hvg.hu: Amikor a kormányközeli Mathias Corvinus Collegium Alapítvány (MCC) bekebelezte a Librit, L. Simon László azt mondta, hogy a fejlemény akár még segítheti is a független könyvkiadókat. A Leányvállalat mostani megalakulása mintha éppen ezt támasztaná alá. Mit gondolnak erről?

Molnár Geraldine: Bizonyos értelemben teljesen igaza van L. Simon Lászlónak. Vannak politikai szituációk, amelyekben a művészet jobban tud virágozni, mert szükségből kell új, kreatív utakat találni. Nem véletlen, hogy sokszor izgalmasabbak a kelet-európai művészek, mint a teljes jólétben élő, nyugati alkotók. Mi nagyjából két éve kezdtünk beszélni arról Ágotával, hogy kiadót kéne csinálni. Akkor ugyan még nem volt totális MCC-tulajdonban a Libri-Bookline Zrt., de már korábban is elég torz volt a könyves piac, mert a Libri Csoport egy monstrum kiadó. Mindig is nehéz volt a függetleneknek érvényesülni úgy, hogy az emberek megszokták már, hogy a Bookline- vagy a Libri-üzletekben vásárolnak, ahol mindent megtalálnak. Egy ilyen helyzetben nagyon nehéz a kisebb kiadóknak a saját webshopjaikra irányítani a figyelmet.

Benedek Ágota: A mi felbukkanásunkat a közönség aktuálisnak és adekvátnak érzi ebben a pillanatban. De ez nem úgy történt, hogy az MCC bevonult teljes tulajdonnal, és mi azt mondtuk, hogy oké, akkor tessék, itt a Leányvállalat, noha az időzítésünk ebből a szempontból szerencsésnek mondható.

hvg.hu: Csak az elmúlt két évben, legalább három független könyvkiadó jelent meg a piacon (Open Books, Sonora, Leányvállalat). Ez a „boom” akár ellenreakcióként is felfogható a piacot majdnem totálisan leuraló nagy kiadóbirodalommal szemben?

M. G.: Biztos, hogy mindez részben a Libri–Bookline-nal, a nagy bolthálózattal szemben történik, de arról is szó van, hogy demokratizálódik a módja annak, ahogy vállalkozást lehet ma csinálni. A mi kiadónk üzleti modelljének előképei a kicsi magyar ruhamárkák, dizájntermékek. Az olyan üzleti vállalkozások, amelyek kevés pénzből és arra az igényre reagálva jönnek létre, hogy a vásárlók szeretnék a saját ízlésüknek megfelelő dolgokat megtalálni, és van egy csomó olyan piaci rés, amit nem tud kiszolgálni egy nagy kiadó vagy egy nagy márka. Ezekre a niche területekre lehet specializálódni, és ez megoldható még akkor is, ha nincsenek tíz- meg százmillióid.

 

hvg.hu: Több szerző is bejelentette, hogy otthagyja a Librit, mert annak szakmai függetlenségét nem látják a továbbiakban garantálva. Ebből a szempontból is jókor léptek be a piacra, így lecsaphatnak a gazdátlanná váló alkotókra. Élnek ezzel a lehetőséggel?

M. G.: Nem, egyelőre nem, de kapunk már kéziratokat, és ez nagyon megtisztelő.

hvg.hu: Beszéljünk hát a kezdetekről. Hogy jutott eszükbe, hogy kiadót kellene alapítani?

M. G.: Én először csak az Ame Panzh [ejtsd: ámepánzs – a szerk.] nevű, roma kollektíva munkájáról szerettem volna egy könyvet kiadatni. Ők a Covid idején online videókban, nagyon kortárs módon kezdtek el beszélni a Magyarországon megjelenő anticiganizmusról, rasszista jelenségekről, az LMBTQ-ellenes tendenciákról. Akkoriban a Nyitottak Vagyunk civil szervezetnél dolgoztam, és ezek a témák alapvetően is sokat foglalkoztattak engem. A műsorukat imádtam, szerettem volna, ha születik belőle egy könyv. Finanszírozást, kiadót akartam találni nekik, de nehezen ment, így hát könyvmenedzsmentet kezdtem tanulni, hogy ha más nem, akkor majd én kiadom a könyvet. Közben rájöttem, hogy ez akár egy komolyabb projekt is lehetne, saját könyvkiadót is lehetne csinálni. Végül a kollektíva kötetét a Tea Kiadóhoz vittük, és az a Nagy Boldizsár szerkesztette, aki a Meseország mindenkiét is. Fontos volt, hogy az Ame Panzh, amely a roma kisebbség nézőpontjából szólal meg, ne egy kicsi, még induló kiadónál debütáljon, véletlenül se tűnjön úgy, hogy a témáik teljesen marginálisak, periférián lévő dolgok.

hvg.hu: Miért pont Ágotára esett a választása, amikor a kiadóba művészti vezetőt keresett?

M. G.: Már régóta motoszkált bennem, hogy Ágotát meg kellene keresni, mert nagyon szimpatikus az az ízlés és korszellem, amit képvisel, abszolút egyedi jelenségnek tartom őt a magyar kortárs irodalomban. Közvetve tíz éve ismerjük egymást, ő forgatókönyvíró, a férjem pedig filmrendező. Egyszer egy virágbolt előtt véletlenül egymásba botlottunk, és annyira aranyos volt velem, hogy ott kibukott belőlem a kérdés: nem akar-e csatlakozni, és tartalmakat, szerzőket ajánlani.

 

B. Á.: Tisztára romkomba illő jelenet volt!

hvg.hu: Mitől tartja egyedinek Ágota munkásságát?

M. G.: Annak ellenére, hogy ő képzett szerző – magyar szakra járt, forgatókönyvírást tanult –, el mer térni attól a hangtól, amit általában a hazai kortárs irodalom nyelvének fogadunk el. Tökéletesen hozza a korosztályának hangját; a narráció, a kifejezések, a szöveg köznyelvi, játékos használata a filmes, sorozatos világból jön. Ez persze, nem azt jelenti, hogy ne lennének nagyon átgondoltak a mondatai. Csak meg tudja azt csinálni, hogy mi, olvasóként ne érezzük ezek mögött az írói erőfeszítést.

B. Á.: Úgy prezentálom a mondanivalómat, mint Kate Moss a frizuráját.

hvg.hu: Ágota, a könyvei korábban a Librinél jelentek meg. Nagy kockázatvállalásnak tűnik, hogy ezután egy kicsi, még nem ismert kiadó gondozza a műveit, ahol nyilvánvalóan nincs akkora büdzsé a marketingre.

B. Á.: Abban reménykedem, hogy az önmenedzselési tapasztalatommal én ezt ugyanolyan, vagy legalábbis hasonló szintre ki tudom hozni, mintha egy sok pénzzel és emberanyaggal rendelkező csapat állna mögöttem. A rizikó inkább abban van, hogy az emberek szeretnek bekószálni nagy könyvesboltokba nézelődni, kézbe venni könyveket, és mivel a Leányvállalatnak nincs saját üzlete, ezt mi nem tudjuk garantálni. A Covid óta ma már sokan webshopból rendelik a tejet is, de azért annak nagy vonzereje van még mindig, ha egy látványos borítójú könyv ott világít a bolt közepén.

Az jutott eszembe, hogy most éppen lejátsszuk A szerelem hálójábanból „a Meg Ryan-féle sarki könyvesbolt versus a Tom Hanks-féle nagy könyváruház” – helyzetet, és próbálunk Meg Ryanként fennmaradni ebben az egészben.

M. G.: Tény, hogy az üzlet része nagy kreativitást igényel. Hogy működtetni tudjam úgy, hogy kijöjjön a matek, miközben meg nem ezért csinálom, hanem mert nagyon hiszek benne. Próbálom piciben tartani a dolgot, a teljes operatív részt egyedül viszem, senki nem segít.

B. Á.: Nem meséled el, hogy mi kellett az egész megvalósításához?

 

M. G.: Az anyagi részét a nagyszüleim hagyatékából tudtam összerakni. Ajkai vagyok, a nagyszüleim pedig egy 50 négyzetméteres panellakásban élték le az életüket úgy, hogy egy darab könyvük nem volt. Gyári munkások voltak. Mikor ők meghaltak, az ő lakásuk árának a feléből jött pénzt használtam a kiadóalapításra. Nehéz erről beszélnem, de számomra ők nagyon fontos emberek voltak, és fantasztikus érzés, hogy az örökségük így mentődik át.

hvg.hu: Előfinanszírozással fizet a kiadóhoz kerülő szerzőknek. Ez mennyire számít egyedülállónak a hazai könyvszakmában?

M. G.: Nem nyilvános információk alapján, de szakmai körökből, íróktól lehet azért tudni, hogy az előfinanszírozás általában nem fér bele a kiadóknak. A sztenderd az, hogy a kiadó megállapodik egy jogdíjban a szerzővel, majd kijön a könyv, és először az első féléves elszámolásnál lát ebből pénzt a szerző. Kivételt jelenthetnek a sztárírók, ők már tudnak feltételeket szabni. A Leányvállalatnál ez úgy működik, hogy én belövök egy példányszámot, hogy az adott könyvből mennyit fogunk eladni, és az előfinanszírozás a jogdíj terhére megy. Ezzel kockáztatom, hogy visszajön-e a megelőlegezett összeg, nekem mégis fontos, hogy előfinanszírozzuk a szerzők belefektetett munkáját, különösen azért, mert nem valami fényes az anyagi helyzete a mi generációnknak, általában nincs arról szó, hogy hatalmas tartalékjaink lennének.

B. Á.: Van ez az általános egzisztenciális szorongás, amire hatalmas gesztus, hogy valaki azt mondja: biztosítok neked több hónapot, hogy ez a szorongásod enyhüljön. Ez nagy jele is a tiszteletnek, amit a munkád iránt tanúsít valaki, és megerősíti az önbecsülésed, mert kifejezik materiálisan is, hogy van értéked.

hvg.hu: Milyen célszámaik vannak az eladásokra vonatkozóan?

M. G.: Ha Magyarországon körülbelül 2000 példányban elfogy egy könyv, annak már a kiadók örülni szoktak. Sosem gondoltam, hogy ezt minden kötetünkkel el tudjuk érni, mert nincs infrastruktúra mögöttünk, de látva a jelenlegi vásárlásokat, én már nyugodt vagyok.

 

B. Á.: A Leányvállalatnál máris látszik, hogy sikerült megugrani ezt a szintet.

hvg.hu: Mesélnének a kiadójuk új felfedezettjeiről, Marton Krisztiánról és Horváth András Dezsőről?

M. G.: Krisztián egy félvér srác – ő használja ezt a kifejezést –, aki ráadásul az LMBTQ-közösséghez tartozik, és az apátlanságról ír, és arról, hogy milyen a 90-es években, vidéken felnőni, ahol sehol nem lát maga körül nem fehér embert. Azt gondolnád, hogy ez egy egyedi élethelyzet, de közben meg tele van azonosulási pontokkal a regény: a magányhoz, a meg nem értettség érzéséhez sokan tudnak kapcsolódni. Ágota ajánlása alapján ismertem meg Andris írásait is, aki meg egy fehér, heteroszexuális férfi történetét beszéli el. Összeállt, hogy Ágotával együtt van három szerzőm, akik látszólag három különböző szerzői nézőpontból járják körbe ugyanazt a témát, vagyis az önismeretet, az apátlanságot, a párkapcsolatok és a szexualitás témáját.

hvg.hu: Ágota harmadik könyve, az Akkor inkább már most megdöglök egy inzulinrezisztenciás lányról szól, illetve számomra arról a társadalmi jelenségről is, hogy az élet minden területét, amely élvezetet kellene, hogy nyújtson – legyen az szex, evés, alvás –, leszabályozzuk, kontrollálni akarjuk, ezáltal pont, hogy nehezen élvezhetővé tesszük. Elő van írva, mit ehetünk, mit nem; ki van mondva, hogy sokat kell aludni, hogy egészségesek és szépek legyünk, de azért lehetőleg dolgozzuk is halálra magunkat, mert a karrier is nagyon fontos. Jól érzem, hogy ez lenne a könyv fő megállapítása?

B. Á.: Az inzulinrezisztencia olyan, mintha egy rétegprobléma lenne, elvileg nem befolyásolja az egész életed, de közben mégis, nem keseríti meg a mindennapjaidat, de azért mégis, mert amikor elkezdesz foglalkozni vele, és a mélyére mész az okoknak, kiderül, hogy az egész mögött egy hihetetlenül terhelt életmód áll. Ha azt mondom, hogy az én ismerőseim között minden második ember fel tudja mutatni, hogy van valamilyen érzékenysége, rezisztenciája, akkor nem hazudok.

Ez volt a kiindulási pontom, amiből aztán azt akartam levezetni, hogy semmit nem kezelhetünk önmagában apróságként, mert minden egy sokkal nagyobb dolog felé mutat, mégpedig afelé a kérdés felé, hogy miként is élünk.

És hogy miként próbál mindenki azzal zsonglőrködni, hogy jól és helyesen kéne élnie, de közben azért jól is kellene éreznie magát.

Attól, hogy mindent a szabálykönyv szerint csinálunk, még nem biztos, hogy beljebb vagyunk, és arra is rá lehet stresszelni, hogy mit kell intuícióból csinálnunk, mit a szabálykönyvből. Én, azáltal, hogy beszélek erről, hátha éreztetem, hogy ez nem egy magányos slamasztika.

 

M. G.: Nekem bátorságot ad Ágota azzal, ahogy ő így ír. Olyan, mintha egy bizalmas beszélgetés hangozna el közte és köztem. Felszabadító, hogy valaki nehéz dolgokról úgy beszél, hogy már a humoron keresztül fogja meg azokat.

Levegőt kapsz a szövegeitől.

hvg.hu: Ez a könyv az előzőek folytatásának tűnik – ugyanaz az alteregó, ugyanolyan a stílus, ugyancsak naplószerű a kötet. Miközben vannak részek, például Géza halotti torjának gasztronómiai értelemben is igen pontos leírása („A vidéki saláta definíciója, hogy hús. Például hússaláta, vagy olyan saláta, ami sonkadarabokkal sűrített.”), amelyekből kiderül, hogy Ágota tud másként is írni, másféle fókusszal, másról is. Mi az oka, hogy mégsem tér el a már megszokott stílustól és formától?

B. Á.: Lehet, hogy ez csak a szívemben van, de én elkülöníteném az előző két naplótól ezt a harmadikat. Itt nem a saját biográfiámból, hanem a biológiából indulok ki. A naplósorozatban észrevétlenebbül, vagy előrébb tolva, de mindig egy valós, személyes traumát is feldolgozok. Igaz, hogy a mostani könyvemben a karakter ismerős, de én is úgy gondolom, hogy több jel mutat már arra, hogy ha akarnék, miként lehetne én innen elrugaszkodni egy teljesen más fikciós irányba. Amit jól csináltam, és szerintem ezzel kapcsolatban tényleg megveregethetem az írói vállamat, hogy egy olyan karaktert kreáltam, akit még mindig és folyamatosan szeretnének újabb és helyzetekben látni az olvasók, és azt érzem, hogy a naplósorozatból még hiányzik legalább egy darab, ami szintén kapcsolódik majd valamiféle családi ügy feldolgozásához.

hvg.hu: A könyvében köszönetet mond a Carson Coma frontemberének, Fekete Giorgiónak. Ő hogy járult hozzá az alkotói folyamathoz?

B. Á.: Giorgióval sokat segítünk egymásnak, nagyra tartjuk és méltányoljuk egymás kreatív és sokszor üzleti döntéseit is. Ahogy én a Carson Coma IV-es lemezénél, ő úgy ennél a könyvnél nagyon aktívan jelen volt.

hvg.hu: A Los Angeles-i független stúdióval, a Wiippel együtt fejlesztenek a könyveiből sorozatot. Mit lehet elárulni a készülő produkcióról?

B. Á.: Az első két könyv adaptációja lesz. Amikor az HBO-fejlesztések alól kihúzták a szőnyeget tavaly nyáron, az én sorozatom fejlesztése is megrekedt. Ugyanazzal a producergárdával, Závorszky Annával és Petrányi Viktóriával próbáltunk új partnert találni. Amikor elmentünk a Content Budapest nevű pitchfórumra – amit egyébként meg is nyertünk –, akkor David Flynn, a Wiip vezető kreatív producere felfigyelt az anyagomra, és azt mondta, hogy örömmel részese lenne a fejlesztésnek – el is kezdtük a munkát. Azt szoktam mondani boldogan, hogy most a munkaszínvonal és a professzionalitás Cadillacjében ülök.

Kate Winslet kisvárosi nyomozója után Benedek Ágota sorozatát fejleszti egy amerikai stúdió

Egy Los Angeles-i székhelyű stúdióval dolgozik együtt Benedek Ágota író, illetve Petrányi Viktória és Závorszky Anna producerek. Gyerekvállalásról, szorongásról szól majd a Benedek eddig megjelent két könyvén alapuló produkció.

hvg.hu: Sokat kell módosítani az eredeti történetben, hogy az a nemzetközi közegben is fogyasztható legyen, ne legyen „annyira magyar” a sztori?

B. Á.: Van egy csomó pontja a fejlesztésnek, ahol én magam és az amerikai stúdió is változtatni akarunk e célból. Ugyanakkor, bár nagyon specifikusan magyar, sőt sok helyütt akár Kelet–Magyarország-specifikus is mindkét könyvem, én már angolszász produktumokon nőttem fel, ami tükröződik a szövegeimben, így a Wiip számára egzotikus magyarság összefonódik az egyébként nemzetközi humorral és szóhasználattal. Minden, amit ahhoz igazítunk, hogy szélesebb közönségre találjon a sorozat, soha nem annak a rovására megy, hogy az autentikus, magyar mivoltát elvegyük.