Terápiás ülés és alákérdezős interjú furcsa hibridje volt Hajdú Péter beszélgetése Varga Judittal, amelyet Török Gábor jó érzékkel Mónika Show-nak nevezett – a nézői komfortérzet is valahogy ennek megfelelően alakult.
Hajdú egy percig sem ringatta a nézőit abban az illúzióban, hogy ez egy politikai talk-show lesz, és egy közhelyet – „ahogy mondani szokták, hallgatassék meg a másik fél is” – már-már pajzsként maga előtt tolva adott teret Varga Judit személyes beszámolójának, amely a Facebook-posztok szűkösségéből így csaknem kétórás vallomássá/vádbeszéddé hízhatott. Példátlan, hogy egy Fidesz-politikus – még ha vissza is vonult a közélettől – hasonló interjút adjon, és szükségszerűnek tűnik a feltételezés, hogy erre a legfelső körökből kapta meg a jóváhagyást, és valamiért Hajdú Pétert tartották a legalkalmasabbnak arra, hogy lebonyolítsa ezt a beszélgetést, aki így a Partizán Magyar Péter-interjúja kétmilliós nézettségének a nyomába eredhetett a saját YouTube-csatornáján. (Cikkünk írásakor félmilliónál tart.)
Hogy milyen politikai ziccereket, kötelező közéleti újságírói köröket hagyott ki Hajdú Péter, arról ebben a cikkünkben írtunk.
Hogy Hajdú Péter alkalmas volt-e arra, hogy egy ilyen érzékeny témában készítsen interjút, afelől maradtak kétségeink.
A Frizbi TV műsorvezetője – interjúalannyá előlépve maga is – az Indexnek arról beszélt, sajnálja, hogy a volt igazságügyi miniszter életéből szappanopera lett, csakhogy miközben Varga Judit már-már terápiás közeghez illő beszédfolyammal idézte fel az emlékeit, Hajdú Péter újra meg újra visszarángatta őt a szappanopera színpadára. Mindezt úgy, hogy a „szappanoperásítást” azzal magyarázta, hogy nem szeretné, ha az interjút a „rogáni propaganda” részeként emlegetnék a sajtóban, ezért „az indiszkrécióért” előre is elnézést kért. A saját maga és a nézők meggyőzésének a feltételeként a minél részletgazdagabb elmesélést jelölte meg, a „kapcsolat mélységébe” kért bepillantást. „Ez csak így fog működni” – mondta, már az elején világossá téve, hogy itt szaftos, drámai történetekre lesz szükség, hogy Varga verziója hihető legyen.
Nem mintha Vargát nagyon nyomás alá kellett volna helyezni, hogy számára fájdalmas epizódokat elmeséljen, konkrétan dőlt belőle a szó, de felvetődik, hogy a kérdező részéről mennyire volt empatikus ezt az interjú hihetőségének a feltételeként szabni.
Nem úgy tűnt, hogy Hajdú – legalábbis a közhelyeken, felszínes reakciókon túl – fel volt készülve arra, hogy ezt a mélységet kezelje. Ha abból indulunk ki, amit Hajdú és Varga is alapállásként határozott meg: hogy itt egy kapcsolati erőszak, egy bántalmazó dinamika működését, logikáját, történeteit készülnek megismertetni a nyilvánossággal, akkor egy ilyen helyzetben nemcsak beszéltetni, hanem empatikusan reagálni is tudni kell. Hajdú azonban több alkalommal is nem a megértést, hanem az ítélkezést részesítette előnyben. Például amikor azt mondta Vargának, hogy Stockholm-szindrómában szenvedett, amiért nem volt képes kilépni ebből a kapcsolatból – és az ilyen kinyilatkoztatásain az sem segített, hogy előtte bocsánatot kért.
Hajdú egyszerre próbálta meg diagnosztizálni Vargát és Magyart, és az „újságírói” kételyeire is választ találni. A kérdezői eszközkészletének a legfontosabb és visszatérő eleme volt, hogy újra és újra tudni akarta, hogy Varga miért és hogyan volt képes ebben a kapcsolatban maradni, ha az tényleg olyan volt, mint amilyennek leírta. Ha kicsit is utánaolvasott volna a témának, akkor annak a tudásnak a birtokában kérdezhetett volna, hogy egy ilyen kapcsolatból ennél sokkal bonyolultabb és nehezebb kilépni, és a statisztikák szerint ez az áldozatoknak sokadik próbálkozásra sikerül, ha egyáltalán.
A bántalmazó kapcsolatban élők szemszögéből Hajdú Péter legkárosabb mondata talán az volt, amikor kijelentette: „Nem értem, hogy miért nem voltál olyan bátor, és miért nem lépted meg, ha ez a kapcsolat annyira rossz volt”. Ahogy a szakértők ezt általában megvilágítják: egy bántalmazói és egy rossz kapcsolatot többek között úgy lehet megkülönböztetni, hogy az előbbiből nem, vagy csak nagyon nehezen lehet kilépni. Nem elég hozzá, ahogy Hajdú emlegeti, a bátorság.
Hajdú Péter akkor sem tett jó szolgálatot a bántalmazott áldozatoknak, amikor a beszélgetés vége felé azt mondta: „Amennyiben te egy bántalmazó kapcsolatban éltél, akkor neked igenis kutyakötelességed ezt elmondani, és ha későn kezdted, akkor is jobb, mint ha bele sem kezdtél volna.” Egy áldozatnak nem lehet „kutyakötelessége”, hogy beszéljen az általa átélt traumákról.
Az pedig már egy egészen más történet, hogy Varga Judit miért döntött úgy, hogy ezt megteszi Hajdú Péter mikrofonja előtt.
