Aki legalább öt percig beszélgetett már velem, tudja, felnőttlétem jobbára Portugália bűvöletében telt. Az események véletlen láncolata kellett csupán, hogy pár hónap alatt végképp elköteleződjek az ország, a nyelve meg a kultúrája iránt: ha a gyerekkori barátnőm nem egy Saramago-regény elolvasása és egy sikertelen felvételi után kérdezi meg, van-e kedvem portugált tanulni, talán én is csak akkor jutok el Európa délnyugati csücskébe, amikor a fapadosok közvetlen járatainak köszönhetően mindenki mást is megmételyezett a roston sült szardínia és a tenger illata.

De nem, nekem erről szólt az elmúlt 28 évem.

A munkáim is ezer szállal kötődtek a portugálokhoz, az első újságírói megbízásoktól eddig a cikkig. Ha pedig nem dolgozom, keresem az alkalmat, hogy újra meglátogassam Portót, és amikor a gép már majdnem leszállt a város melletti repülőtéren, keresem az alkalmat, hogy nézhessem a Douro-völgyet ölelő hegyek teraszos szőlőültetvényeinek elegáns íveit. Nem lesz soha teljes egy év, ha nem csapott meg a dagály sós vize a Felgueiras világítótoronynál, ha nem tévedtem el a kacskaringós utcákon, és ha nem rakott elém egy unott arcú pincér egy meia-de-leitét. (Mert cappuccinót csak a hülye turisták isznak.)

A legjobb érzés az, hogy a hozzám hasonlók köre egyre csak nőtt az eltelt időben, és nem nagyon találkoztam olyan emberrel, aki csalódottan jött volna haza. Pedig kopottak a falak, a cafékban nem adnak sokat arra, hogy kényelmesek legyenek a székek, és valamiért mániákusan ragaszkodnak ahhoz, hogy jobbára Norvégiából importált sózott-szárított halat egyenek.

Naná, hogy több barátom is a portugálnak köszönhetem. Ha már együtt küzdöttük végig magunkat az elharapott magánhangzók nyelvén, együtt is maradtunk, és bár jobbára nem erről szól ma már az életünk, de azért bárkit lehurrogunk, ha rosszul ejti (sőt, írja) Cristiano Ronaldo nevét.

És nekünk is megdobban a szívünk, ha a portugálok nyernek – mert hát ők szoktak nyerni, náluk akkor kell igazán elkeseredni, ha nem teszik, ha pedig ez történik, akkor a mi szívünk is összetörik egy kicsit.

Na de mi van akkor, ha a magyarokkal játszanak a portugálok? Kiért dobogjon a szívünk?

Nincs kérdés: a portugálokért – szól az obligát válasz minden egyes alkalommal. Aztán megtörténik a kezdőrúgás.

Először 23 éve szembesültünk azzal, milyen az az átváltozás, amihez képest a transzformerek alakváltása árnyalatnyi különbség. A boldogult Népstadionba mentünk ki a szakadó esőben megnézni a Pintokban, Costákban és persze egy Figoban tobzódó csapatot (Hajrá, Portugália!), és minden jól ment, egészen a 32. percig, amikor is betalált a kapuba az első gól. A portugálok kapujába, Vítor Baia kapujába.

És akkor a barátainkban egy pillanat alatt feltámadt a nemzeti érzés. Onnantól nem volt megállás, lehetett elismerően csettinteni ahhoz, hogy a magyar találatot három portugál gól, derék megalázás követte, de örülni már nem lehetett neki. Csak kicsit összetört szívvel hazamenni a szemerkélő esőben.

Öt éve már felkészülve ültünk ki egy budai kerthelyiségbe, lesz, ami lesz, a portugáloknak drukkolunk, nem leszünk szomorúak, ha a sokkal esélytelenebb magyarok kikapnak ellenük, nagyon szép dolog volt kijutni az Eb-re, ma este csak azon fogunk idegeskedni, hogy hol marad már a fröccs.

Aztán a 19. percben Gera berúgta azt a gólt.

Nem emlékszem, megérkezett-e addigra a fröccs, csak arra, hogy a magyarok minden balsorsa abban a pillanatban elsöpörtetett. Kit érdekelt a portugál fado (mármint a „sors”, nem a sorsról szóló fájdalmasan szép műdal), kit érdekelt a ráció meg a statisztikák – az a 3–3 a mi kis portugálos csapatunkat is épp annyira boldoggá tette, mint minden rendes magyart. Legfeljebb mi boldogok voltunk akkor is, amikor a portugálok rúgtak gólt a magyaroknak. És akkor is, amikor a portugálok végül megnyerték a tornát.

De most tényleg megint végig kell ezt élni? Most tényleg?

Ja, tényleg: