Ceaușescu Securitatéja, mint egy gyilkos pókháló, úgy fonta körbe Nadia Comăneci-et
Amikor a Ceaușescu-rendszer legnagyobb büszkesége 1989-ben Magyarországon átszökve megérkezett az Egyesült Államok bécsi nagykövetségére, és annyit mondott, „Nadia Comăneci vagyok és menedéket kérek”, a követség alkalmazottai úgy néztek rá, mint egy kísértetre. Romániában viszont egyik napról a másikra hősből áruló lett, és ahogy az anyja fogalmazott: „már csak az Isten tudja, mi lett volna, ha nem jön a forradalom”. Nadia Comăneci nemcsak a tornász ellenfelei, hanem a Securitate felett is győzelmet aratott, de a titkosszolgálat és a besúgók totális ellenőrzése alatt eltelt évekből nyomasztó valóság rajzolódik ki.
Amikor 1989. november 29-én reggel 8 órakor a Kossuth Rádió bemondta a hírt, hogy Nadia Comăneci elszökött Romániából, a sorok között ott volt a nyilvánvaló megállapítás: Nicolae Ceaușescu diktatúráját még a leghíresebb román személyiségek sem képesek elviselni, és akár az életüket is készek kockáztatni azért, hogy kiszabaduljanak onnan. Mi ez, ha nem lesújtó ítélet a rendszerről az egész világ színe előtt?
És ezt a rendszer is így értelmezte: elhallgatott és megtorolt, mindent elkövetett, hogy a legnagyobb büszkeségének a menekülése ne hulljon vissza rá. Elvégre Nadia Comăneci és a kommunista diktatúra sikere egészen addig a pillanatig szorosan összefonódott, az elszakadás pedig az utóbbinak okozhatott és okozott is komoly károkat.
Nem példa nélküli, sőt ma is látjuk magunk körül, milyen az, amikor egy-egy sportsikert a hatalom a saját legitimálására, fényezésére, bebetonozására használ. Nagy a kísértés a győzelmek kisajátítására, de Ceaușescu és a diktatúrája extrém szintekre emelte a ráakaszkodást Nadia Comăneci elképesztő sikereire. A kommunista propaganda mindent kiszívott a csodaszámba menő kislány munkájából, amit csak lehetett, és az eredményei világpolitikai jelentőségűek lettek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy egy idő után már a Központi Bizottság, sőt személyesen Elena Ceaușescu tűzte ki célul, hogy Nadia Comănecinek hány érmet kell nyernie.
A sport, a (világ)politika és a személyes sors titkos iratokban és ügynöki jelentésekben jól dokumentált összefüggéseit tárja fel a román történész, Stejărel Olaru a magyarul nemrég megjelent Nadia Comăneci és a Securitate című könyvében.
Nadia Comăneci élete Romániában a rendszer sajátosságainak a lecsapódása volt. Ha meg akarjuk érteni Ceaușescu diktatúrájának a működését, az egyik legszemléletesebb rendezési elv köszön vissza az olimpiai bajnok sorsának az alakulásában, kezdve onnan, ahogy a politika kisajátította őt, egészen addig, ahogy a tornasport legendája mindent kockáztatva kiszabadította magát abból a börtönből, amelyet a diktatúra a lényegénél fogva emelt köré.
Az olimpiák történetében először 10-esre értékelt gyakorlatot bemutató, akkor még alig 14 éves Nadia Comăneci tudtán és szándékán kívül lett eszköze a diktatúrának és a hidegháborús világpolitikának. Olaru könyvéből jól kirajzolódik a fiatal román tornászlány teljesítményének a diplomáciai vetülete: a bukaresti rezsim a sportsikereket nemcsak önmaga népszerűsítésére használta, hanem azt is kijelenthette, hogy a kimagasló eredmények „a romániai szocialista rendszer által létrehozott mélyreható módszertanon és új típusú gondolkodáson” alapulnak. Ennek pedig volt egy nemzetközileg is releváns következménye: az addig ideálnak számító szovjet sportoló onnantól már nem követésre méltó példakép lett, hanem csak egyszerű vetélytárs.
Ceaușescuék a fiatal bajnok népszerűségét látva még azt is megkockáztatták, hogy emberek ezrei összecsődüljenek az otopeni-i repülőtéren, ahová Montrealból megérkezett a dicsőséges tornászcsapat (Nadia Comăneci három aranyat és egy bronzot, Teodora Ungureanu egy ezüstöt és egy bronzot, a női csapat összetettben egy ezüstöt nyert) – a rendszerben ilyen gyülekezés csak a rendszert dicsőítő politikai rendezvényeken volt megengedett.
Ceaușescunak persze hízelgett a sok gratuláció, amit Comăneci és a román csapat teljesítménye miatt kapott, abban pedig nem volt kérdés, hogy tornászoknak osztozniuk kellett az érdemeiken a vezérrel, aki mindezt lehetővé tette.
Nadia Comăneci nem kerülhette el, hogy a románok hőséből a kommunista rendszer hőse legyen – minden idők legfiatalabbja lett, aki megkapta a Szocialista Munka Hőse címet.
Stejărel Olaru egy történész módszerességével és alaposságával tárja fel Nadia Comăneci sorsának a mozgatórugóit, és közben a hetvenes-nyolcvanas évek Romániájának paranoiás mindennapjaiba is betekintést enged. A diktatúra valóban rendszerben működött: a sport, a politika, a személyes viszályok, a félelem és a megfélemlítés, a Securitate az élet minden területére kiterjedő csápjai olyan szinten fonódtak egymásba, hogy az szinte megfojtotta a benne élőket. A Securitate dokumentumaiból szinte kiérezni azt a nyomasztó levegőnélküliséget, amely a román társadalomra telepedett a diktatúra évtizedeiben.
Az ország egyik legfontosabb személyiségének pedig kiemelt titkosszolgálati figyelem járt. Az onesti-i tornaközpontban, ahol Nadia Comăneci bajnokká érett, lényegében mindenki mindenkiről jelentett. A fedőnevekből szinte egy párhuzamos univerzum bontakozik ki Olaru könyvében. Comăneci edzője, Károlyi Béla ezen a téren kilógott ugyan, mert bár a Securitate megpróbálta beszervezni, ő használhatatlan jelentéseket adott, így hamarosan ejtették. Sikerült viszont beszervezni a legtöbb edzőt, sőt még Károlyiék koreográfusát, Pozsár Gézát is, aki Nelu fedőnéven adta le a jelentéseit. (Hogy Nelu mennyire lelkesen vetette bele magát a besúgásba, azt jól jelzi, hogy a dokumentumok alapján a francia szerelméről, majd a későbbi feleségéről is jelentéseket írt.)
A rendszer természetesen nem tévesztette szem elől azt sem, hogy az onesti-i tornalíceum kádereinek több mint fele magyar vagy zsidó volt, márpedig egy olyan környezet, amelyben túl sok magyar dolgozott együtt, rendszerint felkeltette a Securitate bizalmatlanságát. Így aztán folyamatosan meg kellett bizonyosodniuk arról, hogy Onesti nem vált-e „soviniszta fészekké”. Károlyiék magyarsága azonban nem jelentett hátrányt a karrierjükre nézve, még úgy sem, hogy a Securitate próbált azért emiatt is fogást találni rajtuk. De ahogy Olaru könyve fogalmaz, Károlyi volt annyira opportunista, hogy etnikai hovatartozástól függetlenül a tehetséget részesítse előnyben.
Ha Károlyiék „sovinizmusa” nem is akadt fenn a Securitate hálóján, az erőszakosságuk még elsülhetett volna visszafelé. Károlyiék sajátos, a bántalmazás határát súroló, sőt sokszor át is lépő edzői módszereik a jelentések alapján ismertek voltak a titkosszolgálat előtt. „Ordítoztak velük, és megalázták őket. »Kövér tehén!« »Koca!« Pofozták a lányokat, és ők rettegtek tőlük. Márta megragadta a nyakukat, és belenyomta az ujjait a bőrükbe. Gyakran pofozta őket. A lányok arcán ott maradt a gyűrűje nyoma” – mondta Pozsár egy 2020-as interjúban.
A Securitate dokumentumai nemcsak a korról, hanem Károlyiék módszereiről is lesújtó bizonyítványt állítanak ki. Nadia Comăneci a nyilvánosság előtt soha nem panaszkodott az edzői elnyomó rendszeréről, amelyet Ceaușescu elnyomó rendszerén belül építettek ki, de a jelentésekben az abúzusok legkülönbözőbb formái köszönnek vissza.
Károlyi szó szerint veszélyeztette a tanítványai egészségét: éheztette őket, és megszállottan ellenőrizte a testsúlyukat, amitől sokan bulimiában szenvedtek, Nadia Comăneci-t vírusos tüdőgyulladással, magas lázzal kényszerítették arra, hogy mindent beleadjon az edzésbe, Luminița Mileát ficammal kényszerítették a szokásos edzésadagjára.
Károlyi sohasem tartotta tiszteletben az orvosi utasításokat, és meg volt győződve arról is, hogy a büntetés sokkal hatékonyabb, mint a jutalmazás.
A Securitate 1976-tól megfigyelte Nadia Comăneci-t és a családját, és a megfigyelés fókuszában eleinte az edző és a tanítványa kapcsolata állt. Volt is mit megfigyelni, 1977-re ugyanis – Károlyiék módszereitől nem függetlenül – annyira feszültté vált a kapcsolat kettőjük között, hogy nem tudtak többé normálisan együtt dolgozni.
Az olimpiai bajnoki siker után – derül ki a lehallgatott beszélgetésekből – Nadia Comăneci arra panaszkodott, hogy már nem bírja elviselni Károlyi Bélát, és fel akar hagyni a sporttal. „Azt mondta, olyan akar lenni, mint a többi gyerek, örülni a vakációnak, néha sokáig aludni, enni, mert Nadia Comăneci-nek lenni »nagyon nehéz«.” 15 évesen ő volt az egyetlen méltó ellenfele Károlyi Bélának, a félelmetes edzőnek, akivel a rezsim egyetlen hivatalos személye sem mert szembeszállni. A kapcsolatuk furcsa önigazoló dinamikát mutatott, amelyet Nadia édesanyja, Ștefania Comăneci is tovább bonyolított. Neki ugyanis meggyőződése volt, hogy a lány emelte Károlyi Bélát a legismertebb edzővé, Károlyi viszont nem győzte hangoztatni, hogy Comăneci az ő nagyságának köszönheti, hogy a világ legjobb sportolója lett.
Bármi legyen is az igazság ebben a mátrixban, az biztos, hogy míg a Károlyi házaspár 1981-ben úgy döntött, hogy Amerikába disszidál, addig Nadia Comăneci-t egyre inkább magába csukta a kommunista rendszer. Olaru könyvéből már-már disztopikus élethelyzetek rajzolódnak ki. Az időközben Bukarestbe költöző Nadia Comăneci-nek kíséret, indoklás és az útvonal előzetes bejelentése nélkül nem volt szabad elmennie sehová. A napi programját és az utazásait a Securitate tisztjei folyamatosan ellenőrizték. Ha mégis észrevétlenül eltűnt volna, még az országhatárok lezárása is felmerült.
Maga Elena Ceaușescu döntött úgy, hogy a román olimpiai bajnoknak tilos nyugatra utaznia.
Amikor a román és az amerikai hatóságok körültekintő tárgyalásai eredményeként különleges vendégként kiutazhatott 1984-ben a Los Angeles-i olimpiára, a román olimpiai delegációt csaknem száztagú titkosszolgálati hálózat is elkísérte. Innen nézve még nagyobb blamázsnak tűnik, hogy aztán a szökését nem hogy megakadályozni nem tudták, hanem még utólag is értesültek róla.
A kommunista rendszerben Nadia Comăneci utoljára 1985-ben járt nyugati országban, egész pontosan Svájcban. Pedig hívták interjúkra, versenyekre, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság üléseire és konferenciáira. A rendszer paranoiáját jól jelzi, hogy Comăneci külföldi jelenléte az országnak is komoly elismerést, sőt bevételeket is jelentett volna, Ceaușescuék mégis úgy döntöttek, hogy kalitkába zárják.
Stejărel Olaru könyve egyértelművé teszi, hogy Comăneci a nyolcvanas évek közepe óta őt sújtó abszurd tilalmak miatt döntött úgy, hogy akár élete kockáztatásával is külföldre szökjön. Ez személyes szinten is hatalmas vállalás volt, például nem tudhatta, hogy láthatja-e még valaha a családját, de a szabad világban is hatalmas hullámokat vetett. „Az igazi drámák most Kelet-Európából érkeznek hozzánk, nem Hollywoodból” – idézi Olaru a Le Figaro 1989 december elsejei cikkét, amely Comăneci szökéséről számolt be.
Nadia Comăneci szökésének a misztériumát csak erősítette az elképzelés, hogy az olimpiai bajnok tornász a rezsim kiváltságos állampolgára, sőt kegyeltje volt. Stejărel Olaru könyve azonban ezt az elképzelést jelentősen árnyalja. Persze Ceaușescu Romániájában már az is kiváltságnak számított, ha valakinek nem kellett sorban állnia a boltokban – bár a szerző szerint Comăneci olyan népszerű volt, és annyian szerették, hogy ha sorban állt is volna, biztosan előre engedik. Ennél azért sokkal bonyolultabb volt a helyzete.
„A kommunizmusban Nadia Comăneci-nek nem a kiszámíthatóság és komfort között meghúzott, egyenes vonalú életet írtak elő, hanem szigorú ellenőrzés alá vonva engedelmességre kényszerítették. Mint a felemás korlát karfái, amelyek látszólag sohasem találkoznak, csak vég nélkül kísérik egymást, a Securitate is így követte az életútját, hol titokban, hol láthatóan, hogy szakadatlanul megfigyelje és befolyásolja” – írja Olaru.
A rendszert és az azt működtetőket nem menti fel, hogy Nadia Comăneci – ma már az Egyesült Államokban élve és továbbra is az egész világ rajongását magáénak tudva – még ma is tisztelettel gondol a szülőföldjére, ahol bajnokká válhatott, és a mai napig anyagilag és erkölcsileg is támogatja a román tornasportot.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
