L. A.: Én voltam az egyik első nyughatatlan. Mi, zenészek nagyon sokat agyaltunk a rockzene támogatásának módján, szinte ez volt az egyetlen beszédtéma, amikor más zenekarokkal találkozgattunk. Még az előző kurzusban Várhegyi Attila, a kulturális tárca államtitkára is megkeresett egy nyilatkozatom után, de abból nem lett semmi. 2003-ban aztán megírtuk a 30-40 zenekarral közösen jegyzett, Idő van! című nyílt levelünket néhány lapban a könnyűzene támogatása céljából. Mostanra érett be a dolog. Ha a politikai hozadékát nézzük, a baloldal eddig kétféleképpen nem tudta megszólítani a fiatalokat: sem a gügyögős-jópofizós, sem a tanár bácsis vonal nem jött be. Ez viszont egy olyan gesztus, amivel szerezhet a kormány egy jó pontot. Sikerülhet valamit elindítani, ráadásul nagyon kevés pénzből: kölcsönökkel együtt alig 1 milliárd forintból. Persze csak akkor, ha az ügy nem kapja meg a szokásos magyaros politikai gellert. De mivel a jobboldal sem támadta a dolgot, van esély.

HVG: Pedig önre elég zabos lehet a jobboldal. Két éve az erdélyi Tusnádfürdőn arról biztosította a Fidesz-közeli Bálványosi Szabadegyetem hallgatóságát, hogy a határon túli magyarság ajnározását meghagyja más előadóknak. A bevallottan a jobboldal dalnokaként fellépő Kovács Ákos azonmód le is hazaárulózta.

L. A.: Nem kenyerem ez a határon túli vitézkedés, ez a történet pedig egy uborkaszezonban felkapott üzengetős műbalhé volt. Ráadásul ha azt feltételezzük, hogy én az MSZP-SZDSZ-koalíció szekértolója és reklámfigurája vagyok, akkor velem sokkal olcsóbban megúszta ez a kormány, mint a Fidesz Ákossal. Egyébként ha most lennének a választások, sem a mostani kormánykoalícióra, sem a Fideszre nem szavaznék. Az is tény, hogy sem kormányzati, sem állami ünnepségeken nem vállalunk fellépést.

© Fazekas István

L. A.: Sólyom Lászlóval most új szín tűnt fel a politikai palettán. Egy egészen másfajta, felelősségtudatos magatartás. Ez fontos. De az ő hívásának sem engednénk.

HVG: Nem érzi úgy, hogy kormányprogram-agitátorként nagyobb a felelőssége? Most már nemcsak a közönség, hanem az adófizetők pénzét is költik!

L. A.: A rock and roll meghal a felelősségtől. A rock and rollban benne van az a lehetőség, hogy felmész a színpadra, hülye vagy, hülyeségeket beszélsz, aztán ha valaki felhívja a figyelmedet, hogy hülye voltál, elgondolkozol rajta, hogy hoppá, lehet. A rock and roll nem lehet hiperkorrekt.

HVG: A támogatási program révén a Kispál és a Borz is bekerülhet a hivatalos kánonba.

L. A.: Majd meglátjuk, de ez az egész igazából éppenhogy nem nekünk segít. Arról szól, hogy egy műfajból ne csak egy zenekar legyen a piacon, épüljenek ki új koncertszokások, hogy ne csak a fesztiválok, mondjuk a Sziget jelentse a magyar könnyűzenét. A fesztivál az aratás időszaka, ott nem lehet befutni, ott az emberek ismert számokat akarnak hallani jó minőségben, jól előadva. Ez a könnyűzenei kormányprogram meg arról szól, hogy a zenekarok el tudjanak indulni, termelődjön az utánpótlás. Ez a mi közreműködésünkkel összerakott intézkedéscsomag viszonylag tisztességes dolog. Legalábbis más művészetek támogatásához képest. Ez a rendszer aljára akarja eljuttatni a pénzeket, és nem a szűk, lobbista elithez. Profi zenészek nem pályázhatnak: az omegás Benkő Laci nem kérhet pénzt új szintire, és én sem gitárra. A kormány nem a pop- vagy rockzenét támogatja, hanem a zenélő fiatalokat, illetve a helyszíneket, művházakat, klubokat, ahol a dzsessz-, a folk- vagy a popzenészek felléphetnek. Hollandiában és Finnországban évtizedek óta működik a rendszer.

© Fazekas István

L. A.: Dehogy. Magyarországon a rendszerváltás idején hihetetlen volt a pezsgés. Klub klubot, koncert koncertet ért. Mi ezért futhattunk be. Az első koncertjeink előtt két évvel még az Országos Rendező Iroda engedélye meg zenészvizsga kellett ahhoz, hogy nyilvános helyen felléphessünk. Az tényleg egy központilag szabályozott rendszer volt. Nem véletlen, hogy 1990-ben a Fidesz "rendszerzáró házibuliján" a Körcsarnokban az összes zenész ott zsezsgett, és barátkozott az új politikai garnitúrával, hiszen nem tudták, hogy mi lesz. Az más kérdés, hogy mi játszottunk. A vákuumhelyzet miatt fórba kerültünk. Az külön szerencse, hogy amikor nem sokkal korábban a Fekete Lyukban próbáltunk felvenni egy számot, beesett oda a királyi tévé Rockújság-stábja Geszti Péterrel. A rá következő héten kétmillió magyar nézte, hogy mit bénázik ez a hülye nevű zenekar. Ma ilyen lehetőséget nem kap senki.

HVG: Nyilván olyan sztárgázsit sem, mint a Kispál és a Borz. A Sziget Fesztivál szervezői például több tízmilliós fellépti díjakról nyilatkoztak.

L. A.: A külföldieknek talán valóban enynyit fizetnek, mi viszont 1 millió körül kaptunk összesen. Vagyis a zenekartagok betéti társaságai összesen ennyit számláznak, de ebben benne van a menedzsment díja is. Magyarországon a gázsikkal amúgy nem lehet elszállni, még akkor sem, ha a Petőfi Csarnokban, az A38-as állóhajón vagy a siófoki Coca-Cola Beach House-ban stabilan telt házakat hozunk. De van, ahol csak a költségtérítésért játszunk, mert játszani akarunk.

HVG: A lemezek mindazonáltal rendesen hoznak a konyhára. A Magyar Hanglemezgyártók Szövetsége, a Mahasz listáján mindig az élen vannak az aktuális Kispál-albumok.

L. A.: Nem titok, hogy sohasem a lemezekből éltünk, inkább csak ebből volt pluszpénzünk. 1994-ben szerződtünk le a Polygramhoz, ami ma már Universal. Akkor három lemezre előleget fizettek, én abból vettem telket és kezdtem el építkezni Orfűn. Az is igaz, hogy amikor az első negyvenoldalas szerződést elénk tolták, én azt elhoztam a pécsi jogi karra megmutatni egy tanársegéd ismerősömnek. Ő azt mondta, hogy peres ügy esetén esélyünk sem lenne, majd gyorsan dolgozatot íratott a diákjaival belőle a kisemmizés jogi lehetőségei címen. De ez mégis sokkal jobb, mert a kilencvenes évek elején ott vágtak át, ahol akartak. Kecskeméti, kiskőrösi és más zuggépsorokon ezerszám nyomták a lemezeinket a tudtunk nélkül. Elegünk lett a vadkapitalista módszerekből. Ennél már jobb az Universal.

HVG: Végre a helyére került hát. Már csak írnia kell a dalokat, elénekelni őket, szabadidejében pedig kedvére horgászhat?

L. A.: Ja. Jól hangzik, de az 1998-ig tartó fellendülés után jó ideje recesszió van a lemezpiacon. Addig gurultak a Kispál-lemezek: 20-22 ezer is elment egy évben. Most már alig 10 ezer fogy. A magunk műfajában ez magas, de igazából anyagilag ez már nem oszt, nem szoroz. A közönségünk nagy része olyan technikai eszközökkel rendelkezik, amelyekkel nem kunszt másolni. Vannak felmérések, amelyeket a Mahasz nem szeret mutogatni: a metál-, a rock- és az elektronikus tánczenék műfajában egy legális lemezre 20-25 illegális másolat jut. A hanglemezipar magának ásta meg a gödröt. Amikor az 1980-as évek elején megjelent a cd, a kiadók túl magas árat lőttek be, és ezt azóta is tartják. Közben viszont fillérekért másolható lett. Ezt úgy hívják, hogy pech. Egy kazetta előállítása duplaannyiba kerül, mint egy cd-é, mégis a kazetta csak 1500 forint a boltban, a cd meg 4 ezer. Teljesen indokolatlan. Mivel a kiadók a költségek minimalizálására törekszenek, ma már általános a házi digitális stúdiók használata. Mi is vettünk egy ilyen rendszert, amivel olcsóbban, de kísérletezve csináljuk a hangfelvételeket.

HVG: Ezek szerint legalább telik már ilyesmire.

L. A.: Nem panaszkodom. És az a modell is a múlté, hogy a művésznek szenvednie kell. Tök boldogan persze úgyse ír jó dalokat senki.

VAJNA TAMÁS