Tudománynak álcázott tárgyat eszkábált önmaga agyonünneplésére Matolcsy György, aki gazdaságtörténeti jelentőségű sikerként könyveli el a saját működését. És mindjárt két minőségben is: nemzetgazdasági miniszterként és jegybankelnökként. Az Egyensúly és növekedés című, a „pénzügyi tudás gyarapítása érdekében” írt, 644 oldalas könyvében az elragadtatás hangján, kritikátlanul dicséri saját konszolidációs és stabilizációs politikáját.

Fizetésének ötmillió forintra emelését is azzal indokolta az Országgyűlésben, hogy az állam vezetői, köztük a Magyar Nemzeti Bank elnöke – vagyis ő maga – olyan bravúros gazdaságtörténelmi tetteket hajtottak végre, hogy meg kell őket fizetni.

Csakhogy a tavaly márciusban bemutatott Egyensúly és növekedés című kötet teljességgel alkalmatlan arra, amire szánták: az oktatásra. Egyrészt azért, mert végletekig leegyszerűsített nézetrendszere, primitív világképe tudományos szempontból erősen vitatható – bár ez még belefér a véleménynyilvánítás szabadságába.

Másrészt azonban Matolcsy a kötetben hazugságok, féligazságok, ellentmondások, logikátlanságok olyan kritikus tömegét hozta össze, ami kizárja a képzési célú hasznosítást. Cikkünk kizárólag az utóbbiakra szorítkozik.

A kötet első szembeötlő jellemzője a kényelmetlen tények tendenciózus elhallgatása. Matolcsy elmulasztja felidézni, hogy 2010 őszén fokozatosan gyorsuló, három-négy éven belül 5–5,2 százalékos gazdasági növekedésre készült, az államadósság gyors csökkentése mellett. Még a visszafogottabb, 2011. évi Széll Kálmán-terv is a GDP 66 százalékára zsugorodó adósságot vizionált 2014-re – ezt még megközelíteni sem sikerült.

Durva hibának tekinthető a 2012. esztendőre összeeszkábált költségvetés, amelyben, nemzetgazdasági miniszterként, még az előjelet sem találta el: 1,5 százalékos növekedés helyett 1,7 százalékos csökkenés történt. Csakhogy Matolcsy saját működését nem saját eredeti céljaihoz méri.

Nem tesz említést arról, hogy az egyes ágazatokat és a pénzügyi szektort sújtó különadókat eredetileg három évre hirdette meg Orbán Viktor kormánya, ellenben ezt elhallgatva megjegyzi, hogy mindkettőre „végig szüksége volt a magyar költségvetésnek”. Másutt pedig ezt írja: „a különadók evolúciója 2013-ban lett teljes, amikor belépett a pénzügyi tranzakciós illeték”. Az nem példátlan, hogy az államháztartás bevételi igénye felülírja az ígéreteket, a 2006-os választások előtt például Gyurcsány Ferenc is adócsökkentést iktatott törvénybe, amiből a választási győzelem után adóemelés lett, de ő legalább nem szánja ezt tananyagnak.

Kóros feledékenység vett erőt Matolcsyn a magánnyugdíjpénztári vagyon elkonfiskálásával kapcsolatban is.

Azt a kevés őszinte oldalak némelyikén elismeri, hogy 2011-ben a pénztárakban lévő állampapírok bevonásával 1400 milliárd forinttal csökkent az államadósság, majd a rendszer felszámolása „minden egyes évben a GDP 1,3 százalékát elérő többletjövedelmet jelentett”. Vagyis ha nem nyúlja le az állam a nyugdíjpénztári tagdíjakat, akkor az államháztartás hiánya nem mindegyik évben lett volna 3 százalék alatt – teszi hozzá másutt.

A HVG kiegészítése: egyik esztendőben sem lett volna 3 százalék alatt. Matolcsy utólag azt is bevallja, hogy a tagdíjak elkobzásából fedezte a kormány az adóreformot. „Lényegében annyival csökkent a költségvetés bevétele az egykulcsos családi adórendszerre történt átállás során, amennyivel nőttek az államháztartási bevételek a magánnyugdíjpénztári rendszer átalakítása révén: mindkettő hatása 300-400 milliárd körüli volt.”

Ellenben elfelejti felidézni, miként revolverezték a magánnyugdíjpénztári tagokat 2010 őszén: ha a magánpénztárakban maradnak, akkor a jövőben a munkaadó által befizetett 24 százalékos nyugdíjjárulék után már nem kapnak állami nyugdíjat. Azt szintén elhallgatja, hogy az átlépőknek azt ígérték, megtakarításaikat magukkal vihetik az állami rendszerbe, a saját számlájukra. Könyvében az átlépést a pénztári tagok önkéntes döntéseként tünteti fel, ami felér egy vaskos hazugsággal.

Udvari történetírás

A pénzügyi stabilitás a 2010-es kormányváltás után már nem került veszélybe – büszkélkedik, és gond nélkül átsiklik azon, hogy 2011 novemberében az IMF-hez fordult. Az ezt követő pávatáncot – a huzakodást az IMF-fel és az Európai Bizottsággal egy biztonsági hitelkeret megkaparintásáért – szintén nem említi.

Nyilván ismertnek tekinti kabinetfőnöke, Wiedermann Helga Sakk és póker című kötetét, az udvari történetírás minősített darabját. A könyv kiadását a jegybank egyik alapítványa támogatta, a külföldi fordításokat is beleértve csekély 70 millió forintért. Az alapítványt történetesen Matolcsy elnökli. A Sakk és pókert a Közgazdasági Társaság vándorgyűlésén ingyen osztogatták, éppúgy, mint egy évvel később az Egyensúly és növekedést.

Kihagyja azokat a kellemetlen epizódokat is Matolcsy, hogy a hitelminősítők egymás után vágták bóvliba a magyar állampapírokat, ami miatt a magyar kormány tízmilliárdokban mérhető kamatfelárat kényszerült fizetni. Ezek az epizódok nyilván nem illenek bele a konszolidációs sikerek tündérmeséjébe.

Megkerülhetetlen momentuma az időszaknak a devizaadósoknak 2011 őszén felkínált fix árfolyamú végtörlesztés, ám a történtek fényében nem csoda, hogy ennek érdemi taglalásától is eltekint. Az erről szóló törvényjavaslatot az Európai Központi Banknak be kellett mutatni előzetes véleményezésre, ám ez csupán azon a napon történt meg, amikor azt az Országgyűlés elfogadta. Így a következményekre figyelmeztető EKB-vélemény is elszállt a semmibe.

Pedig a jövendölés pontról pontra bejött. A végtörlesztés súlyos egyszeri veszteséget okoz az amúgy is különadóval terhelt bankrendszernek, ez pedig szűkítheti a hitelezést, és gátolhatja a gazdasági növekedést – írta az EKB. Így is lett. A végtörlesztéshez szükséges deviza iránti kereslet az árfolyamot gyengítheti – óvott Frankfurt. Ez szintén bekövetkezett, és mindazok, akik nem tudtak élni a lehetőséggel, hogy kedvezményes árfolyamon szabaduljanak meg tartozásaiktól, ekkor kerültek igazán kilátástalan helyzetbe. A tehetősek azonban, köztük országgyűlési képviselők, milliókat kaptak ajándékba. Mindezt Matolcsy egy lábjegyzetben azzal intézi el, hogy „a végtörlesztési program is elősegítette az adósságcsökkenést, főként a pénzügyi eszközökkel rendelkező háztartások számára”.

Önellentmondások

A pénzügyi szektor 2010 előtt „mesterségesen magas profitrátát” ért el, ezért nem véletlen, hogy a magyar kormány „az uniós tagállamok között a legnagyobb bankadót vetette ki”, ezzel büntetve a korábbi „mohóságot” – tűnődik Matolcsy. A bankadó következményeinek megítélésében azonban súlyos önellentmondásokba keveredik. Az egyik Matolcsy azt állítja, hogy a bankadó nem vetette vissza a hitelezést, sőt egy helyen körmönfont indoklással még azt is levezeti, hogy „rejtett módon” egyenesen segítette.

A másik Matolcsy viszont úgy fogalmaz, hogy „a bankrendszer a vállalati szektor szereplőit büntette a bankadóért, a végtörlesztésért és más gazdaságpolitikai lépésekért”. Ebből olyan, kölcsönös betartásra utaló kép bontakozik ki, ami nem válik a magyar gazdaságpolitika dicsőségére. Koronatanúként egy harmadik Matolcsy pedig azt állítja, hogy „a vállalati hitelállomány leépülése Magyarországon volt az egyik legnagyobb mértékű”.

Egy idegen kéz is megzavarta Matolcsy koncepcióját, nem csak a sajátja. A könyv egyik markáns állítása, hogy a 2010-es gazdaságpolitikai fordulat nagyon gyorsan hatott, és a magyar államháztartás hiánya már 2011-ben 3 százalék alá csökkent. Csakhogy később az Eurostat korrigálta a módszertant és ezzel az adósságadatot, nem fogadva el, hogy a magánnyugdíjpénztári vagyon átvételét egyetlen esztendőben kell elszámolni költségvetési bevételként. Így a látványos 2011-es bevételi többletből egy tollvonással 5,5 százalékos hiány lett, vagyis nem fordulat, hanem további romlás következett be. A könyv egyes részein átvezették a változást, másutt ezt elmulasztották, és megmaradt a győzelmi jelentés tónusa.

Ebből adódik a következő zavar. Matolcsy agyonsulykolt alaptétele szerint az egyensúly helyreállítására csak olyan eszközöket vettek igénybe, amelyek nem fojtják el a növekedést, ám erre a 2012-es esztendő recessziója rácáfolt. Abban az esztendőben az euróövezet gazdasága is visszaesett, a magyar kormánynak pedig az előző évi lazítás után legalább 3 százalékos költségvetési megszorítást kellett végrehajtania. Ez szintén visszaütött. Így a könyv egy – kivételes – pontján az állítás közeledett a valósághoz: „A 2010-ben bevezetett új gazdaságpolitikai képlet azonnal működött: a kivételes 2012-es visszaesés előtt s után nem hozott növekedési áldozatot.” Másutt pedig megmaradt az eredeti, propagandisztikus szöveg az azonnali javulásról.

Az olvasó olykor nem hisz a szemének.

A privatizáció bírálata során Matolcsy kifejti, kár volt a szolgáltatószektorban az állami monopóliumokat úgy értékesíteni, hogy ne versenyző vállalkozások, hanem magánmonopóliumok jöjjenek létre. Orbán Viktor kormánya szakít is ezzel a gyakorlattal, és visszaállítja az állami monopóliumokat. Matolcsy a fogyasztási szemléletet, a „gyarapodási vágyat” is kárhoztatja a lakossági eladósodásért, és kifejti, hogy a 2000-es években hiba volt az ingatlanbefektetéseket ösztönözni, fontosabb lett volna az üzleti vagyon gyarapítása. Érdekes felvetés ez attól, aki első minisztersége idején átfogó programot indított a lakásberuházások felfuttatására, a költségvetést durván megterhelő állami kamattámogatással.

A legkeményebb állítás mindemellett az, hogy a növekedési fordulat „legfontosabb rejtett forrása” a forint árfolyamának gyengítése volt. Matolcsy állítása szerint „10 százalékos forintleértékelődés mintegy 0,5–0,8 százalékkal emelheti a magyar GDP szintjét”, ezért a korábbi, szerinte mesterségesen erős árfolyamot „20–30 százalékkal gyengébb” váltotta fel. Azt viszont többnyire elkeni, hogy a gyenge forint a devizában eladósodott háztartásoknak súlyos, sokaknak kigazdálkodhatatlan terhet jelentett. Pedig egyszer a leértékelő politikának a devizaadós háztartásokra gyakorolt hatásával is el kellene számolnia. Matolcsy ezt elintézi azzal, hogy rajtuk az állam segített, ami féligazságnál is kevesebb. De a devizaadósok iránt semmiféle könyörületet nem mutat.