Papp Réka Kinga
Papp Réka Kinga

Lesz-e az Apple-nek saját vízköpője az új templomon?

A párizsi Notre-Dame megmentésére sereglő adakozók között valóságos nagyvonalúsági verseny bontakozott ki a hétfő esti tűzeset nyomán. Az egész világ élőben nézte, ahogyan a lángok emésztik Franciaország, sőt, az intézményes európai kereszténység e központi szimbólumát. Mezítlábas felhasználók mobilvideói keveredtek fotóművészek hadszíntereket és színpadi díszleteket idéző képeivel, amelyek így furcsa, polifón nagyzenekarrá boronálták össze a különféle rendű és rangú szemtanúkat. A kommentárok egyelőre szemérmesen hallgatnak a vérmes igazságról: hogy a Miasszonyunk temploma a lángok között szebb volt, mint valaha. A pusztulás fényei olyan sűrű és elemi drámává alakították az építészeti műremek romlását, amelyen tisztességből illik borzadni, ugyanakkor nem lehet nem látni, hogy gyönyörű. Láttunk már tűzijáték módjára fényképezett, élőben közvetített bombázást, és művészi igénnyel megörökített cunamikat. Ehhez foghatóan lenyűgöző rombolást azonban soha, a tűz ugyanis, sajátos módon, belakta és átértelmezte az épületet.

A rózsaablakon áttörő fény, a vörös vibrálás a katedrális sziluettje körül, a fenyegetés és az erő, ami itt láthatóvá vált, éppen azok a hatások, amelyet a gótikus építészet e csúcsterméke olyan zseniálisan imitált, azaz amelynek a művészi leképezését nyújtotta több mint nyolc évszázadon keresztül. A képeken azt látjuk, amint a tűz fizikailag végrehajtja az épületen azt a hatást, amit az kelteni igyekezett a szemlélőiben: átvilágítja és kirajzolja a szerkezet csontozatát, kiemeli és felerősíti a falak, pillérek, ablakok és ívek struktúráját, és megtölti azt egy olyan túlvilági dimenzióval, amit másként csak az őszinte hívők láthatnak. Aki nem ismeri belülről az áhítat eksztázisát, az itt mégiscsak szembe találhatta magát a rajta túlnövő hatalmassággal, és ezzel visszakaphatott valamit, amit a huszadik században elveszítettek a nyugati civilizációk.

Hiába is tagadjuk, gyönyörködünk a Notre-Dame pusztulásában. Hogy ez perverz-e vagy elkerülhetetlen – esetleg mindkettő egyszerre –, annak megtárgyalására azonban sajnos nem marad időnk, mert a tudósítások hangvétele már a megrázkódtatás első perceitől egy klasszikus katasztrófamozi kliséje köré szerveződött. Valós időben dramatizálták az esemény elbeszélését. Az elveszettnek hitt, majd előkerült rézkakas története mindjárt prófétai hangvételt kapott (ahol a szóban forgó rézkakas a francia kultúra szimbóluma). Instant népi hőssé avatták a tűzoltókáplánt, aki begyalogolt a lángok közé. Láttuk a mentésre kivezényelt robotot, és ezrek kutattak twitter-szerte egy apa és gyermeke után, akiket kis idővel azelőtt fényképezett le egy turista a főbejárat előtt, hogy a lángok felcsaptak volna. Ők nyilván nem csináltak semmit, de megtestesítik azt, ahogyan a hétköznapi ember – és az egyszeri hírszerkesztő – az ilyen eseményekhez viszonyul: szőrmentén érintettek, így jogot formálhatnak arra, hogy saját történetük legyen róla.

Felsorakoznak a politikusok: van, aki hősiesen feltűri az ingujját és bejelenti, hogy nem lesz rest munkához látni. „Wir schaffen es!” – mondhatná Macron, ha lenne öniróniája. Na persze egy rendes katasztrófafilmben kötelező komikus karaktereket is elhelyezni: Donald Trump önfeláldozása odáig terjed, hogy twitteren zagyvál marhaságokat a tűzoltásról. A kártékony hülyék szerepét önként és dalolva elvitte a magyar kormány, akik apokaliptikus őrültségeket hordtak halomba.

Azt azonban minden felső tagozatos tudja, hogy a sorscsapás-történetek elsősorban a reményről szólnak, azt kell bemutassák, ahogyan a hőseink felülkerekednek a balsorson. És valóban érkezik is a segítség: a változatos felajánlások között akad normandiai tölgy és számítógépes játékhoz készített 3D-modell is; államok és települések vezetői sietnek kivenni a részüket a kármentésből. A leghangosabb azonban mégiscsak az a zsivaj, amellyel önjelölt bajnokok, milliárdos famíliák és cégóriások egymásra licitálnak, hogy elnyerjék a legbőkezűbb támogató címét. Repkednek a dollár- és eurómilliók, a versenyzők hajszolják egymást és az újságírószakma elképedve sápítozik a filantróp karnevál fölött.

Ez az összkulturális káreset újabb rést látszik nyitni a legitimáció-piacon.

Nyilvánvaló, hogy sokan őszinte együttérzésből és szolidaritásból tették meg felajánlásaikat. Arról sem szabad azonban megfeledkezni, hogy a közszemlére tett jótékonykodás, különösen a művészetpártolás ilyen válfajai, erősen átpolitizált területek.

Az ember társadalmi státuszát, az antropológus Alain Caillé és Jean-Édouard Grésy szerint, mára az határozza meg, hogy képes-e adni: adakozni, ajándékozni. Aprólékosan kidolgozott, íratlanul is kötelező érvényű pávatánc írja elő, hogyan ki adhat és kinek kell elfogadnia. A kedvezményezett és támogatója között, szándékosan vagy sem, de kialakul egy erőviszony, amelyben a nagyvonalúság alanya lekötelezetté válik az adakozó iránt. S ami ennél is fontosabb, ez a cselekvés kijelöli az adományozó helyét a társadalomban, potenciálja bizonyítékul szolgál.

A párizsi Notre-Dame megannyi jelentést hordoz: az egyetem fogalmának bölcsője; gigászi kulturális örökség, fizikai és történelmi értelemben egyaránt; a római egyház évezredes világnézeti és ezzel gazdasági-politikai egyeduralmának csúcsteljesítménye, egyúttal emlékhelye. A székesegyházaknak mindig is kiemelt funkciója volt a hatalom jelképezése. Ilyen értelemben valóban kiváló befektetés tehetős pártfogók számára, akik legitimációt óhajtanak vásárolni maguknak. A képességük arra, hogy bevásárolják magukat az örökkévalóságba, legalábbis vizsgálat tárgyát kellene képezze.

Nem kérdés, hogy a Miasszonyunk templomát meg kell-e menteni. Nyilvánvalóan meg kell. A felajánlások sokasága és sokfélesége szívet melengető példája annak, hogy a kultúráinknak igenis alapköve az együttérzés és az összetartás.

Érdemes azonban észben tartani, hogy a nagyvonalúsági verseny komoly visszaélésekre nyújt lehetőséget. Hogy mintáznak-e neogótikus vízköpőt kozmetikai cégek örököseiről és techmogulokról, vagy kiplakátolják-e szponzori logókkal az újjáépülő székesegyházat, majd meglátjuk. Akármilyen ízléstelen, nem volna nagyon idegen a mecenatúra hagyományaitól, hiszen a támogatók mindig rendre elvárták, hogy megörökítsék őket. Hogy ebből mi, a kultúra örökösei, mennyit hagyunk jóvá, az már a mi döntésünk. Nehéz lesz patikamérlegen kimérni, hogy pontosan mennyi hála és lekötelezettség jár egy olyan gigaadományért, amelyet az elmúlt évtizedek történelmi léptékű vagyonkoncentrációja tett lehetővé, és amelynek a társadalmi különbség – az adományozó felsőbbrendűsége – megteremtése a legfőbb célja. Hogy Európa egyik kincse mennyire lesz hozzáférhető a köznép számra, ha egyszer újraépítik, sokat elmond majd magáról az újjáépítendő Európáról is.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Tízmilliókra büntethetik a cégeket, ha kettős minőségű élelmiszereket árusítanak Csehországban

Tízmilliókra büntethetik a cégeket, ha kettős minőségű élelmiszereket árusítanak Csehországban

Építőkockákat találtak egy Szekszárdon elhunyt férfi testében

Építőkockákat találtak egy Szekszárdon elhunyt férfi testében

Trump mintha csak ki akarná provokálni az alkotmányos vádemelési eljárást

Trump mintha csak ki akarná provokálni az alkotmányos vádemelési eljárást

Nincs unokahúga az orosz oligarchának, akinek állítólagos unokahúga csőbe húzta Strachét

Nincs unokahúga az orosz oligarchának, akinek állítólagos unokahúga csőbe húzta Strachét

Kövér legyőzte Orbánt és Trumpot

Kövér legyőzte Orbánt és Trumpot

Curtisnek titkos esküvője volt, de az kiderült, hogy Majka nem volt ott

Curtisnek titkos esküvője volt, de az kiderült, hogy Majka nem volt ott