Ferenc pápa utolsó, felszabadító gesztusa: a nyilvános haldoklás
Nemcsak az élete és a pápasága lényegült át üzenetté az évek során, hanem most a haldoklása és a halála is. Ferenc nem tudott, és nem is akart leállni, a szolgálatot egészen az utolsó pillanatig komolyan vette. A halála előtt pedig egy már-már forradalmi dolgot mutatott meg az életről.
88 évesen Ferenc pápa már hónapok óta rossz egészségi állapotban volt, hetekig kórházban feküdt, de miután kiengedték, ragaszkodott ahhoz, hogy amennyire lehet, összeszedje magát, találkozókat bonyolított le, megjelent és üzent a húsvét vasárnapi misén, majd másnap meghalt.
Van-e annál katolikusabb dolog, mint hétfőig várni a halállal, hogy ne szorítsd a háttérbe Jézus Krisztust? Nem hiszem, hogy van. Ez a pápai verziója annak, hogy eldobod a mikrofont.
Az amerikai showman, Jimmy Kimmel a maga módján a fenti megjegyzéssel tisztelgett a pápa elképesztő kötelességtudata és szó szerint élethosszig tartó szolgálata előtt. Amíg a kórházban volt, a Vatikán a rendszeres napi jelentéseiben is hírt adott arról, hogy amennyire az állapota engedte, a pápa dolgozott. Szó szerint élet-halál között lebegve sem engedte el a feladatot, amellyel 12 évvel ezelőtt a bíboros társai megbízták, amikor pápává választották.
Ferenc pápa április 21-én, húsvéthétfőn reggel 7 óra 35 perckor halt meg. Kevesebb mint 24 órával korábban megjelent a Szent Péter térre néző erkélyen, és köszöntötte a húsvétot ünneplő egybegyűlteket, és még az amerikai alelnököt, J. D. Vance-t is fogadta egy rövid időre.
A találkozójukról készült kép megdöbbentően emlékeztet arra, amelyik II. Erzsébet királynőről készült, szinten a halála előtt egy nappal. A brit uralkodó is hosszú ideje betegeskedett már – noha az ő állapotáról nem számolt be napi rendszerességgel az udvar –, de még szó szerint az utolsó erejével is eleget tett a munkaköri leírásának, és fogadta a távozó miniszterelnökét, Boris Johnsont és az őt váltó új kormányfőt, Liz Trusst. Királynőként Erzsébet az anglikán egyház feje is volt, ennyiben a párhuzam még találóbb. Két spirituális vezető tett tanúbizonyságot a szemünk előtt az élethosszig tartó szolgálatról.
A pápaság és a királynőség is élethosszig tartó megbízatás, de nem példa nélküli, hogy valaki idő előtt feladja, és kiszáll. Mint ahogy az sem, hogy ezt a szerepet lehet teljes erőbedobással játszani, és lehet végigkamuzni. A Ferenc pápa és Erzsébet királynő irányába megnyilvánuló tisztelet és szeretet annak is a jele, hogy ők az előző utat választották.
Amikor 38 nap után hazaengedték a kórházból, ahol kétoldali tüdőgyulladással és különböző komplikációkkal kezelték, az orvosok azt mondták Ferenc pápának, hogy legalább két hónapot töltsön még lábadozással. A halála előtti két hétben a pápa megpróbált úgy tenni, mintha minden menne tovább a régi kerékvágásban, látogatókat fogadott – például a Rómába látogató III. Károly királyt és Kamilla királynét –, emberekkel találkozott virágvasárnap – mind-mind az orvosok tanácsa ellenére. Nagycsütörtökön ellátogatott a Regina Coeli börtönbe, Jézus alázatosságából merítve ilyenkor ő is hagyományosan megmosta a fogvatartottak lábát, de idén az állapota ezt már nem engedte. Mégis, ott akart lenni a közelükben. Az elzártság talán még a betegségnél is nagyobb próbatételt jelentett számára: Ferencet papként, bíborosként és pápaként is az éltette, ha emberek között van, és feltehetően az orvosi figyelmeztetés ellenében is fontosabb volt, hogy az utolsó pillanatig a hívek körében legyen.
Ferenc 76 évesen lett pápa. Mint a Remény című önéletrajzában írta, a halálához pragmatikusan viszonyult, az életkora és az idő múlása viszont sürgetésként jelent meg a hivatásához való hozzáállásában.
A pápává választása után egy évvel Federico Lombardi vatikáni szóvivő a La Stampának beszélt arról, hogy Ferenc maga döntött a napirendjéről, márpedig ez egy nagyon intenzív napirend volt, „mert úgy érzi, hogy arra hivatott, hogy teljes erejével szolgálja az Urat”. Buenos Aires érsekeként sem vett ki soha szabadságot, és ehhez a pápasága éveiben is tartotta magát. Az olasz lap akkor rácsodálkozott, hogy Ferenc még keddenként sem lassított, noha ez volt a hétnek az a napja, amikor hagyományosan nem terveztek be semmilyen programot vagy találkozót, hogy a pápák lazíthassanak kicsit.
Lombardi ennek az elképesztő munkabírásnak a magyarázatát a jezsuiták alapítójának, Loyolai Szent Ignácnak az útmutatásában azonosítja be, aki azt vallotta, hogy a rend tagjai „dolgozók az Úr szőlőskertjében”, és ezt Ferenc is komolyan vette, még akár erején felül is, teljes mértékben a küldetésének szentelte magát.
A pápa életrajzírója, és az Álmodjunk együtt című könyvének a társszerzője, Austen Ivereigh szerint – akivel öt évvel ezelőtt a magyar kiadás apropóján beszélgettünk – a pápának elképesztő munkamorálja volt, de hiba lenne divatos kifejezéssel munkaalkoholistásak nevezni őt. Ferenc évtizedek óta így csinálta, azok, akik vele dolgoztak, azt mondják, nem ment szabadságra a hetvenes évek óta. A korábbi egyházfők rendszeresen visszavonultak szusszanni egyet a pápai nyári rezidenciába, Castel Gandolfóba, de Ferenc még ezt sem engedte meg magának, a palotát múzeummá alakította, ő pedig maradt a Szent Márta házban.
Egy átlagos napon Ferenc hajnali négy körül kelt, két órán át imádkozott és csendben meditált. Hét órakor megtartotta a reggeli misét, majd reggelizett. A legtöbb napon délelőtt bonyolította a hivatalos találkozóit, például állami vezetőkkel, aztán a délutánt szabadon hagyta – hogy még több találkozó beférjen, mesélte Ivereigh. Ez a munkatempó még egy fiatalabb embernél is tiszteletet parancsoló, de Ferenc pápa a nyolcvanas éveiben is tartotta magát hozzá. Kész szerencse, hogy olyan „emberi gyarlóságokat” is megengedett magának, mint az ebéd utáni szunyókálás. És kész volt megnyílni a saját emberi küzdelmeiről is. Szeminaristáknak beszélt egyszer az időgazdálkodás kihívásairól: „Néha nem sikerül mindent megcsinálni, mert hagyom, hogy meggondolatlan kényszerek vezessenek: túl sok munka, vagy az a gondolat, hogy ha ma nem teszem meg ezt, akkor holnap sem fogom… Az imádság elmarad, a sziesztám elmarad, ez-az elmarad…”
Életviteli tanácsokban is képes volt megragadni az örökérvényűt: „Az ideális az, hogy fáradtan fejezzük be a napot. Nem annyira fáradtan, hogy tablettákat kelljen szedni, hanem jó fáradtan. Ha ez egy meggondolatlan fáradtság, az rosszat tesz az egészségnek, és hosszú távon drágán megfizetünk érte. Ez a lényeg, de nem mindig sikerül ezt megvalósítani – még én is bűnös vagyok, és nem mindig vagyok ennyire szervezett!”
Az elképesztő munkatempója rengeteg sztorit generált, de Ferenc pápa a halála előtti időszakban is fontos üzenetet fogalmazott meg azzal, ahogyan az élete végét, a mind gyengébb testét a nyilvánosságban kezelte. A Vatikánban eltöltött 12 éve alatt megpróbálta becsempészni a normalitást a valóságtól sokszor nagyon is elszakadt hivatalba a stílusával és az életvitelével is, miközben nem tévesztette szem elől azt a hatalmat, amely Krisztus földi helytartójaként a kezében összpontosult.
Ugyanez a normalitás való törekvés köszönt vissza abban, ahogy a kórházi tartózkodásához viszonyult: a nyilvánosság betekintést kapott egy 88 éves ember betegséggel való küzdelmeibe, de ebben a megnyílásban mindig is ott volt az, hogy törékenységében is az 1,3 milliárd hívőt számláló katolikus egyház feje, és a munka nem állt meg csak azért mert ő kórházban volt. Ahogy az AP hírt adott róla, a kórházi vészhelyzetek, az imádság és a fizikoterápia között Ferenc több mint egy tucat püspököt nevezett ki, szentté avatásokat nagyot jóvá, engedélyezte az általa aláírt reformfolyamat hároméves meghosszabbítását, és nyilvános és magánüzeneteket küldött.
A kórházi tartózkodása alatt a Vatikán részben azért adott ki napi jelentéseket az állapotáról, hogy megakadályozza a hamis hírek terjedését, de Ferenc akkor sem akart semmit eltitkolni, amikor végre megjelenhetett a nyilvánosság előtt. Mindenki láthatta, mennyire megviselte a betegség, amikor a római Gemelli Kórházat elhagyva először tűnt fel a Szent Péter térre néző erkélyen. Meg sem próbált erősnek látszani a szó macsó, hagyományos hatalompolitikai értelmében. Kerekesszékben ült, a karját alig bírta felemelni, hogy megáldja a híveket, és alig jött ki hang a torkán.
Ferenc persze nem politikus, akinek erőt kell mutatnia ahhoz, hogy választásokat nyerjen. Spirituális vezetőként pedig soha nem akarta eltitkolni a gyengeségeit. A törékenységre úgy tekintett, mint az emberi élet velejárójára, amit éppen ezért nem is kell eltitkolni. Ferenc pedig megmutatta, hogyan vesztette el fokozatosan a kontrollt a teste felett, miközben a hivatását végig komolyan vette. Az argentin újságírónak és orvosnak, Nelson Castrónak a 2021-ben megjelent, a pápák egészségéről szóló könyvében nemcsak a fizikai gondjairól beszéd, hanem a mentális egészségéről is, és elárulta, hogy a hetvenes években, a katonai diktatúra idején pszichológushoz járt, hogy megbirkózzon a rá nehezedő nyomással, a félelemmel és a szorongással. „Csak egy erős, magabiztos ember képes ilyen nyíltan beszélni a betegségeiről” – mondta róla Castro.
Ferenc pápának – vagy egy uralkodónak, mint amilyen Erzsébet királynő volt – nem adatott meg a nyugdíjas kor, nyolcvan felett is a hivatása nem csekély terheit cipelte, a róla készült képek és felvételek pedig tükrözték ennek a hozzáállásnak az alázatát és erejét. A Der Spiegel egyik cikke jegyzi meg sokat mondóan, hogy a képeken, amelyek az amerikai alelnökkel zajlott utolsó találkozóján készültek, a betegségtől megtört, ám pápasága és embersége méltóságával jelen lévő Szentatya mellett J. D. Vance egy pillanatra már-már törpének tűnt.
A német lapnak korábban Gerhard Ludwig Müller bíboros beszélt arról, hogy egy egyházfőnek nemcsak vezetnie kell a híveket, hanem példát is kell mutatnia arról, hogy miként lehet viszonyulni az időskorhoz, a betegséghez és a szenvedéshez. Ennek már csak azért is jelentősége van, mert a mai világban a fiatalok, egészségesek, életerősek számítanak mércének. A politikai térben pedig a Donald Trumpok és Vlagyimir Putyinok még a látszatát is el akarják kerülni a gyengeségnek vagy a sebezhetőségnek. A Spiegel cikke szerint az, hogy Ferenc felvállalta és megmutatta a törékenységét, politikai állásfoglalással ér fel: a nyilvános halála megkérdőjelezi a hatalmasok radikális darwinista világnézetét – és egy szenzációs pápaság logikus lezárását jelzi.
Ferenc szó szerint behozta a haldoklást a nyilvános térbe – konkrétan a Szent Péter térre is –, azt üzenve, hogy az ember értékét nemcsak az erő és a fiatalság adja, hogy az élet legvégét is meg lehet tölteni értelemmel.
Nyitókép: AFP
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
