A választók akaratát mutatja, vagy olcsó politikai játékszer a népszavazás?
9 perc
2022.10.01. 11:30
Nincs az a mindent kézivezérléssel irányító, elvetemült diktátor, akinek időnként ne kellene ország és világ előtt bizonyítania, hogy ő márpedig a nép támogatásával gyakorolja a hatalmát, így minden, amit csinál, az legitim. Erre a demonstrációra pedig remek eszköz a népszavazás intézménye. Ez persze nem jelenti azt, hogy eleve is ördögtől való elképzelés lenne, csak, mint minden szerszám esetében, itt is az a döntő, hogy ki használja és mire.
Amikor 1791-ben Avignon városának és a Venaissin-i Grófságnak a lakossága népszavazáson úgy döntött, hogy csatlakoznak a forradalmi Franciaországhoz, őszentsége VI. Piusz pápa kétszeres felháborodástól hajtva írhatta le, hogy „ezen túl bárki kénye kedvére választhat magának új gazdát”. A derék szentatya felháborodása azért volt kétszeres, mert egyfelől a népszavazás intézményét nem tudta összeegyeztetni a dei gratia, azaz az Isten kegyelméből való uralkodás ethoszával – ez nagy vonalakban annyit jelent, hogy a hatalom birtokosa csakis Istennek felel a tetteiért – , másfelől pedig a franciákhoz csatlakozó területek a Pápai Állam, azaz végső soron az ő birtokai voltak.
A XVIII. század utolsó évtizedeiben olyan változás indul meg a korabeli nyugati világban, ami elhinti a mai, modern értelemben vett demokrácia, önrendelkezés és népképviselet magjait. Ennek a változásnak a cégérén a nacionalizmus díszeleg és két forradalmi mozgalom viszi győzelemre, az egyik eredményeképpen az Amerikai Egyesült Államok születik meg, a másik pedig a Francia Köztársaságot hívja életre. Innentől egyre több koronás fő számára válik nyilvánvalóvá, hogy egyáltalán nem érdektelen, mit gondolnak országlásáról az alávetett néptömegek.
Elsősorban azért nem mindegy, mert mint a franciaországi események megmutatták, nem csak elszakadhatnak tőle, horribile dictu elzavarhatják a dühös alattvalók, de ha túlságosan magára haragítja az ember őket, még le is fejezhetik. Ám, miután túljutottak az első ijedelmeken, a hatalom birtokosai arra is rájöttek, hogy a népakaratot szélként a vitorláikba is befoghatják, már ha jól taktikáznak és nincs erősebb uralkodó, mint az, aki bírja a „kormányzottak beleegyezését”.