Dénes Mónika vagyok. 2005-ben érettségiztem a Karinthy Frigyes Gimnázium két tannyelvű tagozatán. Ezután az ELTE angol és magyar nyelv és irodalom szakán elvégeztem a bölcsész- és tanárképzést is, így 4 diplomám van (2 tanári és 2 bölcsész). Jelenleg a tanítás mellett az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának vagyok hallgatója. Kutatási területem Toni Morrison regényei.

Ötödik éve vagyok újra a Karinthyban, előtte 2 és fél évet tanítottam másik iskolában. Egy csoda volt ide megérkezni: lenyűgözött, hogy a diákok élvezik a tanulási folyamatot, értően és szívesen beszélnek az irodalmi művekről. A magyar és angol tantárgyak mellett IB-n angol nyelv és irodalmat tanítok, és tavaly óta van saját osztályom is.

Túry Gergely

Három gyermekem van, akik 7, 9 és 12 évesek, ezért nagyon nehéz beosztani az időt, hogy mindenre jusson. A felkészülés, az órák megtervezése az irodalmi tárgyak esetében különösen sok időt vesz igénybe, az esszék javítása pedig legalább ugyanennyi idő. Tavaly teljes állásban voltam, gyakorlatilag se délutánom, se hétvégém nem volt, a gyerekeimnek folyton azt mondtam, most ne zavarjatok, dolgozom. Törekszem arra, hogy kerüljem a frontális oktatást, és legtöbbször a tanórák fele csoportmunka, a másik fele a közös gondolkodás során tett megállapítások megbeszélése. A kérdéseket és a tananyagot (a lehetőségekhez mérten) a diákokhoz igazítom, ez is elég sok extra munka.

A rengeteg készüléssel egyáltalán nem arányos fizetés mégis csak egy probléma a sok közül. Az ideológiai alapú irodalmi kánon kikiáltása legalább olyan súlyos gond, ahogy az is, hogy megfosztottak minket a szabad tankönyvválasztás lehetőségétől. A gyerekek rendkívül leterheltek, hiszen napi 7-8 órájuk is van, délután 3-4 órakor meg elkezdhetnek tanulni a másnapi dolgozatokra. Mindezek mellett a pedagógusok egyáltalán nem köztiszteletben álló személyek. A társadalom egy része a fent elmondottakkal ellentétben azt gondolja, hogy napi 6 munkaórával és három hónapos szünettel rendelkezünk; egyáltalán nincsenek tudatában annak, hogy mennyi időt töltünk készüléssel és javítással. Ahogy azzal sem, mennyire fárasztó napi 100 emberrel közvetlen kapcsolatban lenni, folyamatosan figyelni a munkájukat, reakciójukat, és érzékenyen reagálni mindenre.

Szülőként pedig látom, hogy az a kevés fiatal pedagógus is néhány év után továbbáll és pályát vált, az óvodában és az iskolában is folyamatosan hiányzik szakember, akiknek a helyét pedagógiai asszisztensekkel vagy szakképzetlen, de vállalkozó szellemű dolgozókkal töltik fel.

Ha mindenki fél a megtorlástól, soha nem lesz változás. Én hiszek abban, hogy képesek leszünk egységesen fellépni, és ezzel ellehetetleníteni a tankerület „tisztogató” munkáját. Természetesen nem állunk itt meg. Vállalom és számolok azzal, hogy lehet, hogy elbocsátanak; de nem félek.