A szokatlan adóknak történelmi múltjuk van. Némelyikük önkényes és kontraproduktív, de akadt olyan is, amelynek megtévesztő neve ellenére ésszerű háttere volt.
Kész csoda, hogy a füstadót még nem vezette be az Orbán-kormány. Pedig két oka is lenne rá. Egyrészt ez a Fidesz által preferált családi adózás egy klasszikus formája, másrészt tősgyökeresen magyar, hiszen ezt az archaikus adónemet 1467-ben igazságos Mátyás királyunk vezette be, történetesen annak a pénzügyi reformnak a részeként, amely uralkodásának végére sokkal jobb helyzetbe hozta államkincstárát, mint amilyenben trónra lépésekor átvette.
Bár a mai cigarettázós világban másra is gondolhatnánk, korántsem a füstöt adóztatta meg Mátyás (a dohány egyébként is csak száz évvel később került Európába), hanem a családokat. Addig a Károly Róbert által bevezetett kapuadóval vették célba a háztartásokat, pontosabban a fizetőképes kis gazdasági egységeket: minden olyan porta fizetett, amelynek kapuján befért egy megrakott szekér. Mátyás azért változtatott, mert ha egy portán több család gazdálkodott, akkor is csak egy kapu után adóztak, így az adóalanyok számbavételére megfelelőbbnek tűnt a tűzhelyalapú regisztráció. A füstadó az Európa-szerte ismert tűzhely-, illetve kéményadó magyar megfelelője volt.
A tűzhelyadó sem volt tökéletes megoldás. Angliában például visszatetszést keltett, hogy a törvény – amely ott a XVII. század közepén jelent meg – nem a tulajdonosokat, hanem a bérlőket terhelte a tűzhelyadóval, így a gazdagoknak kedvezett. A kibúvókból – a kémények betöméséből – baj is lehetett: 1684-ben Churchill városában kisebb tűzvész pusztított, állítólag azért, mert egy pék a saját kemencéjénél áttörte a falat a szomszéd kéményéhez. Ártalmatlanabb esetben, ha az adóellenőrök vették észre a turpisságot, csak annyi volt a következmény, hogy dupla adót szedtek be a bedugaszolt kémények után.
Az adóellenőri magánlakviziteket az angol demokrácia akkori állapotában nem jól tűrték, részben ezért vezették be az ablakadót 1696-ban (létezett ugyanez francia, spanyol, skót, holland földön is). Az ingatlan adóügyi mérete így kívülről is megbecsülhető volt – de az adóelkerülés is egyszerűbbé vált. A hivalkodó gazdagokat leszámítva a többiek annyi ablakot falaztak be, amennyit csak lehetett. Különösen könnyű szívvel tették ezt a háziurak, így a sötétben lakó kispénzű bérlők joggal minősítették az intézkedést napfény- és levegőadónak. Angliában azóta is számtalan vakablak őrzi a sarc emlékét, a hétablakos házak pedig arra emlékeztetnek, hogy 1823 és 1851 között már csak a nyolcadik ablaktól kellett az adót megfizetni.
Az ingatlanadó rövidebb életű angliai formája volt a téglaadó, amelyet III. György rótt ki 1784-ben az amerikai gyarmati háború finanszírozására. A leleményes építtetők ezt is hamar kijátszották: nagyobb téglákat használtak, amelyekből kevesebb kellett, amire az állam törvényben rögzítette a téglák legnagyobb méretét, illetve a nagyobb téglák magasabb adóját. Újabb kibúvóként több helyen felvirágzott a faházépítés.
A középkori adók alapja elsősorban a tulajdon és a termék volt. A jövedelemadót Angliában először átmenetileg a Napóleon elleni háborúk idején vezették be. Az 1815-ös győzelem után vissza is vonták, de a század közepén a tartós költségvetési deficit miatt újból bevezették. A vitában alulmaradtak azok az ellenérvek, amelyek szerint a jövedelemadó valóságos inkvizítori beavatkozást hozna magával a magánemberek pénzügyeibe, ez pedig nem fér össze a brit polgárok szabadságával – idézi fel Madarász Aladár eszmetörténész, az MTA Közgazdaság-tudományi Intézetének főmunkatársa.
A szakálladó vagy a verébadó az olyan, ritkább esetek történelmi példája, amikor nem az állami bevételek gyarapítása, hanem az alattvalók helyes magatartásának kikényszerítése volt a cél. I. (Nagy) Péter orosz cár, akinek egyik fő vágya volt, hogy közelítse birodalmát Európához, szerette volna leszoktatni az udvari embereket és a nemeseket az ódivatú ruházkodásról és leginkább a szakállviselésről. Egyszer-egyszer saját fenséges kezével is ollót fogott e célból, de nem volt könnyű dolga, mert sokan már csak vallási okokból is ragaszkodtak az arcszőrzetükhöz. Nekik bizony fizetniük kellett. Az illeték lerovását pénzre emlékeztető érmével igazolták, ezt az adóalanyoknak ajánlatos volt magukkal hordaniuk, különben út menti rutinellenőrzések alkalmával kényszerborotválás áldozataivá válhattak.
Verébadó néven az anyagi ösztönzésnek azt a formáját emlegetik, amely a XVIII. században német földön volt ismeretes. Célja az volt, hogy mindenki kivegye a részét a vetőmagkészleteket megdézsmáló madarak elleni védekezésből. Hannoverben verebek, illetve szarkák és varjak fejét kellett beszolgáltatni. Aki ezt elmulasztotta, fizetett. Württembergben 6 krajcárt kapott, aki leadta a kötelező évi 12 élő verebet (a már ártalmatlan döglött madarak nem számítottak), aki viszont nem, az 12 krajcár verébadót fizetett. Leleményes alattvalók hamar nekiláttak a verébtenyésztésnek. A régi Magyarországot idézve a XIX. századi Czuczor–Fogarasi-féle szótár a verébfej főnév magyarázataként említi, hogy „az adózó jobbágyok köteleztettek bizonyos adóösszeg, például egy forint után ugyanannyi verebet adni be”.
Az adószedés fő célja persze mindig is az állami bevételek növelése volt – más kérdés, hogy az uralkodó vagy a kormány jól sáfárkodik-e a begyűjtött pénzzel. I. (Nagy) Frigyes porosz király leleményes miniszterei például hiába vezették be a mindenkire érvényes alapadó mellé a többi között a tea-, kávé-, kakaó-, paróka-, kalap-, csizma-, harisnya-, hintó-, sőt a szüzességi adót is, a fényűző udvartartás elpocsékolta az alattvalók pénzét.
Az adószedés egyik történelmi rekordja Augustus római császár galliai helytartója, Licinius nevéhez fűződik: 14 havi adót hajtott be azzal az átlátszó trükkel, hogy a december – mint a neve is mutatja – csak a tizedik hónap, utána jön még kettő. (Valójában a tizedik hónap a néhány száz évvel korábban a március elé beiktatott kettő miatt már akkor is a tizenkettedik volt.) A felháborodás hatására Augustus még idejében leállította a visszaélést, de Licinius megmenekült a bíróságtól, miután szembesítette császárát az így begyűjtött kincsekkel.
Vespasianus római császár nevéhez még nevezetesebb adóügy fűződik, amelynek a közismert mondás – a pénznek nincs szaga – őrzi emlékét. A császár az utcai illemhelyekre vetett ki adót. De nem a szükségüket végzőkre, hanem azokra a textilipari vállalkozókra, akik a vizeldéket bérelték, mert – vegyipari ammóniagyártás akkoriban nem lévén – az edényekben összegyűjtött folyadékot használták a gyapjú mosására.
BEDŐ IVÁN
Súlyos következményekkel jár és meglepő fordulatokat hozhat az a tulajdonosi összetétel, amely a kormány döntése alapján kialakul a magyar védelmi ipar meghatározó vállalatainál.
Így reagáltak arra, hogy a főváros rendezi a Szivárvány Misszió Alapítvánnyal a Budapesti Büszkeség nevű rendezvényt.
