Európa új betolakodói: fapusztító cincér, mérges pók és járványveszélyes szúnyog

Lelkesedésből készít mobilapplikációt az egyik legnevesebb magyar szúnyogász, Soltész Zoltán, aki az állatvilág tanulmányozásának két kiemelkedő műhelyében is dolgozik: az MTA Ökológiai Kutatóközpontjában és a Magyar Természettudományi Múzeumban. A leendő alkalmazásnak az a célja, hogy szisztematikusabbá tegye az ázsiai tigrisszúnyog (Aedes albopictus) megfigyelését. Az app segítségével az okostelefonjáról bárki beküldheti a szúnyogról készített fotót, amelyhez a filmezés pillanatában társul a GPS-koordináta is, az észlelés így kerül be a zoológusok adatbázisába. Vagyis az eddiginél jóval több információ alapján elemezhető, hol és milyen mértékig terjedt el Magyarországon a nagyon veszélyes kórokozók terjesztésére is képes faj (lásd Lázas semmittevés című írásunkat).

Soltész Zoltán

Reviczky Zsolt

Bár úgy tűnik, a tigrisszúnyog egyelőre nem tud itt áttelelni, és a kórokozók is csak esetlegesen vannak jelen, de „ha az enyhébb időjárással párhuzamosan idehaza is kialakul egy stabil populáció, megvan benne a potenciál, hogy a fel-felbukkanó betegségek járvánnyá terebélyesedjenek” – mondja Soltész.

A biológusok önszorgalmára azért is szükség van, mert minden uniós intelem ellenére Magyarországon jelenleg nem jut elég pénz erre a tudományterületre. Elvileg létezik egy nemzeti biodiverzitás-monitoring rendszer, amely a természetes élőhelyek védelmében jól vizsgázott, de ez inkább csak a veszélyeztetett fajokat és élőhelytípusokat ellenőrzi, nem az élővilág egészét. Emellett vannak részterületek, amelyeket egyes intézmények monitoroznak, például a növény- és erdővédelemben, de ezek is forráshiányosak – állítják a zoológusok.

Különösen az inváziós fajok veszélyesek, amelyeket éppen azért neveznek így, mert ökológiai szempontból káros a megjelenésük. A természetvédelemért jelenleg felelős Agrárminisztérium elődjének közreműködésével, az uniós irányelveknek megfelelően 2016-ban törvénybe iktatták azokat a szabályokat, amelyek „az idegenhonos inváziós fajok betelepítésének vagy behurcolásának és terjedésének” megelőzéséhez és kezeléséhez szükségesek, még a végrehajtási rendelet is elkészült hozzá. Az a rendelet azonban máig hiányzik, amely magukat az inváziós fajokat sorolná fel. Ennek elkészítése vélhetően jóval költségesebb mulatság lenne, hiszen ehhez már rendszeres megfigyelésre lenne szükség. Ez viszont éppen azoknak az alapkutatásoknak a tárgya, amelyekkel szemben az új szakminiszter a központosítás ideológiáját megfogalmazta.

Palkovics László, aki maga is a Magyar Tudományos Akadémia tagja, azt mondta: véget kell vetni annak a gyakorlatnak, hogy az MTA kutatóintézeteiben „mindenki azt csinál, amit akar”. Erre vágott vissza az akadémiai elnök, Lovász László azzal, hogy a miniszter félreérti az alapkutatások lényegét. A kutatók ugyanis nem azt csinálnak, amit akarnak, hanem „a tudomány belső logikája szerint és a nemzetközi tudományos világ fejlődésének megfelelően kutatnak”. A zoológusok például az állatvilág változását kutatják, már amennyire a pénzből és a lelkesedésből futja.

Merkl Ottó

Reviczky Zsolt

„Nem csak puszta érzés, hogy egyre több idegenhonos rovar van az országban, és a helyzet valószínűleg csak rosszabb lesz” – figyelmeztet Merkl Ottó, a Természettudományi Múzeum bogárkutatója. És ez akkor is figyelemre méltó, ha az evolúció folyamatosan pörög, és még szép, hogy változik a fauna is! A balkáni gerle az 1800-as években még kis-ázsiai faj volt, ma már a mi szürke galambunk. A múlt század negyvenes éveiben a krumplibogár, az ötvenes években pedig az amerikai fehér medvelepke árasztotta el az országot.

Hasonlóan bosszantó a manapság a lakásokat elözönlő és a paradicsomot is tönkretevő zöld vándorpoloska vagy a harlekinkatica, amely eleszi a táplálékot helyi vetélytársától, és ha még így sem talál elég levéltetvet, képes megszállni a szőlőt, és a mustba préselődve ihatatlanná teszi a bort. Ráadásul ez a katica még allergiát is okozhat, ha végigmászik az ember bőrén. A vándorpoloskák és a harlekinkaticák maguktól jöttek: ahogy enyhült a tél a klímaváltozással, úgy haladtak egyre északabbra, és 10-15 év alatt már a Skandináv-félszigetig jutottak.

Sokan potyautasok, köztük a szúnyogok is, amelyek a globális kereskedelem és a turizmus stopposaivá váltak. A tigrisszúnyog eredetileg odúlakó: faodvak vizében fejlődik ki a lárvája. Az odú oldalára rakja a tojásait, és ha az üreg megtelik vízzel, a tojások kikelnek, a lárvák egy hét múlva imágóvá, ivarérett rovarrá válnak. Idővel azonban a szúnyogok rájöttek, hogy ehhez a folyamathoz nem feltétlenül szükséges faodú, és ma már minden olyan víztestet képesek kolonizálni, amely nem érintkezik a földdel. A modern „fészekszolgáltatók” egyik kiváló példája a ponyvás kamion, amely egy-egy zápor után csábító felületet kínál a tojásrakásra, miközben a mobil odú egy-két napon belül ezer kilométerekkel északabbra jut el. Az sem baj, ha a ponyva csontszárazra szikkad, mert a tojás jól bírja az aszályt. Amikor pedig újból nedvességet kap, megkezdődik a kikelés és az ivarérés. Az új egyedek máris Magyarországon kaphatnak szárnyra, ahol a trópusi, szubtrópusi fajok számára is egyre kedvezőbb a klíma. Már csak azt a fránya telet kell átvészelni, és a tigrisszúnyog is stabil populációt képezhet. Soltész Zoltán és munkatársai az Országos Közegészségügyi Intézet együttműködésével 3 éve vizsgálják ennek a fajnak az elterjedését, és minden évben találnak egyedeket az ország déli, délnyugati részében, de a rá következő évben egyelőre csak újratelepültekről van szó.

Reviczky Zsolt

Más kérdés, hogy ezek a szúnyogok nem csak gonosz betolakodók. „A hímek, sőt időnként a vérszívó nőstények is növényi nedveket esznek, és ehhez nem a tölgyfát fúrják meg, hanem a virágok nektárját dézsmálják” – teszi szerethetővé kedvenc faját Soltész Zoltán. Ha pedig irtják őket, akkor nemcsak ők pusztulnak, hanem más fajok is, köztük a méhek. Nem véletlen az a tapasztalat, hogy Nyugat-Európában már nem tapadnak rovartetemek a szélvédőre. Hasonló okok miatt Kína egyes részein már emberek porozzák a gyümölcsfákat: létrára másznak és – csinos kis pamaccsal a végén – egy bottal juttatják el a port a „fiúvirágról” a termő „lányvirágra”. A szakemberek évente 200–500 milliárd dollárra becsülik annak az élelmiszernek az értékét, amely ettől az ecseteléstől függ. A méhek ehhez képest bagóért dolgoznak.

HVG

Az új pókfajok gyakran ott tűnnek fel, ahol pókászok laknak – vezet be a szakma „rejtélyeibe” Kovács Péter és Szinetár Csaba, akik egyetemi és akadémiai kötődéseik mellett a Szombathelyi Arachnológiai Műhely munkatársai. Naná hogy a legújabb magyarországi pókfajok először a Kisalföldre vagy Vas megyébe látogatnak! A görög búvópók például NATO-hadgyakorlaton volt a Győr melletti lőtéren – úgy látszik, már nagyon ki akart szakadni a görög szigetvilágból, így lemászott az onnan érkező harcjárművekről, és itt maradt. A pamatoslábú derespók üvegházi növényekkel érkezett, és egyelőre esze ágában sincs elhagyni a trópusokat idéző mikroklímát, így csak tévedésből téblábolt a szombathelyi üvegház környékén.

A biológusok határozottan állítják, hogy Magyarországon még nincs olyan új pókfaj, amely az eddigieknél veszélyesebb lenne, márpedig az őshonos fajok közül a mérges dajkapók marása a legkellemetlenebb, de az sem erőteljesebb a darázsénál. Hasonló a pokoli cselőpók is, amely 20–30 centiméteres mélységű tárnát készít a földbe, kezdetben utódai is ott nevelkednek. Győrben és környékén mindig is jelen volt ez a faj, de a számára kedvezően módosuló életfeltételek miatt a város területén igencsak elszaporodott a 2-3 centiméteres, a vaskos, szőrös lába alapján a madárpókokhoz hasonlított pókfaj. Ezek a pókok azonban csak szorult helyzetben használják védekezésre a csáprágójukat – veszik védelmükbe az említett fajokat a pókászok.

Más kérdés, hogy az éghajlatváltozással összefüggésben Erdélyben egyre gyakoribb a mediterrán térségből felfuvarozott sárga dajkapók marása, amelynek mérge égési sérüléshez hasonló, csúnya tüneteket tud produkálni. Ha hideg van, a szubtrópusi klímához szokott sárga dajkapók lakásokban is kellemetlenkedik, jelenlétét már Magyarországon, sőt Németországban is kimutatták.

A magyar–román határ közelében, román oldalon egyébként már tíz éve talált olyan csigát a budapesti Természettudományi Múzeum Állattárának osztályvezetője, Fehér Zoltán, amely afrikai faj ugyan, de az ottani termálforrásnál remekül berendezkedett. Ez a csigafaj a gazdája a vérmétely nevű betegség parazitájának, amibe bele is lehet halni. Szerencsésebb esetben viszont kifejezetten örülni kell, hogy a melegben egy-egy faj elszaporodik. „Az, hogy a gyíkok ma már ki-be mászkálnak a teraszajtón, csak annyit jelent, hogy abban a lakásban sok állat van, azaz nagy az élet” – vallja az ELTE Állatrendszertani és Ökológiai Tanszékének zoológusa, Szövényi Gergely.

Az inváziós fajok a humánegészségügyi kihívások mellett rengeteg gazdasági kárt is okoznak. Az ilyen növényekre több figyelmet szoktak fordítani, pedig egyes állatfajok – legyenek bármily aprók is – ugyancsak ártalmasak tudnak lenni. Két cincérfajt például Ázsiából hurcoltak be, és ahol azok megtelepednek, teljesen egészséges fák rövid időn belül menthetetlenül kipusztulnak. Először Milánó környékén tűntek fel, de német területen jöttek rá, milyen közlekedési eszközt választottak az állatok. Rendszeresen temetők mellett pusztultak ki a fák. Kiderült, hogy a sírkövesek Kínából hozatták a gránitot, és a raklapok kezeletlen fából készültek, a cincérek azokat használták hálókocsiként. A bogarász Merkl Ottó szerint ebből is látszik, hogy rendszeres monitorozásra, rengeteg alapkutatásra és persze sok pénzre lenne szükség a gazdasági és egészségügyi károk megelőzéséhez. Esetenként például azzal, hogy a kereskedelemben betartják a karanténszabályokat.

Addig maradnak a partizánakciók. Fehér Zoltán két-három lelkes csigásszal a „citizen science” (magyarul talán: közösségi tudomány) segítségével próbálja feltérképezni az inváziós csigafajok jelenlétét Magyarországon. A Facebookon készülnek közzétenni egy rövid kérdéssort, hogy az emberek milyen csigákkal találkoznak a környezetükben, amihez fotót is kérnek a hasonlóan serény civilektől. Soltész Zoltán pedig a tervek szerint jövőre indítja el mobilappjával a közösségi monitorozást. A begyűjtött információkat persze még ellenőrizni kell a helyszínen a tudomány eszközeivel, de mégsem 93 ezer négyzetkilométeren kell bolyonganiuk a biológusoknak, hogy időben észrevegyék a veszélyt hordozó változásokat.

SZABÓ YVETTE

szabo.yvette@hvg.hu