Bud Spencer Carlo Pedersoli néven Nápolyban látta meg a napvilágot, állítólag világra jöttekor hat kilót nyomott. Jómódú családba született, német nevelőnője volt, ezért egy ideig nehézségei voltak az olasz nyelvvel, különösen a nápolyi tájszólást nem értette. A gazdagság azonban nem tartott soká, a Pedersoli család tönkrement, amikor kikötői vasgyáruk előtt felrobbant egy ott horgonyzó hajó. Szűkös évek következtek, a család gyakran költözött.

Carlo nyolcévesen kezdett úszni az egyik helyi sportklubban. Először csak a saját kedvére tempózott, még a középiskolában sem voltak sportolói vágyai. A gimnáziumot tizenhét évesen fejezte be, átlagon felüli eredménnyel. Érettségi után a római egyetem kémia szakán folytatta tanulmányait, de hamar abbahagyta, mert a család Dél-Amerikába telepedett át. Rio de Janeiróban gyári munkásként futószalag mellett is dolgozott, miközben igyekezett elsajátítani a portugál nyelvet. Ezekben az években szerette meg a brazil zenét. A fiatalember mindössze két évet töltött hazájától távol, 1948-ban már ismét Itáliában próbált boldogulni.

AFP / Martmut Reeh

Beiratkozott a jogi karra, és sportpályafutását is folytatta. 1948-ban megnyerte az olasz bajnokságot mellúszásban, 1950-ben pedig a 100 méteres gyorsúszás bajnoka lett egy percen belüli idővel. Ugyanebben az évben - már az olasz vízilabda-válogatott tagjaként - Európa-bajnok lett, az 1954. évi helsinki olimpián pedig ezüstérmet nyert a csapat. 1956-ban a Melbourne-ben rendezett ötkarikás játékokon még ott volt, de több világversenyen nem indult. Az úszás mellett nehézsúlyú bokszolóként is szerzett érdemeket.

1960-ban kötött házasságot Maria Amatóval, egy sikeres és befolyásos producer lányával. Példás házasságban éltek, frigyükből két lány, Cristiana és Diamante, valamint egy fiú, Giuseppe született.

AFP / DPA / Jens Kalaene

Filmszínészként statisztaszereppel kezdte, atlétikus termetének köszönhetően kapta meg egy római testőrkatona szerepét az 1950-ben Olaszországban forgatott Oscar-díjas Quo vadis című amerikai filmben. Sok év kihagyás következett, majd amikor 1967-ben súlygyarapodása miatt búcsút kellett vennie a vízipólótól, megkereste Giuseppe Colizzi rendező, és ő igent mondott az Isten megbocsát, én nem című western-vígjáték főszerepére. Ebben a makaróni-westernben már Bud Spencerként szerepelt, társa a későbbi gyakori partner és jó barát, Terence Hill volt. (A legenda szerint vezetéknevét Spencer Tracy iránti tiszteletből vette fel, a Bud pedig kedvenc sörmárkája rövid neve.) Ez volt az első filmjük, ahol a kacagtató poénokat csak a hatalmas pofonok száma múlta felül, és a végén a gonoszok elnyerték méltó büntetésüket.

A híres bunyós páros ezt követően vígjátékok sokaságában szórakoztatta a nagyérdeműt: Az ördög jobb és bal keze (1971), Különben dühbe jövünk (1973), És megint dühbe jövünk (1978), Kincs, ami nincs (1981), Szuperhekusok (1985). Bud Spencer szólópályafutása is sikeres volt. Steno rendezésében készültek a Piedone-filmek a behemót, jólelkű, de kemény öklű nápolyi zsaruról. Komolyabb filmekben is megállta a helyét: Sötét Torino (1972), A zsoldoskatona (1976). A kilencvenes évek közepétől - súlyfeleslege miatt - nem forgatott csihipuhi-filmeket, inkább tévésorozatok magánnyomozójaként osztotta az igazságot. 1991-ben újra láthatta a közönség a mozivásznon a Fél lábbal a paradicsomban című komédiában, amelyben lánya, Diamante is feltűnt, fia pedig filmgyártóként vett részt a munkálatokban.

AFP

1991-ben és 1992-ben elvállalta az Extralarge tévéfilmek főszerepét. Ezúttal egy felügyelő bőrébe bújt, és új partnerével, a Miami Vice-ból ismert Philip Michael Thomasszal indultak gengszterüldözésre a napsütötte Floridában. A sorozat Olaszországban átütő sikert aratott, fia, Giuseppe a stáblistán gyártásvezetőként és forgatókönyvíróként is megjelent. 1994-ben a rajongók örömére ismét régi barátjával Terence Hill-lel állt a felvevőgép elé a Bunyó karácsonyig című filmben, amelyet Új-Mexikóban forgattak.

Hetvenedik születésnapja után már csak mellékszerepeket vállalt. Éppen hetvennyolcadik születésnapján kezdődött Berlinben a Maffiózó vagyok, drágám! című komédia forgatása, amelyben egy idős maffia keresztapát alakított. 2009-ben - hosszas rábeszélésre - végül elvállta a Nincs kettő séf nélkül című tévésorozat főszerepét Alessandro Capone, az Extralarge rendezőjének felkérésére. Népszerűsége az évtizedek során mit sem csökkent, a televíziós csatornák rendre műsorra tűzik filmjeit az ifjabb és idősebb nemzedék nagy örömére. Több önéletrajzi írása is megjelent, az első 2011-ben Különben dühbe jövök címmel, majd a folytatás, a 80 év alatt a Föld körül 2012-ben.

AFP

Utolsó könyve Eszem, tehát vagyok - Mangio Ergo Sum - filozófiám az evésről 2014-ben látott napvilágot. A kötetben humorral fűszerezve ötvözi a gondolkodás művészetét a főzés művészetével.

2016. június 27-én halt meg Rómában, utolsó szava az volt: "Köszönöm." MAgyarországon is nagyon népszerű volt. Budapesten, a Filatorigátnál egy magát TakerOne-nak nevező graffitiművész hatalmas portrét festett róla, ahová még a művész fia és családja is elzarándokolt. 2017 áprilisában azonban valaki feketére festette a falat, amely csak részben volt megmenthető. 2017-ben a budapesti Corvin-negyedben avatták fel szobrát, Tasnádi Szandra alkotását. 2018-ban pedig Király Levente készített Piedone nyomában címmel portréfilmet életéről, életművéről.

Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: