Simone Biles pszichológusnál kezdte a napot, amelynek végén megnyerte az ötödik olimpiai aranyérmét az amerikai tornászcsapattal. Mindenki azt várta, hogy ezt az aranyérmet már Tokióban a nyakába akasztják, de Simone Biles, a 2020-as játékok toronymagas esélyese, akkor visszalépett a sokszor még mindig megfogatatlannak és elfogadhatatlannak tűnő mentális egészsége miatt. Ő azonban nemcsak elfogadta, hogy ez a helyzet – ahogy az edzője fogalmaz, csak a legnagyobb sportolók tudnak meghozni egy ilyen döntést –, hanem fogást talált a mentális problémáin, miközben bejárta a visszavonulás gondolatától az újabb olimpiai győzelem megvalósulásáig terjedő amplitúdót. Tokió után mindenki – még ő maga is – azt gondolhatta, hogy az volt a búcsúja az olimpiáktól. Aztán történt valami.

A 27 éves amerikai tornász éremkollekciója tiszteletet parancsoló, magától értetődően emlegetik GOAT-ként, azaz minden idők legnagyobb sportolójaként, a kommentátorok rendszeresen kifogynak a szavakból, amikor a mozdulatait próbálják meg leírni és elmagyarázni, a bírók nem tudják megfelelően pontozni, mert a gyakorlatai kitolják az eddigi nehézségi fokok határait, egyszerűen túl jó ahhoz, hogy a hagyományos értékelési keretek közé férjen.

AFP / Anne-Christine POUJOULAT

De Simone Biles még ennél is nagyobbra nő, ha belenézünk abba a mélységbe, ahonnan most dicsőségesen visszatért Párizsba. Nem sokkal az olimpia előtt debütált a Netflixen az a dokumentumfilm, amely ebbe a kőkemény, sokszor félelmetes, de a főhősnek köszönhetően mégis felemelő folyamatba enged betekintést. A Simone Biles visszatér (Simone Biles Rising) intim dokumentációja annak, hogy egy sportoló nemcsak izomból, hanem lélekből is versenyez, és ahogy a fizikai, úgy a lelki erőért is keményen meg kell dolgoznia.

Simone Biles a most már róla elnevezett, másoknak elérhetetlennek tűnő gyakorlatokat néhány másodperc alatt hajtja végre, az emberi szem sokszor nem is képes felfogni, amit lát. Sokáig láthatatlan maradt az is, ami ezek mögött a másodpercek mögött zajlott. Így, hogy belenézhetünk, minden egyes mozdulatnak jelentőségteljes súlya lesz.

Biles párizsi teljesítménye önmagában is lehengerlő, de hogy igazán érezhető legyen a jelentősége, nem lehet kihagyni belőle Tokiót. Ahogy a dokumentumfilmben is elhangzik, Simone Bilesnak a 2016-os riói olimpia leuralása után Tokió lett volna az „Everestje”, és felkészültebb nem is lehetett volna a csúcstámadásra. A mentális egészségre hivatkozva elugrani ettől a lehetőségtől szinte hallatlan volt. Hiszen nem fájt semmije, nem tört el semmije, „csak”, mint fogalmazott „a testem és az elmém börtönében voltam”.

A világ akkor ismerte meg a twisties kifejezést, ezt a tornászok által rettegett állapotot, amikor lényegében lekapcsol az izommemóriájuk, ők pedig „eltévednek” a levegőben. „Nem akartam hülyeséget csinálni” – mondta akkor Biles, ami nyers fordításban annyit jelent: nem akart belehalni a gyakorlatba. Ez az állapot ugyanis súlyos sérülésekhez vezethet, és akár élet-halál kérdése is lehet az, hogy egy tornász a lábán vagy a fején érkezik meg a talajra.

Simone Biles tokiói visszalépéséről kis túlzással mindenkinek megvolt a véleménye, és a film egyik legkellemetlenebb része az, amikor felolvassa az őt bíráló kommenteket. Vesztesnek nevezték, aki cserben hagyta a csapatát, aki csalódást okozott egy egész nemzetnek, aki szégyent hozott az amerikai zászlóra. „Miért nem tudtál Kerri Strug lenni?” – szegezték neki a kérdést, visszautalva a tornasport és az olimpiák történetének egyik legmegrendítőbb pillanatára, amikor Károlyi Béla tanítványa az 1996-os olimpián sérülten hajtotta végre azt az ugrást, amely aztán bebiztosította az amerikai tornászcsapat aranyérmét. Ma már maguk a tornászok mondják ki: Kerri Strugnak nem lett volna szabad ugrania.

Bilesra addig is hatalmas elvárás nehezedett, a visszalépését követő ellenséges médiazaj és a személyes kontrollvesztés szinte kódolta ebben az állapotban az összeomlást. A film azonban ennek az összeomlásnak az utóéletét is megpróbálja felgöngyölíteni.

Az edzője, Laurent Landi beszél arról az egyik interjúban, hogy a tornász tokiói blokkjának valójában semmi köze a tornához. Biles pedig, miután megsiratta Tokiót, és a szekrény mélyére rejtette az összes ottani olimpiai relikviáját, elkezdett a mélyére ásni a nagyvilág szeme előtt lezajló szétesésének, hogy megértse, mi történt vele. Traumák, megrázó életesemények, társadalmi igazságtalanságok rakódtak egymásra, és álltak össze robbanásveszélyes eleggyé a tokiói tornacsarnokban.

Simone Biles Tokióban

AFP / Lionel BONAVENTURE

Ott volt benne a cseppet sem szerencsésen vagy ideálisan induló gyerekkor, egy függőséggel szemben alulmaradó anyával, gyerekotthonban töltött hónapokkal, és bizonytalansággal a személyiséget leginkább formáló korai években. Bilest és a testvérét végül a nagyszülei fogadták örökbe és megteremtették számukra a szerető családi légkört, de a korai traumáknak így is volt épp elég idejük beépülni. Ezek pedig könnyen felvillanhatnak a tornaszereken is. Biles a filmben felidézi, hogy amikor gyerekkorában valaki azt mondta neki, nem képes valamire, ő csak azért is megcsinálta. A kontrollt azáltal szerezte meg, hogy a tökéletességre törekedett.

Az a rideg, merev, a hatalommal való visszaélést elősegítő közeg, amelyben fiatal tornászként Károlyi Béla és Károlyi Márta edzői kezei között találta magát, szintén hozzáadott az addigi sebekhez. Károlyiék edzésmódszerének a lényege a gyerekként hozzájuk kerülő tehetségek „betörése” volt. A Nadia Comaneci-csel és a román tornászcsapattal történelmet író edzőpáros Amerikába exportálta azt a Ceausescu diktatúrája alatt virágzó légkört, amelynek a tekintélytisztelet, a hallgatás és az elhallgatás volt az alapja, és amelyben nem hogy a sportolók mentális, de még a fizikai egészségét sem tartották tiszteletben.

Ebben a közegben lettek tornászok százai – köztük Simone Biles is – a hírhedt sportorvos, Larry Nassar áldozatai. „Gondoljunk úgy Simone életére, hogy ez mindig vele van, ahogy a többi lánnyal is” – mondja a dokumentumfilmben egy sportpszichológus megvilágítva a terhet, amelyet a szexuális visszaélések túlélői cipelnek. Biles a tokiói olimpia után vallomást tett az amerikai tornasportot, sőt egész Amerikát megrázó ügyben tartott szenátusi meghallgatáson, egyszerre volt túlélő és a többiek érdekképviselője – olyan élethelyzet és szerep ez, amely szintén leszívja a mentális tartalékokat.

De ugyanígy bekúszott alattomosan a képbe az olimpia utáni depresszió. Simone Biles 2016-ban Rióban 19 évesen ért fel a csúcsra, négy aranyérmet és egy bronzérmet akasztottak a nyakába, ő pedig azzal a kérdéssel birkózott, hogy mégis mihez kezd ez után. Kereste a magyarázatot a „megmagyarázhatatlan szomorúságára”. „Nem tudtam, mi az a depresszió” – mondja a filmben.

Minderre rárakódik a tornasport társadalmi-kulturális keretrendszere, a több évtizedre visszatekintő hagyományok, amelyek „előírták”, hogyan is kell kinéznie egy tornásznak. Feketének lenni egy fehér esztétikára épülő sportágban nyilvánvalóan extra terhet jelent, és Simone Biles előtt voltak ugyan úttörők – Betty Okino és Dominique Dawes –, de 2012-ig kellett várni arra, hogy fekete tornász olimpiai bajnok legyen Gabby Douglas személyében. Biles maga is szembesült az ellenállással, sőt a mai napig kap megjegyzéseket a testalkatára és a hajára, amely csak azért sem tud olyan kislányosan jólfésült lenni, mint azt „az ideál” megkövetelné.

Ezeket a szálakat összefonva a dokumentumfilm arra a következtetésre jut, hogy ami Tokióban történt, az egyfajta válasz volt a benne dolgozó traumákra – és nem segített az sem, hogy a járványt kicselezni próbáló olimpián a családi és baráti védőháló nélkül, négy fal közé zárva a sportolók elszigeteltebbnek érezhették magukat, mint valaha. A nézőben pedig felvetődhet a kérdés: ennyi terhet cipelve Simone Biles mégis hogy tudott ilyen sokáig elakadás nélkül létezni és teljesíteni?

View this post on Instagram

A post shared by Netflix US (@netflix)

A filmben elhangzik, hogy a nagy sportolók és minden idők legnagyobb sportolói között az a különbség, hogy az utóbbiak nemcsak kiemelkednek, hanem meg is változtatják a sportágukat. Simone Biles forradalmasította a tornát, olyan mozdulatokra képes, amelyeket a bírók nem is tudnak rendesen pontozni, amelyeket rajta kívül senki más nem tudott még versenykörülmények között végrehajtani, és amelyek már az ő nevét viselik. De Simone Biles nagyon sokat tett azért, hogy a tornát élhetővé és élvezhetővé tegye a jövő tornászainak is.

AFP / Antonin THUILLIER

A művészi torna önmagában is egy, fizikailag és érzelmileg is hatalmas erőforrásokat felemésztő sportág. De Biles nem a megúszós utat választotta akkor sem, amikor az őt és a társait érő szexuális visszaélésekről vagy a saját mentális egészségéről beszélt, miközben minden reflektorfény rá irányult. Megteremtette a lehetőségét, hogy ezekről a sokáig tabuként kezelt témákról nyílt és őszinte párbeszéd folyjon, hogy a sportolói, edzői és szurkolói közeg is megkérdőjelezze, hogy biztosan csak fizikai és lelki betörés árán lehet-e bajnokokat nevelni, de nemcsak a problémákat vetette fel, hanem közben megmutatta azt is, hogy lehet ezt másképp csinálni: a saját houstoni tornatermében tesz a változásért azzal, hogy a fiatal tornászok új generációjának ad egy másik, egy emberibb lehetőséget.

Az edzést élvezni is lehet, nem feltétlenül kell belehalni. A tornából túlságosan is hosszú ideig megpróbálták kiszívni az örömöt, Biles, ahogy fogalmazott, a Tokió óta eltelt három évet arra használta, hogy ezt az örömöt visszacsempéssze a sportba. Most olyan könnyedség árad belőle, mintha tudná: az olimpiai aranyérmek mögött is hús-vér emberek vannak.