„A 2019-2020-as tanévtől a 9. és 11. osztályos nappali tagozatos gimnáziumi és szakgimnáziumi képzésben tanulók kéthetes egyéni vagy csoportos nyelvoktatásban vehetnek részt a Nemzeti alaptanterv szerint tanulható első idegen nyelvek (angol, francia, német, kínai) célországaiban: Ausztriában, az Egyesült Királyságban, Franciaországban, Írországban, Máltán, Németországban és Kínában.” Ezt hirdeti a Külföldi Nyelvtanulási Program honlapja. A tájékoztató szöveg szerint ez alanyi jog lesz, mely kb. 140 ezer gimnazistának és szakgimnazistának jár. A szakközépiskolásnak nem jár semmi. Ott az idegen nyelv oktatása amúgy is - miként a közismereti tárgyaké általában - elhanyagolható tényező.

Azok a szerencsés ifjak, akik eljutnak az érettségi küszöbére, kilencedikes és tizenegyedikes korukban egyaránt utazhatnak nyelvet tanulni az adófizetők pénzén. Ha a 4 és fél millió foglalkoztatott évente erre a célra jövedelemadózik 20-20 ezer forintot, máris összejön az a cirka 90 milliárd forint, amelybe ez a program kerül.

Ebből fedezik teljes egészében a külföldi nyelvtanfolyam díját, a kiutazás költségeit, a szállást, az ellátást, a kísérő tanár fizetését és költségeit. Mindenkinek. A külföldön iskolába járt diplomata gyerekekig bezárólag.

Zsebpénzt és az utazáshoz bőröndöt meg ruhapénzt azonban nem adnak. Ezekkel a hiányosságokkal együtt kerül ez a program diákonként 650 ezer forintba. Egy diákra a két évfolyamon mai árakon 1,3 millió forintot költenek. Annyit, amennyit egy átlagnyugdíjasnak tíz hónap alatt, egy minimálnyugdíjasnak pedig három és háromnegyed év alatt fizetnek ki. Annyit, amennyit egy átlagos keresetű foglalkoztatott öt és fél hónap alatt keres meg.

Aki egy nyelvet már majdnem felső fokon bír, felsőfokú képzésben is részesülhet. Akinek már van egy nyelvből nyelvvizsgája, utazhat egy másik nyelv után, hogy abból is legyen neki. Kínába nem is mehet más, csak az, aki a Magyar-Kínai Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Gimnázium tanulója, tehát sok órában találkozik a nyelvvel és anyanyelvi tanárokkal, ha nem éppen kínai családból jön. Ezekre a lehetőségekre a honlapon hívják fel a figyelmet. Ha esetleg nem tudnánk, kiket kell támogatni abban, hogy kiemeljük hazánkat a nyelvtudatlanság szomorú állapotából.

A nyelvoktatás szakemberei, ha megkérdeznék őket, éppúgy elmondanák a döntéshozóknak, miként elmondják a sajtóban, hogy a nyelvtudás előmozdítása szempontjából ez a kurva drága két-két hét szart sem ér.

Két hét alatt külföldön sem lehet érdemben fejleszteni a diákok nyelvtudását. Adtak egy fenemód költséges pofont ama szarnak, amelyhez hozzá sem értek az elmúlt években, miközben vérbő voluntarizmussal hajtogatták, hogy 2020-tól nem jelentkezhet egyetemre, főiskolára, akinek nincs középfokú nyelvvizsgája.

Vannak persze magánemberek, akik szülőként ilyen kéthetekre dobják ki a pénzüket, ha már van nekik, de az magánpénz és magánügy. Magánembernek nem kell azokra hallgatni, akik értenek is ahhoz, amiről a döntéshozók döntenek.

Ez eddig csak egy újabb példa az eddigi ezer mellé a perverz újraelosztásra a társadalmi rétegek széttolása, a nemzet kasztosítása céljából.

Csakhogy ez az eset mégis más, mint a többi. Mert az egyenlőtlenségek intenzív növelését a nyelvoktatás területen szinte össznépi egyetértés övezi. Pontosabban, szinte mindenki természetesnek tekinti ezt. Olyasvalaminek, ami nem is lehet másként. A jobb háttérrel vagy/és jobb nyelvérzékkel rendelkező gyerek jó eséllyel juthat be nyelvtagozatra, emelt óraszámban tanulja a nyelve(ke)t, nagyobb ambícióval tanítják őt, mert benne van fantázia, neki van esélye a használható nyelvtudásra, őt el lehet juttatni általánosban alap-, középiskolában középszintű nyelvvizsgáig, közülük kerülnek ki azok, akiket versenyre lehet küldeni stb.

A többi alibiből kap néhány órát, de mindenki tudja, hogy kár beléjük. Ők le vannak írva már kicsi korukban, második vagy negyedik után, ha nem az iskolába kerülés pillanatában. Azt az évi 90 milliárdot nem rájuk fogják költeni. Vagy ha igen, mert más tárgyakból nem írták le őket, és bekerültek szak- vagy sima gimibe, akkor alacsony szintről indulva nekik aztán pláne nem segít az a két hét.

Egy adott ponton döntenek a gyerekről: te rosszabb vagy, kevesebb órát kapsz, te jobb vagy, te többet.

És ez az egyebekben progresszív szemléletű tanárok számára is így értetődik magától. Írásból, olvasásból, számtanból nem értetődik így. Aki ezekből lemarad, nem kap kevesebb órát, tán még korrepetálják is.

Persze vannak mindenféle egyéb tagozatok is, de azok arról szólnak, ami a mindenki számára szükséges tudáson és képességeken, az alapkészségeken túl van. Úgy nem választják szét a gyerekeket, hogy téged az ahhoz szükséges óraszámban megtanítunk írni, olvasni, számolni, te meg ehhez úgyis hülye vagy, minél kevesebb óraszámban bajlódunk egymással, annál jobb mindenkinek... (Hm..., informális módon, nem óraszámban kifejezve ezt is megteszik az iskolarendszer rosszabb szegleteiben, de ez legalább nem általánosan elfogadott és magától értetődőnek tekintett gyakorlat.)

Az iskolai nyelvoktatásban két okból van ez így. Egy: a nyelvtudást az iskola nem tekinti alapkészségnek. A társadalom egy része igen, más része nem, az iskola pedig követi és megerősíti ezt a választóvonalat. Ami igen helytelen, mert így a büdös életben nem fogunk kikapaszkodni a  nyelvtudatlanságból. A nyelvtudó országok attól nyelvtudók, hogy a nyelvtudást a felnőtt életben való elindulás alapfeltételei között tartják számon. A szakképzetlen munkások jelentős része is rendelkezik vele, azért is lehet a szakképzetleneket sokkal nagyobb arányban foglalkoztatni ott, mint nálunk.

A másik ok pedig az iskolaszerkezet rugalmatlansága. A nyelvtudás különböző szintjén lévő embereket nem lehet egy csoportban nyelvre tanítani. Se kicsiket, se nagyokat. Ha egy osztályban, egy évfolyamon különböző szinten vannak nyelvtudás tekintetében a tanulók, akkor szét kell őket választani. Csak hát nem feltétlenül esélyesekre és esélytelenekre.

Ha lenne akarat, lenne megoldás. Fogalmazzak optimistán: ha lesz akarat, lesz megoldás. Kézenfekvő, készen kapható megoldás. Az, ami a nyelviskolákban, a nyelvoktatás szabad piacán régi és általános gyakorlat. Mindenki azon a szinten tanul, ami neki megfelel.  A korától függetlenül. Amikor huszonéves koromban a Francia Intézetbe jártam, az egyik oldalamon 12 éves kislány ült, a másik oldalamon ötvenéves úr. Minden szinten lehet ugyanannyi órában tanulni.

A közoktatásba a nyelviskolai rendszert kell beépíteni, mert az értelmes, az működik. Az ideális az lenne, ha elkülönítenének például az általános iskolai tanrendben egy sávot, amelyben bizonyos életkor – 8-10 év fölött – minden tanuló nyelvet tanul, és a különböző osztályokból és évfolyamokból az azonos szinten állók kerülnek egy csoportba. Még az sem lenne szükséges, hogy a belépők valamennyien kezdőként kezdjék, mert lehet már mögöttük olyan külföldön töltött idő, több nyelvű otthon, óvoda, apróknak való tanfolyam, amely eljuttatta már őket valameddig.

Mindenki a maga képességei és munkája szerint haladhat, de senki nem kap keveseb időt azért, mert lassabban halad vagy alacsonyabb szintről indul. Senkinek nem üzeni a nyelvtanulásra teljesen alkalmatlan, alacsony óraszám, hogy ő már ment a levesbe. Mindenki előtt van előrelépési lehetőség.

Ezt a rendszert persze csak részlegesen lehetne bevezetni, mert a nyelvtanulásban érintett összes évfolyamnak nyilván nem lehet egyszerre nyelvórája, mert azt nem lehet győzni sem tanárral, sem nyelvi teremmel. De részlegesen be lehetne vezetni, és előre lehetne lépkedni. Nem lehet értelmes szigetet képezni egy kevéssé értelmes rendszerben, de félszigetet azért lehet. Annak pedig végképp nem lenne semmilyen akadálya, hogy a lassaban és nehezebben haladók legalább annyi időt tölthessenek idegen nyelvvel, mint akik kevesebb idő alatt is messzebb jutnak.

A nyelvtudatlan állapotból kifelé haladni aszerint lehet, ahogy ehhez a személyi, anyagi és technikai feltételeket biztosítják. Ezt igen nagymértékben biztosíthatnánk, ha erre költenék annak a pénznek egy csekély részét, ameyet az ország hátramozdítására, a történelem élvonalából való kivonására költenek.

Még az Oktatási Hivatal kutatói is megállapították, hogy az iskolai nyelvtanítás igen rossz állapotban van. A módszertan is elavult, és a szaktanár is kevés, mert jó nyelvtudással sehol sem lehet olyan rosszul keresni, mint a közoktatásban.

Tehát bőven el lehetne költeni azt az évi 90 milliárd forintot (is) a nyelvoktatásra értelmesen, távlatosan és igazságosan.