Erőszakkal területet foglalni korábban volt szokásos és törvényes. A második világháború óta kevesebb országot vagy országrészt csatoltak el megszállók, ez ma már nem is felel meg a nemzetközi jognak. De aki kész helyzetet teremt, az gyakran nyerhet.
Nem volt ember, akit olyan egyöntetű megbecsülés övezett volna az utóbbi évtizedekben Magyarországon, mint őt. A politikai ellenpólusok lapjaiban ugyanazzal a melegséggel, áhitatos tisztelettel búcsúztatták 2007-ben a száz évvel ezelőtt, 1922. október 7-én született Polcz Alaine-t. Pedig kemény falakat tört át. A halálba haladó kicsik és nagyok, a gyászolók lelkének gondozásáért, méltóságuk védelméért senki sem tett nála többet. Ő volt a tanatológia úttörője. Senki nem írta meg nagyobb nyíltsággal, méltósággal és érzékletesebben élete nagy traumáit, sosem gyógyuló borzalmait, mint ő. A hozzá hűtlenül is hűséges párja, Mészöly Miklós életművébe is átáramlott az élete.
Nincs az a mindent kézivezérléssel irányító, elvetemült diktátor, akinek időnként ne kellene ország és világ előtt bizonyítania, hogy ő márpedig a nép támogatásával gyakorolja a hatalmát, így minden, amit csinál, az legitim. Erre a demonstrációra pedig remek eszköz a népszavazás intézménye. Ez persze nem jelenti azt, hogy eleve is ördögtől való elképzelés lenne, csak, mint minden szerszám esetében, itt is az a döntő, hogy ki használja és mire.
A mai Nagytétényi Kastélymúzeumban élt az a főúri család, amelybe 175 évvel ezelőtt, 1847. szeptember 30-án beleszületett Hugonnay Vilma, aki i-re cserélte y-ját, diáknyomorra grófi gazdagságát, orvosi, szociális, mozgalmi aktvitásra a főúri passzivitást, reformátusra katolikus felekezetét, hogy szellemtelen férjét hozzá méltó párra, szellemi társra cserélhesse. Magyarországon ő volt az első orvosnő.
Több-e a roma, kevesebb-e a keresztény? Ez néhány hónappal az októberben kezdődő felmérés után derülhet ki, de az előzményekről kis népszámlálás-történelmet mutatunk.
A vízlépcsőrendszerrel összefüggő magyar-szlovák perben a hágai Nemzetközi Bíróság annak idején dodonai ítéletet hozott, s a torzóként maradt ügyet azóta sem rendezte a két ország – bár, úgy tűnik, az akarat sem volt, és most sincs meg különösebben egyik oldalon sem erre.
Bár környezetvédelmi szempontból felemás Magyarország számára a bős–nagymarosi vízerőmű története, politikai jelentősége elvitathatatlan. Az állampárt a rendszerváltás előtti években nem tudott mit kezdeni a szakmai alapon megszervezett mozgalommal, s ez utat nyitott a demokratikus folyamatokhoz. A bősi per 25 éve zárult le.
A náci vezér később kisajátította a dicsőséget, de akármekkora propagandát is csapott neki, a pályaépítés annyira flottul azért nem ment. A II. világháború végéig nem is támadt tömegigény az Autobahnokra, volt, amelyiken annyira kicsi volt a forgalom, hogy a bicikliseket is felengedték rá.
Részt vett-e az 1956-os perek alakításában Biszku Béla? Meg akarta-e puccsolni Kádár Jánost? Mi okozta a bukását az 1970-es években? Hogyan sikerült élete végéig felmentetnie magát? Egyáltalán, volt-e emberi arca? Ezeket a kérdéseket is körüljárja Krahulcsán Zsolt történész Biszku című, nemrég megjelent könyvében.
Kosztyó Gyula történész „érintetlen”, vagyis eddig még nem kutatott levéltári forrásokat is felhasználva készítette el elemzését, melyet a Századok folyóirat publikált.
A mai Hollandia területén, azon a mocsaras vidéken, ahol a Schelde-folyó találkozik az Északi-tenger vizével, hajdanán, egészen a koraújkor közepéig, virágzó városka állt. Saeftinghe története kezdetben a természetet lebíró emberi elszántság története is volt. Aztán a természet – némi emberi rásegítéssel – visszavágott.
Az 1950-es években bárkire rá lehetett fogni, hogy szabotál, ami akár halálos ítéletet is jelenthetett.
Sokan vélték úgy az ötvenes-hatvanas években, hogy nincs esély elkerülni a termonukleáris világháborút, amelybe az emberiség java bele fog pusztulni. 1962-ben, a kubai válság idején állt ehhez legközelebb a világ. A hadseregek világszerte harckészültségben várták a kataklizmát. A magyar katonák heteken át rohamsisakban aludtak. Százmilliók olvasták napról napra elszorult torokkal a fejleményeket. A szovjet blokk sajtójából senki sem tudhatta meg, mitől volt a helyzet annyira vészterhes.
Az orosz népnek az elmúlt száz év alatt bőségesen volt ideje megtanulni, hogy a jól felfogott érdekében mindig érdemes, legalább a külsőségek szintjén úgy tekintenie a világra, ahogyan azt az épp kormánykeréknél lévő társaság elvárja tőle.
Beléphetünk a házaiba, láthatjuk freskóit, pirulhatunk a falfirkáin – és még balsorsú lakóival is találkozhatunk. Pompejit igazán jól ismerjük, ám úgy lehet, mégis több, fontosabb és izgalmasabb mindaz, amit nem tudunk a Vezúv által elpusztított városról.
Dicsőséges bevonulás helyett megtorlással és megfélemlítéssel gyarapította a trianoni Magyarországot a Horthy-korszak partizánvadász katonasága és csendőrsége. A délvidéki „kaland” részleteit sokáig államtitokként próbálták kezelni.
Ravaszkodó puhatolódzások és sanda oldalvágások jellemezték a Szovjetunió utolsó vezetője, a '80-as évek közepén hatalomra jutott Mihail Gorbacsov és Kádár János MSZMP-főtitkár viszonyát. Ez nyomta rá a bélyegét a szovjet pártfőtitkár 1986-os budapesti látogatására is – írtuk a Szovjetunió utolsó, most elhunyt vezetőjéről 2020. március 14-én. Akkori cikkünket közöljük újra, változtatás nélkül.
Már csak négy év van a mohácsi csata 500. évfordulójáig. Addig talán megtalálják a csata pontos helyét, és azokat a tömegsírokat, amelyek tízezernél is több katonát rejtenek. A kérdéssel két kutatócsoport foglalkozik. Van három lehetséges csatahelyszín, Sátorhelyen pedig öt tömegsír, amelyekben messze nincs annyi holttest, mint amennyi az ütközetben elesettek számával összevethető. Hol lehetnek a többiek? Bemutatjuk, hogy állnak a kutatások.
Népmesei motívumokkal és összeesküvés-elméletekkel próbálták megérteni az igazságtalan békét – mondja a történész, akivel a megszállás ellen fegyvert fogott valóságos hősökről és áldozatokról is beszélgettünk.
Mára csupán két kőteknős és az alkalomadtán arrafelé kapirgáló régészek jelzik a helyét Karakorumnak, amely hajdanában a világ egyik legnagyobb birodalmának volt székhelye.
