„És még bambi is kapható” – lehet-e jó szívvel gondolni a Kádár-korra?
Tévémaci és munkásőr-fegyverek, űrutazás és az úttörők 12 pontja, Sokol rádió és légvédelmi rakéta, virtuális járőrözés Lada-rendőrautóval és valós Kojak-nyalóka-kóstolás. A Kádár-kor mindennapi életét mutatja be a Budapesti Retro Élményközpont. Körülnéztünk, és azóta sem tudjuk kiverni fejünkből a mozgalmi dalokat.
Bacsó Péter A tanújában a szocialista szellem vasútját nyitotta meg – nem sok sikerrel – a gátőrből lett Vidámpark-igazgató. A belváros közepén, az Október 6. utcában nyár végén megnyílt háromszintes Budapest Retro Élményközpont nem a szocialista szellemmel akar ijesztgetni, inkább
a létező szocializmus egyfajta skanzene próbál lenni, egy Kádár-kori Disneyland.
A korszak (innen visszatekintve) derűs mindennapjait mutatja be, amikor még a gyerekek, miközben felesküdtek az úttörők 12 pontjára, leginkább egy Kojak-nyalókának örültek, és annak, ha a kártyanaptár gyűjteményükbe sikerült megszerezni a legújabb lenge öltözetű nős Fabulon-naptárt, vagy mondjuk sikerült legyőzniük az ellenfeleiket Lóverseny vagy Gazdálkodj okosan! játékban, a szüleik pedig Sokol rádión hallgatták a híreket az egyenlakótelepi egyenlakásaikban (ahol azért a fényképes tapétával a Karib-szigetekre álmodták kicsit magukat).
Politikailag a rendszerváltás előtti évtizedek elég sötét kornak számítanak. Az akkori tárgyak, ruhák, járművek, bútorok pedig szürke egyhangúságot árasztottak. Ennek ellenére 2021-ből visszatekintve már lehet némi derűvel is a 60-70-80-as évek mindennapjaira gondolni. Akik átélték gyerekként, fiatalként, azokat alapból rengeteg kedves családi emlék köti ezekhez az évtizedekhez, akik pedig csak szüleiktől, nagyszüleiktől vagy olvasmányaikból, filmekből hallottak erről a korról, azoknak érdekes tapasztalat lehet rádöbbenni, hogy a Netflix előtt is volt tévé, a mobil előtt is voltak telefonok, és az internet előtt is volt vállalati Facebook-csoport, igaz, akkor azt még azt brigádnaplónak hívták.
A Budapest Retro Park tulajdonosa, Horváth Ákos legalábbis valami ilyesmire gondolhatott, amikor évekkel ezelőtt Berlinben betévedt egy, az NDK mindennapjait bemutató kiállításra. Úgy vélte, Budapesten is lenne kereslet egy ahhoz hasonló életmód-tárlatra.
Elkezdte hát begyűjteni magánszemélyektől, a Vateráról, különböző egyéb helyekről a kor jellemző tárgyait, és mintegy hat év után, három szinten augusztusban meg is nyitotta az élményközpontot. A gyűjtemény bővülése azóta is töretlen, mint Kiss Andrea igazgató lapunknak meséli, „ma is rendszeresen jönnek emberek, hogy találtak a padláson ide illő dolgokat, de már csak a nagyon érdekes tárgyakat tudjuk befogadni, mert már nincs hova rakni ezeket”.
Az – egyébként a belvárosi bárok, kávézók világába is illeszkedő, késő estig nyitva tartó – retro-presszóban kezdődik a múltidézésünk. Itt Kojak- és kakasos-nyalókát, Turbo rágógumit éppúgy árulnak, mint limó-port vagy Márka üdítőt, és ahogy a dal mondja, „még bambi is kapható”. (Igaz, az 50-60-as évek kedvelt üdítője már nem csatos üvegben van, viszont nem gyanús szintetikus anyagokból és nem túltolt cukorral készült.) Amíg rácsodálkozunk ezekre a termékekre (és akkor még a retro-melegszendvicsről, a mignonról vagy a Julius Meinl-kávéról nem is beszéltünk), a kezünkbe nyomott régi tízforintos-érmével beindítjuk a zenegépet is: a megfelelő szám bepötyögésénél mellényomtunk, így véletlenül egy Bonanza Banzai-sláger hangzik fel és repít vissza 1989-be. A gasztro (íz-illat) élmények megerősítve ezzel az auditív hatással, elég jól megágyaznak az időutazáshoz, úgyhogy végül belépünk az élményparkba.
Ha visszaemlékszem a gyerekkoromra, én azt vidámnak tartom, attól függetlenül, hogy tudom, milyen ronda politikai dolgok történtek akkoriban. A gyerekkor az gyerekkor. Mi itt a 60-80-as évek hétköznapjait mutatjuk be szórakoztató módon, interaktív feladatokkal, játékokkal
– mondja Kiss Andrea, majd megkérdezi a fotóstól, hogy a kisdobosok hat pontját angolul, németül vagy oroszul akarja-e fényképezni. A tárlat egyébként végig négy nyelven magyaráz a látogatóknak – bár sok részlet van, amit nem is érdemes lefordítani. (Például egy olyan kvízkérdés, hogy mi volt a neve a Linda című sorozat főhősének, nos ezt valószínűleg elég a magyaroknak feltenni.)
Már nem a Bonanza Banzai adja a kiállítás filmzenéjét, hanem például az, hogy „mint a mókus fenn a fán, az úttörő oly’ vidám”. Az egész kiállításon végig szólnak a mozgalmi és úttörő dalok. (Megdöbbenve állapítom meg közben, hogy mennyire belém ivódtak ezek annak idején.)
Én, Balla István pajtás, megígérem közben édes szüleimnek, hogy jó tanulással a békét szolgálom – e fogadalmamról készít nekem egy arcképes oklevelet egy gép, és el is küldi a megadott címemre. Eszembe jut Ranschburg Jenő, aki sok évvel ezelőtt fejtegtette egy interjúban, hogy bár sok igazság van abban, amit az úttörőmozgalomról negatív értelemben mondanak, de akkor legalább „Ej, haj, száz torokból szállt az énekszó”, és ez a fajta gyerekközösség ma nagyon hiányzik, hívják cserkésznek, úttörőnek, vagy bárminek. Igaza volt.
A tárlat visszatérő dizájnkellékei a hatalmas panelházakat imitáló szekrények, amelyeket itt-ott ki lehet nyitni, és így a korabeli tárgyakra rácsodálkozni. A gyerekmozgalmi résznél az úttörősíp, vörös nyakkendő, kitűzők, kisdobos-dob-tematikában, később, a többi részen az adott témához tartozó tárgyakat rejtenek a kis vitrinek. A következő teremben például a repüléshez tartozó tárgyakat (korabeli MALÉV-os jegy, nesszeszer stb.). Ennél érdekesebb, hogy itt látható az az eredeti „Ferihegyi repülőtér” felirat, amely a Liszt Ferenc repülőtér leánykori nevét volt hivatott tudatni a világgal. Előtte pedig egy rózsaszín Zaporozsec márkájú autócsoda: annak idején ez volt a „follow me autó” a magyar reptéren.
„Álltunk a vészben, álltunk merészen” – énekli a kórus a láthatatlan hangszórókból, amikor felérünk a lépcsőn a fegyveres erők terembe. Itt kommunista szobrok hatalmas másolatai uralják a teret, valamint egy hatalmas Lenin-olajfestmény – valamelyik május elsején vihették lelkes felvonulók. Itt-ott az AMD típusú gépfegyverek, pisztolyok, és egyéb barátságtalan tárgyak mellett természetszerűleg felbukkan egy-egy vörös csillag is.
Fel is merül a kérdés, ami az egész élményközpontra vonatkozik: rendjén való-e a kommunista időket ilyen derűs hangnemben, nosztalgiázva, sőt önkényuralmi jelképekkel megszórtan felidézni?
„Kint a bisztróban nincs vörös csillag, a kiállítás területe viszont múzeumnak számít, itt lehet. Nem a kommunizmust akarjuk pozitív színben feltüntetni, nem is a kommunizmus a lényeg, hanem az kor, amelyben gyerekek voltunk. És ahhoz ez bizony hozzátartozott” – jön rutinból az igazgatói válasz Kiss Andreától. Nem bennem ötlött fel ez először, ez abból is látszik, hogy lent a kapunál hatalmas tábla hirdeti, hogy bár a kiállításon óhatatlanul találkozni a korra jellemző jelképekkel, de senki ne gondolja, hogy „ez valamiféle kommunista propaganda vagy szellemidézés volna”. Azt is leszögezik, hogy a központ megálmodói elhatárolódnak a totalitárius eszméktől, nem céljuk emlékhelyet üzemeltetni.
(„Sej, a mi lobogónkat fényes szellők fújják”)
Ennél a résznél tűnik fel a fejünk fölött a hatalmas, Volhov típusú légvédelmi rakéta, amely eredetileg az ország légterét volt hivatott szolgálni, majd valaki a rendszerváltás éveiben valahogy megszerezte, és a kertjében tárolta, amíg el nem adta Horváth Ákosnak.
Tovább sétálva hol hétköznapi illatszereket rejt a „panelház” (Barbon, Gabi fogkrém, Amo szappan, Crepto WC-papír stb.), hol elektrotechnikai eszközöket (Sokol rádió, Commodore számítógép és Komondor lakásriasztó), hol játékokat (autós kártya, vízzel feltölthető skálás súlyzó, kártyanaptár, kvarcjátékok stb.), hol a dohányipar remekeit (Fecske, Románc, Symphonia) vagy egyéb tárgyakat.
Útközben fel lehet ülni egy Pannonia oldalkocsis motorkerékpárra, be lehet ülni a felépített korabeli TV Híradó stúdióba híreket felolvasni, vagy mód van egy berendezett korabeli panelszobában és mellette konyhában elképzelni, hogyan éldegélt a szocialista embertípus.
„Hát ez nem sokat változott” – kiált fel itt a fotós. Nem túl bíztató vélemény az elmúlt 30 évről, de nem sok időnk van ezen elmélkedni, mert odébb egy kinektes alkalmazást próbálgat, aminek a lényege, hogy virtuálisan rondábbnál rondább ruhákba öltözhet fel a látogató.
(„Hej, te bunkócska, te drága”)
Egy lift visz le az alagsorba, mellettünk az egyik falon a hatalmas Orion-neonreklám, amely egykor a Kossuth Lajos utcában hirdette a honi televíziógyártás éltermékét, a másik falon több régi, de feleújított motorkerékpár sorakozik. Az alagsorban van az űrkutatási terem, amely az egyetlen magyar űrhajós, Farkas Bertalan útjával büszkélkedik. Nem az eredeti űrruhája van kiállítva, de Horváth az egykori Szovjetunióból szerezett egy másikat, amely pontos mása Farkasénak, aki maga is járt itt. Mindent kifogástalannak talált, csak annyit jegyzett meg, hogy a szkafanderes babának nincs bajusza, pedig neki 1980-ban nagyon is volt. Másnap hívták is Horváthék a maszkmestert, hogy javítsa ki ezt a galaktikus hibát.
Innen jelentjük a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság Hősének: a bajusz-gate megoldva. Egyébként egy tárcsázós telefonon azt is meghallgathatjuk itt, ahogy ő jelentett annak idején Kádár elvtársnak az űrből. De hogy milyen konzervet evett, milyen volt a tévémaci, amit magával vitt, hogy 1980. május 26-án az űrből jelentkezhessen be a gyerekeknek, az is mind kiderül a tárlatból.
(„Úgy indulunk, mint zúgó vihar, és úgy áradunk, mint a dal.”)
Van itt egy berendezett pártiroda is, koloniál bútorral, brigádnaplókkal, középen egy interaktív íróasztallal, amelyen az urbanlegends.hu írásait olvasgathatjuk arról például, hogy nem darált csirkét Nagy Feró a Beatrice-koncerten, vagy hogy nem volt olyan reklám, hogy „Ne rázza ki, ne szívja ki, Mónikával szívassa ki!”. A telefonban itt az egyik tárcsázásnál Kádár János (igaz, ő csak egy parodista által megidézve), máshova tárcsázva Erich Honecker NDK-, vagy Leonyid Iljics Brezsnyev szovjet pártfőtitkár szól hozzánk.
(„A párttal a néppel egy az utunk”)
Kicsit arrébb – a pesti utcaképben a fodrászüzlet és egy felújított luxus Volga mellett – a szelfisek kedvenc helyéhez érünk. Egy egész felvonulási dísztribünt építettek a kiállítás rendezői, hogy kipróbálhassák a látogatók, milyen volt, mondjuk az előbb említett elvtársaknak május elsején a népnek integetni.
(„Madrid határán, állunk a vártán”)
Az élményközpont másik slágere az a Lada típusú rendőrautó, amelybe be is lehet ülni, és szimulátorral a Gazdagréti lakótelepen járőrözni. Valaki nagyon rángatta a botváltót, úgyhogy azt automatára kellett cserélni – tudjuk meg. De egyébként pont olyan (kényelmetlen) az autó, mint egykoron.
Még hátrébb telefonfülkék sorakoznak, az egyikben vicceket, a másikban (ha még nem volt elég) mozgalmi dalokat, a harmadikban eskütételeket, a negyedikben kabaréjeleneteket lehet meghallgatni. Én Kern András jelenetébe hallgattam bele, aki még mindig keresi az NDK turmixgépet, a kivehető ajtóst. Egyébként minden fülkében van igazi, régimódi, papír, vastag budapesti telefonkönyv, meg lehet keresni benne szüleink, ismerőseink számát.
Az "átkosban" nemcsak a "telefon sírt", hanem azok is, akik nem jutottak hozzá
Állandó hiánycikk volt, amikor viszont volt, akkor nem mindig működött megfelelően. Magán, közületi, iker - így (nem) telefonáltunk az 1990-es évekig.
(„Föl, föl, ti rabjai a Földnek”)
Egy-két órát alsó hangon el lehet tölteni a Retro Központban. Nem mondom, hogy az interaktív jellege nyűgőzött le (azért jó volt integetni a tribünről, bevallom), de jó kicsit nosztalgiázni, és rácsodálkozni a 40-50 évvel ezelőtti mindennapokra. Így éltünk mi itt, így éltek a szüleink.
Kiss Andrea szerint kifejezetten jók eddig a visszajelzések. „Volt olyan, aki könnyezve jött ki, hogy ő pontosan ilyen tárgyak, élmények között nőtt fel, és ettől meghatódott. Olyan is volt, aki elsírta magát, mert eszébe jutottak a szülei, akik már nem élnek. Volt már itt családi és céges rendezvény is, de középiskolás csoport és egyetemi csoport is tanulmányozta már a 70-80-as évek életmódját. Alapvetően egy könnyed kikapcsolódást jelent a legtöbb embernek az élménypark” – mondja.
A Trabant motorházból kialakított hűtőszekrény mellett még leülünk megpihenni egy Szőlő Márkával, vásárolunk a 80-as évekbeli fiúk hőn áhított tárgyából, a vetkőzős tollból, a WC-ben még röhögünk egy utolsót az alkohol veszélyeire felhívó táblákon, majd hazasétálunk.
A fejünkbe még sokáig ott pörög újra az ének, amit 30 éve próbálunk elfeledni, de most újra előhívta a múltidézés:
„Repülj te lángoló, tűzszínű zászló,
Vezess az éjek éjén át,
Vezess a harcra, sok sápadt arcra,
Derítsd a hajnal bíborát!”
Fene, tudja, inkább az Induljon a banzáj jönne elő.
Még több Élet + Stílus a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
