat.”
Ilyen szervezet volt például az egész világon aknamunkát végző Exodus International, akik absztinenciát hirdettek a meglehetősen értelmezhetetlenül hangzó „homoszexuális viselkedéssel kapcsolatban”. A szervezet vezetője a 2013-as feloszlást kimondó közgyűlésen azonban bocsánatot kért: „Sajnálom azt a sok fájdalmat és szenvedést, amelyet sokan átéltetek. Sajnálom, hogy sokan évekig szégyent és bűntudatot éreztetek, mivel vonzalmaitok nem változtak. Sajnálom, hogy a szexuális irányultság megváltoztatását ígérő módszereket és a szexuális irányultsággal kapcsolatos reparatív elméleteket népszerűsítettük, amely a szülőket stigmatizálja.”
Vannak persze még ma is működő ex-gay szervezetek. A People Can Change egy olyan netes portált üzemeltet, ahol olyan állítólagos „gyógyult” homoszexuálisok vallomásait olvashatjuk, akik szerint melegségük sötétséghez, depresszióhoz és megszégyenüléshez vezetett. Nicolosi persze szorgalmasan idéz is a weblapon megszólalóktól a kötetben, meg persze ő maga is üzemeltet egy saját, keményvonalas konzervatív katolikus alapokon nyugvó National Association for Reseqarch and Therapy of Homosexuality (NARTH) nevű szervezetet.
Ezt már persze rég kiátkozta soraiból az Amerikai Pszichiátriai Társaság (APA), amelyik a már említett diagnosztikus kézikönyvet is kiadja, így Nicolosiék „kénytelenek” a homofóbiát exportálni, többek közt Magyarországra, ahol az alkotmány is rögzíti, hogy a házasság csakis férfi és nő életközösségét jelentheti.
Az export pedig úgy tűnik, elég jól sikerült, főleg úgy, hogy Joseph Nicolosi már 2012-ben „betört” a magyar könyvpiacra: Szégyen és kötődésvesztés – A helyreállító terápia gyakorlata című könyvét akkor a szintén keresztény Harmat Kiadó gondozta. Azon már nyilván senki sem csodálkozik, hogy A homoszexualitás megelőzése megjelenésének apropóján nemrég zártkörű konferenciát tartottak Magyarországon Joseph Nicolosi részvételével, amire Ritter Andreát és az említett sokbetűs szekciót nem hívták meg, párbeszédet kezdeményező levelükkel nem foglalkoztak.
Mit mond Tringer László?
Mindezek után nagyon hálásak voltunk, amiért Tringer László szóba állt velünk. A professzor emeritus azt állítja, hogy a könyv címe valóban túlságosan általánosít, nem is arról szól, amit a cím ígér, hanem egy jóval szűkebb perspektíváról: a gyerekkori nemi szerep diszfóriájáról.
„Egy olyan identitászavarról van szó, amikor a gyerek tartósan és radikálisan képtelen azonosulni a nemével. Ez később, néhány esetben valóban homoszexualitáshoz vezethet” – mondja a szakember, aki a saját praxisában sosem próbálta egyenes útra terelni a homoszexuális pácienseket, igaz, azt felveti, hogy bár rendkívül ritka az ilyen, segíteni kellene azoknak is, akiket zavar saját melegségük.
Tringer ahhoz képest visszafogottnak tartja Nicolisiék könyvét, hogy a szerzők vállaltan konzervatív világnézeti álláspontot képviselnek. Saját szerepéről pedig azt mondja, nem klasszikus szakmai lektorként foglalkozott a könyvvel, csak a fordító szaknyelvhasználatát ellenőrizte. Tringer érti a könyvet ért kifogásokat, valóban mást jelent a nemi identitás, a szexuális orientáció, továbbá a társadalmi nemhez igazodás, de szerinte felhozható a kötet mentségére, hogy ezek gyerekkorban, a kamaszkor kezdetéig még nem különülnek el egymástól olyan élesen.
Abban Ritter Andrea is messzemenőkig egyetért, hogy egy gyerek és felnőtt se szenvedjen, ugyanakkor az átnevelő táborok és a reparatív terápiák csak mélyítik a krízist, és még több szorongást okoznak a melegeknek, hiszen egy heteró sem tudna soha meleggé válni, bármilyen módszerrel is próbálkoznak vele. „Összességében az a véleményem, hogy ez egy fogalmi zavarokon alapuló, szakmailag nem helytálló könyv, ami egy hatalmas csúsztatással egy szabad szemmel nem látható kisebbség problémájából bontja ki a reparatív terápia ideológia hátterét, amivel az a legnagyobb baj, hogy a vallást felhasználva kívülről próbálja megmondani, hogy kinek milyennek kellene lennie.”
„Az affirmatív terápiás megközelítés ezzel szemben nem arra biztat, hogy legyél meleg, hanem elismeri az egyén érzéseit, vágyait, egyfajta kísérés egy önismereti úton, amin végighaladva tudatosabban, felelősebben tudsz dönteni a saját életed felől, és a végén talán még boldog is leszel. Ezzel a gondolatmenettel és magasabb rendű életcéllal valószínűleg egy hívő sem vitatkozik. A katolikus tanítás a szülőket viszont továbbra is azzal nyomasztja, hogy egy rendes kereszténynek az a dolga, hogy a gyerekét lenevelje a melegségről” – mondja Ritter Andrea.
Így mindannyian egy hatalmas, társadalmi méretű kognitív disszonanciában szenvedünk, ahol, amint a mellékelt ábra mutatja, egyelőre képtelenség párbeszédet kezdeményezni. Pedig lenne miről beszélgetni.