Mérő László: Játék az egész világ!

Egy korábbi írásomban ezeken a hasábokon idéztem Pat Kane üzleti gondolkodót, aki szerint a XXI. században a játék lesz a megismerés és az értékteremtés domináns módja. A gamifikáció prófétái még tovább mennek, szerintük ez a gazdaság szinte minden területére érvényes. Ha sikerül játékká alakítanunk azt, ahogy a munkaerőt kiképezzük egy újfajta feladatra, sokkal hatékonyabban fogja végezni a munkáját. Ha sikerül játékot csinálni a termékünkből, azt jobban fogják szeretni az emberek akkor is, ha csak egy egyszerű kenyérpirítóról van szó. Ha sikerül játékot varázsolni a cégünkből, akkor mindenkiben pozitívabb kép alakul ki rólunk.

A játékosítás prófétái sorolják a sikereket, amikor például egy világcég jelentősen növelte munkatársai vagy fogyasztói lojalitását néhány jól eltalált, a cégről szóló játék segítségével, vagy óriási profitot termelt pusztán azzal, hogy játékosította a termékét. Ennek ellenére azt állítom, hogy a gamifikáció nagy áttörése még várat magára a gazdaság világában.

Nem gondolom, hogy a gamifikáció diadalaként eladott sikersztorik mind szándékos torzítások vagy hamisítványok. Jó részüket pusztán annak lehet betudni, hogy az új módszer iránti lelkesedés következtében jóval több jutott a munkatársak vagy a fogyasztók jutalmazására, és ez a befektetés játékosítás nélkül is megtérült volna. Még fontosabb – akaratlanul is – torzító tényező lehet az, amit a munkapszichológusok Hawthorne-effektusnak neveznek.

Az 1920–1930-as években a Western Electric hawthorne-i gyárában (Chicago egyik külvárosában) hosszú kísérletsorozatot végeztek. A munkatársakat megkérdezték, miféle változásokat szeretnének a munkakörnyezetükben, például legyen-e világosabb a munkahely, hogyan osszák be a munkaközi szüneteket. Amit a munkatársak kívántak, azt végrehajtották, és ettől jelentősen nőtt a termelékenység egy darabig. De még mielőtt újra csökkenni kezdett volna, ismét megkérdezték ugyanezekről a munkatársakat, és ismét változtattak a kívánságuknak megfelelően. A termelékenység ismét nőtt – még akkor is, amikor egy sokadik menetben éppen a kiindulási munkafeltételeket állították vissza a munkások kérésére (ne legyen ennyire világos, a szünetek legyenek 15 percesek stb.).

Eddig még nem láttam olyan játékosítási projektet, amelynek sikerét ne indokolta volna valami hasonló dolog. De mi lehet ennek az oka, amikor ezeknek a projekteknek elvileg remekül kellene működniük?

A fő ok az, hogy a gamifikáció eddigi projektjeit nem játéktervezők, hanem marketingesek, humánerőforrás-menedzserek vagy munkapszichológusok tervezték, fellelkesedve azon, hogy bizonyos játékok bizonyos elemeit milyen remekül lehet adaptálni az általuk kitűzött célokhoz.

Egy játéktervező számára azonban mindez mellékes. Őt egyetlenegy dolog érdekli: hogy a játék minél élvezetesebb legyen. Mindent ennek rendel alá, és meg sem fordul a fejében, hogy a játék, amit épp tervez vagy fejleszt, esetleg valami gazdasági célra is használható lesz majd. Ha az élvezetesség érdekében valamiféle, a megbízó cég számára értékes tartalmat fel kell áldoznia, gondolkodás nélkül megteszi.

A gamifikáció két kiemelkedő guruja, Gabe Zichermann és Joselin Linder magyarul is megjelent könyvében lelkesen magyarázza, miképpen fogja a játékosítás forradalmasítani az üzleti életet – miközben maga a könyv a legjobb példa arra, hogy pontosan így miért nem fogja. A könyv bemutatja, hogy a pontgyűjtögetés, a kvízkérdések és néhány más játékelem milyen kiválóan alkalmasak arra, hogy a cégünk érdekeit jól szolgáló tartalommal töltsük fel őket. A játéktervező szempontjait azonban egy pillanatra sem említi meg, és a bemutatott példái a legkevésbé sem szórakoztatóak.

Ezzel együtt a gamifikáció mint jelszó már napjainkra is létrehozott némi önálló értéket. Nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a világ jelentős részén ma már természetes gondolat, hogy az emberek lehetőleg érezzék magukat jól a munkahelyükön. A gamifikáció akkor is hasznos jelszó lehet, ha még nem látjuk, hogyan lehetne a játéktervező és a gazdaság szempontjait jól összebékíteni.