Föld 

A természeti erők, például a folyók és a szél erodáló munkájának hatására naponta 60 millió tonnányi föld mozdul el a helyéről globálisan. Az ember ehhez képest naponta 156 millió tonna földet és kőzetet mozgat meg a gépeivel. Ezzel a felütéssel indul Nikolaus Geyrhalter filmje, amely az emberiség földfelszínt pusztító és kizsákmányoló tevékenységét mutatja be. Elképesztő felvételein, a hosszú beállításainak hála csodálkozhatunk rá arra, hogy mekkora erővel és munkagépek komplett “hadseregével” vagyunk képesek erőszakot elkövetni a bolygónkon. Legyen szó egy spanyol rézbányáról, a mátrai lignitbányászatról, a carrarai márványkőfejtőről, arról, ahogy egy alagút kedvéért átlyukasztanak egy hegyet Ausztriában, vagy ahogy a több mint négyszáz méter mélyen, egy kibelezett sóbányában radioaktív hulladék szivárgását próbálják meggátolni tőlünk picit nyugatabbra.  

A dokumentumfilm tablószerűen veszi végig, hányféleképpen és hányféle célból jut el az ember oda, ahova már nem kéne behatolnia. A Föld című filmben mérnökök és bányamunkások szólalnak meg, akik ugyan tisztában vannak tevékenységük romboló hatásával, de meg is indokolják munkájuk létjogosultságát. Mi pedig nézőként eldönthetjük, hogy jár-e felmentés azért, ha valaki arrébb tesz egy hegyet egy új városrész létesítése érdekében.  (Cs. H.)

Vetítések: 11.14., 21:00 (Toldi) és 11.16., 17:45 (Kino)

Molenbeek istenei 

Molenbeek Brüsszel negyede, rengeteg migrációs hátterű lakossal. Itt született és élt Salah Abdeslam, a 2015-ös párizsi terrortámadás még élő elkövetője, a kormánysajtóban Molenbeek minden no-go-zónák legrosszabbika, fehér ember ide tankkal se tegye be a lábát.

A finn Reeta Huhtanen nem csinált mást, mint Aatos, az itt élő finn kisfiú életét követte kamerájával, és így találkozhatunk a fiú környezetével, marokkói és belga barátjával, akikkel istenről és az istenekről beszélgetnek, az iskoláikban hollandul, oroszul köszöntik fel osztálytársaikat, avagy - a muszlim iskolában -arabul írni tanulnak, békát vesznek a szájukba a parkban, repülőszőnyeggel játszanak a járdán, terrorellenes tüntetésbe futnak bele, kerülgetik a katonákat a 2016-os brüsszeli terrortámadás idején.

Nemcsak a gyerekek nézőpontjából, hanem gyermeki nézőpontból látunk bele egy színes negyed életébe, ahol ugyanolyan emberek laknak, mint mi, csak a saját anyanyelvük mellett még franciául is tökéletesen tudnak. Kedves és érzelmekkel teli, figyelmes, érzékeny alkotás. (D. D.)

Vetítések: 11.13., 16:15 (Művész), 11.16., 12:00 (Toldi), 11.17., 20:00 (Kino)

A szabadság bolond körei 

Az elmegyógyintézetekről sok minden eszünkbe juthat, de ami valószínűleg kevésbé, hogy a gondolkodás szabadságának és a demokráciának bármiféle forrása lehet. Pedig a Goldsmith Dénes-vezette intapusztai intézetben éppen ez valósulhatott meg, ráadásul a Kádár-korszak évtizedeiben, amikor nem lehetett szabadon beszélni vagy a problémákat megnevezni. 

Dér András és Muhi Klára dokumentumfilmje rokonok, kollégák visszaemlékezésein keresztül próbálja megfejteni Goldsmith sikerének titkát, akit a kortársai minimum ellentmondásos személyiségnek és szakembernek tartottak. A szakmától érkező értetlenkedés közepette ő ugyanis a korát megelőző egyéni és művészeti terápiákkal kezelte látványos sikerrel az intézetbe kerülő értelmiségieket, leharcolt pártkatonákat, drogosokat, deviánsokat. 

A film meghatározó része viszont nem is annyira a formabontó intapusztai rendszert mutatja be, mint inkább azt, ki hogyan tudja feldolgozni, hogy néhány éve kiderült, hogy Goldsmith jelentett a kollégáiról és a barátairól. A szabadság bolond körei így arról is szól, hogy alakul ki a megszólalók beszélgetései nyomán egy közös narratíva. És arról, hogy mit jelent a fájó történelmi-politikai múlttal való személyes szembenézés, amelyben a magyar társadalomnak olyan nagy elmaradásai vannak. (S.A.)

Vetítések: 11.14., 19:00, (Toldi)

Milyen nagy a világegyetem? 

A szibériai sarkvidéken túl is élnek gyerekek, pont olyanok, mint mindenütt a világon: ábrándoznak, civakodnak, sőt verekednek a testvérükkel, gondolkodnak a világ nagy dolgain. Például azon, hogy milyen nagy a világegyetem. És szerintük az még a Földnél, a Napnál, de még a Fekete Lyuknál is nagyobb. Korábban e gyerekeket az orosz hatóságok kiemelték a családjuk köréből és elvitték egy távoli bentlakásos iskolába, de az utóbbi időben lehetővé vált, hogy kiküldött tanárral ott helyben, a saját otthonukban, a kedvenc rénszarvasaik és szánhúzó kutyáik körében tanuljanak. 

Ksenia Elyan dokumentumfilmjében a hétéves Zakhart ismerhetjük meg, ahogy a végtelen szibériai sarkvidéken, valamiféle konténerben él és tanul. Megtudja, miért is kell megismerkednie a matekkal és Putyinnal. A pedagógus próbálna az előírt tananyag szerint haladni, de Zakhar- mint minden gyerek – más, és millió kérdése van, ami kizökkenti az amúgy sem hagyományos oktatást a tanterv bűvöletéből. Mert a lurkó számtanpéldák helyett inkább arra kíváncsi, mikor ég ki végleg a Nap, a Puskin-mese helyett meg arra, hogy meg van-e keresztelve a tanárnő. 

Miközben kiderül, hogyan sikerül a kisfiú oktatása, belekukkanthatunk a sarkvidéki család életébe. És ez még akkor is nagyon izgalmas, ha időnként érződik a filmen a megrendezettség, a „csapó, ééés, tessék!” rendezői utasítás egyes jeleneteknél. A végetlen hó, a szarvasok, a kutyák, a sarki fény, a hótalpra szerelt, odébb húzható viskók nagyon is valódiak. (B. I.)

Vetítések: 11.15., 18:30 (Kino), 11.16., 15:15 (Toldi)

Bellingcat 

Hans Pool filmje bemutat egy kis csapat lelkes civil újságírót, otthonról dolgozó, gyereket nevelő apákat, akik a világ különböző pontjain mély szakmai elhivatottsággal és kemény oknyomozó munkával tárnak fel olyan konfliktusos ügyeket, mint például, hogy az MH17-es maláj utasszállító gépet 2014-ben egy orosz katonai egység lőtte ki. Ezt ők már jóval korábban - olyan prózai eszközök segítségével, mint a Google Earth, a közösségi média vagy egy kocsi fedélzeti kamerájának felvételei - be tudták bizonyítani, mint hogy a nemzetközi szakértők ugyanerre a megállapításra jutottak volna. 

Ezek a civil oknyomozók - Eliot, Hadi, Timmi, Aric, Veli-Pekka és Christiaan – a nyilvánosan elérhető adatok, a közösségi médiában hagyott nyomok segítségével próbálják feltárni az igazságot anélkül, hogy bármiféle szervezeti védelemben részesülnének. Nincs mögöttük szerkesztőség, nincsenek ügyvédjeik, csak a saját bőrüket viszik vásárra, amikor olyan kényes témákba piszkálnak bele, amellyel például Oroszország elsőszámú emberének okoznak nem kevés bosszúságot. Mindeközben pedig az intézményesült újságírás, a klikkvadászat útvesztőiben bukdácsolva, és az egyes kormányok által terjeszett hazug információk, a fake-newsokkal való kétségbeejtő harc közben éppen hitelét veszti.  

A Bellingcat című film a megszólított újságírók, valamint szakértők segítségével vázolja fel azt a válságos helyzetet, amelybe mostanra a negyedik hatalmi ág, a média keveredett. A film elfelejt azonban kitérni a Bellingcat csapatának esetleges tévedéseire is, így egyértelműen állást foglal: a rendező szerint a civil kurázsi mentheti meg az újságírás becsületét. (Cs. H.)

Vetítések: 11.15., 21:45 (Művész), 11.17., 18:00 (Művész)

Szójalizmus 

Kína egy alvó oroszlán, de ha felébred, abba beleremeg a világ, mondta Napóleon, habár valószínűleg ő sem a szójababra gondolt. Márpedig a Szójalizmus azt mutatja be feszesen, de mégis alaposan körüljárva a témát, hogy miért jelent gondot, hogy a nagyüzemi, indusztrializált húsipar - amelyet elsősorban Kína irányít és a világban a nagy részét tulajdonolja - a hatékonyság nevében a fél világon szójababot termeszt.  

Hogy jelent ez gondot Amerikában, Észak-Dakota államban, ahol szinte teljesen megszűnt a régimódi állattenyésztés, hogy jelent ez gondot Brazíliában, ahol már egy Franciaországnyi területen termesztenek szójababot Amazóniában, és hogy jelent gondot Mozambikban, ahová épp a brazil agrárüzletemberek akarnak földeket szerezni? Egyáltalán, milyen gondot jelent a Földnek, hogy Kínában még csak az amerikai egyéni évi húsfogyasztás felét éri el a statisztika, de az egyre népesedő bolygónak egyre több húsra van szüksége? És hogy vezet mindez oda, hogy Kínában már a csirke- és marhahúsnak is ugyanolyan íze van: szójaízű mindkettő. Nyugtalanító, de mégis kiútkereső, elgondolkodtató, a globalizáció mindkét oldalát felvillantó alkotás a Szójalizmus. (D.D.)

Vetítések: 11.15., 19:15 (Toldi), 11.16., 16:30 (Művész)

Csúszópálya 

Gyönyörű film a felnőtté válásról három fiatal férfi szemszögéből, akik egy Illinois állambeli város kevésbé szerencsés kerületeiből származnak. Bing Liu eredetileg a gördeszkásokról akart forgatni, viszont mikor az egyik első interjúban szóba kerültek a bántalmazó apák, változtatott a fókuszán. A gördeszka innentől inkább egy szelep, amelynek segítségével ezek a fiúk túlélték a kamaszkorukat, és amely máig támaszt, illetve a közös szenvedélyben közösséget és identitást nyújt nekik a nehézségek elviseléséhez. 

Hogyan válnak férfivá a 21. századi fiúk az Egyesült Államokban, és mit jelent számukra a férfiasság? És hogyan befolyásolja mindezt, hogy különböző előítéletek (pl. rasszizmus), bántalmazás, családon belüli erőszak vagy az anyagi szűkösség kíséri őket az életükben?  

A filmet a közönség és a kritikusok is szerették Amerikában: számos elismerés mellett 2019-ben Oscar-jelölt volt, Barack Obama pedig az egyik kedvenc filmjeként emlegette a 2018-as kínálatból. És amennyire amerikai a közeg, annyira univerzálisak és aktuálisak a problémák, amelyekről a Csúszópálya szól erőteljes képekkel, megrázó vallomásokkal. (S.A.)

Vetítések: 11.14., 21:15 (Toldi), 11.16., 21:00 (Művész), 11.17., 18:30 (Művész)

Alla Zingara 

Halász Glória a 100 Tagú Cigányzenekar néhány tagját mutatja be dokumentumfilmjében, akik elképesztő szenvedéllyel mesélnek a zene, főleg a cigány zene erejéről. Ahogy egyikük mondja, „az operett az nem cigányzene, Bartók, az nem cigányzene, de ahogy mi muzsikáljuk, az igen különleges dolog, hogy cigány ember létünkre ilyeneket tudunk muzsikálni … ez egy adottság, ez egy születési hiba.” 

Megismerjük a zenekar nagy öregjeit, a női és a gyerek zenészek életét, vágyait, hitvallásait. Azt, ahogy nemzedékeken keresztül öröklődik ez a zenei szenvedély és tehetség. Mindennek egy hosszú próbafolyamat ad keretet, a zenekar ugyanis arra készül, hogy visszatérjen egykori nagy sikereinek helyszínére, Moszkvába. 

Fellini Zenekari próba című klasszikusa juthat eszünkbe, csak az olasz mester filmjét átható feszültség helyett itt a hagyomány és a közös cél összetartó ereje áll a fókuszban. (B.I.)

Vetítések: 11.13., 18:30 (Toldi)

Apró lelkek 

Dina Naser rendező szíriai menekült gyerekek nyomába eredt évekkel ezelőtt. Megpróbálta megfejteni a sorsukat: hogyan, milyen körülmények között élnek, hogyan látják a jövőjüket, hogyan viselik a polgárháború sújtotta otthonuktól távoli életet. Így talált rá a tinédzser Marwa családjára, testvéreire és édesanyjára a világ egyik legnagyobb menekülttáborában, a jordániai Zaatariban. Négy évig követte a család életét, a UNHCR-sátorban töltött mindennapjaikat, a szökésüket Zaatariból és azt is, ahogy végül kénytelenek voltak visszatérni a táborba, mert ott egyszerűen olcsóbb az élet.  

A menekülttáborokat eredetileg az ideiglenes létre rendezték be. Egyensúlyoznak a tegnap és a holnap határán, mert az itt élők nem tudják, meddig maradnak. Az ideiglenességről árulkodtak eleinte a sátrak is, amelyeket mára Zaatariban lecseréltek konténerházakra. A menekülttábor felkerült a térképre, utcái lettek, focipályáját, iskoláit, könyvtárát megtaláljuk a térképén is.

A telep állandósult, és ezzel párhuzamosan alakult Marwa családjának sorsa is. Naser filmjében a gyerekek szemszögéből értjük meg, hogyan kénytelenek a menekültek lehorgonyozni egy táborban, hogyan alakítanak ki egy rendszert egy felborult élethelyzetben, mennyire látják világosan a gyerekek, hogy mi történik velük és körülöttük. Az Apró lelkek kordokumentuma annak, hogy törhet utat magának a hétköznapi, megszokott, biztos pontokat jelentő élet a teljes káoszban. És annak is, amit már a hvg-n is megírtunk: hogyan vész el egy teljes generáció a történelem viharaiban. (Cs.H.)

Vetítések: 11.14., 18:15 (Toldi), 11.17., 16:15 (Művész)