Ha egy gazdag nagybácsi meghal, el kell fogadnod, hogy elapad a pénzforrás

– Günther Oettinger, az Európai Bizottság költségvetési tervezésért felelős tagja magyarázta így a testület 2021–2027-es büdzsé tervezetének bemutatásakor, miért kell a tagországoknak belenyugodniuk abba, hogy az új EU-költségvetésbe többet kell majd fizetniük, mégis kevesebb pénz lesz a nekik szánt borítékban. A gazdag nagybácsi az Egyesült Királyság, amely ma a költségvetés 15 százalékát adja, a szájtátva pénzt leső rokonok pedig a büdzsé jelenlegi nyertesei.

Van azonban még egy szempont, amelyet láthatóan szem előtt tartott a bizottság a tervezésnél: a büdzsé két nagy nyertese, Lengyelország és Magyarország a továbbiakban ne tekinthesse garantált pénzcsapnak a közös költségvetést, miközben nyíltan szembemennek az unió irányvonalával. Varsó és Budapest tehát egyaránt veszíteni fog, ám – politikai vezetésüktől akár függetlenül is – a két ország lakói is.

Kevesebb támogatás

Először is csökken a két legnagyobb kassza mérete. Igaz, a lefaragás messze nem olyan súlyos, mint amiről a korábbi ígéretek szóltak – azzal a feltétellel természetesen, hogy a tagországok hajlandók lesznek úgy tíz százalékkal, a mostani 1 százalék körüli szintről 1,11-re emelni a nemzeti jövedelemhez arányított befizetéseiket. (A pontos számokról lásd keretes írásunkat.)

Ebben az esetben a bizottság szerint a felzárkóztatási támogatások keretét 7 százalékkal fogják vissza, az agrárbüdzsét pedig öttel, azon belül pedig a gazdáknak – nálunk alapvetően a földművelés után – járó közvetlen kifizetést 4 százalékkal.

A mezőgazdasági támogatásoknál a javaslat alapján fokozatos lenne a kivezetés (a 2021-es állapothoz képest 2027-ben már tíz százalékkal csökkenne a keret), ráadásul az országok nagyobb szabadságot kapnának abban, mire is költik a pénzt. Ez a rugalmasság nem azt jelenti, hogy maguk találnak ki célokat, hanem azt: eldönthetik, netán a vidékfejlesztés rovására szinten tartják a gazdák kifizetéseit, vagy éppen fordítva.

A kohéziós pénzek elvétele már jobban fájhat, hozzá kell azonban tenni, hogy a magyar költségvetés jobb helyzetben van, mint 2010 környékén, így tartalékolás vagy adócsökkentés helyett a kormány egyszerűen maga finanszírozhat pénznyelő nagyprojekteket (lásd: Modern Városok program). Itt nem kell vacakolni az uniós jóváhagyással, az OLAF-fal, a lassú kifizetéssel sem – tény, a német adófizetők helyett a magyar adófizetőktől kell lenyúlni a pénzt.

Új feltételek alapján

A brüsszeli javaslat azonban nem egyszerűen megvágná a kohéziós alapokat, de új feltételeket is kötne a támogatások elosztásához. Ha már felzárkóztatásról szól a program, azért megtartanák, hogy a források nagyságát egy adott terület gazdasági fejlettsége határozná meg, ám újabb kritériumokat is behoznának. Figyelembe vennék például:

• a munkanélküliséget (különösen a fiatalokét) – már halljuk is a magyar pénzügyminiszter tiltakozását, hivatkozva a „munkanélküliség leszorítása terén tett elképesztő magyar teljesítményre”;
• a klímaváltozás elleni küzdelmet;
• a bevándorlók befogadását és integrálását (az ezzel kapcsolatos kormányreakciókat megint nem kell nagyon magyarázni).

Még egy fájó pont van azonban a javaslatban: a bizottság emelné a tagállami önrészt a támogatásoknál. Ezt talán érdemes elmagyarázni. A strukturális támogatások ma három részből tevődnek össze: egy részüket az EU adja, egy részt a tagállamok, a maradékot pedig maguk a kedvezményezettek. Az arányok változnak, van, ahol 50 százalék alatt van a támogatási intenzitás (vagyis az EU és az állami forrás), de van, ahol 95-100 százalékos.

Brüsszel elgondolása szerint az előbbi válna jellemzővé, amit amúgy a gazdasági realitások is lehetővé tesznek (értsd: nincs válság).

A bizottsági elgondolás szerint ez növelné a nemzeti értéket a beruházásoknál, nehéz azonban nem belelátni egy másik következményt is: ha az államkasszából kell valamit finanszírozni, talán kisebb eséllyel fogják túlárazni az egyes projekteket, mint amikor „a német adófizetők” zsebéből veszik el a teljes összeget.

Kell nekünk euró?

Az euró bevezetését a briteken kívül minden tagország vállalta, bár határidőt senkinek nem szabtak. A bizottság most is inkább pozitív ösztönzőkkel igyekszik meggyorsítani a folyamatot, méghozzá úgy, hogy a váltáshoz szükséges reformokat támogatja, összesen 25 milliárd euróval.

Ez persze a mézesmadzag, de kérdés, ennyi pénz elég lesz-e mondjuk a Matolcsy György-féle gazdaságpolitika híveinek ahhoz, hogy feladják sokat kommunikált függetlenségüket. Más kérdés, hogy ez a függetlenség a – főleg az itt működő euróövezeti cégeknek szállított exportból élő – magyar gazdaság számára nem annyira gazdasági, inkább politikai kategória, amibe még sokáig kapaszkodni lehet – ehhez egy reformtámogató támogatási keret aligha lesz meggyőző.

Mézesmadzag és korbács

Pláne, hogy a forrásokat nemcsak kapni, de elveszíteni is lehet, ha egy ország nem tartja be a jogállamiság normáit. Ennek a bevezetése a mostani javaslat igazi újítása lehet – már ha a tagországok is belemennek.

Az Európai Bizottságnak egy súlyos dilemmát kellett feloldania: úgy szankcionálják a tagországok vezetését, hogy végső soron ne a kedvezményezetteket büntessék a források megvonásával – főleg, ha azok nem a kormányhoz közel álló, „érinthetetlen” üzletemberek. A másik dilemma pedig az volt, hogy lehetőleg minél gyakorlatiasabb, a konkrét problémát kezelő választ adjanak – vagyis nem egy törvényhozás hibáit igyekezzenek helyrehozni az Európai Bíróság több évig tartó eljárási rendszerén keresztül. A harmadik megoldandó kérdés pedig az volt, hogy lehessen kikerülni az egyhangúságot, ami a költségvetés elfogadásánál még mindig elvárás.

A megoldás pofon egyszerű, és bár Kovács Zoltán kormányszóvivő ennek ellenkezőjét igyekezett sugallni a Twitteren, tökéletesen megfelel a jelenlegi alapszerződésnek. Kovács bejegyzésében azt írta, a magyar kormány tiszteletben tartja az alapszerződés szabályait.

Van azonban egy rossz hírünk: az Európai Bizottság is.

Brüsszel javaslata szerint létrehoznának egy mechanizmust a források elosztásának ellenőrzésénél. Ez alapján, ha egy országban nem látják megfelelőnek

• az elosztásért felelős hatóságok működését,
• a nyomozó hatóság és a közös büdzsét érintő korrupció és csalás kivizsgálásáért felelős ügyészség működését,
• az ezzel kapcsolatos jogvitákban is döntő bíróságok függetlenségét,
• a csalások megelőzését és szankcionálását és
• az Európai Csalás Ellenes Hivatallal (OLAF) és a 2021-től működő Európai Ügyészséggel való együttműködést,

akkor korlátozhatják, felfüggeszthetik, de akár le is állíthatják az EU-pénzek folyósítását.

A mechanizmus hasonlít a most is meglévő eljárásokra: vagyis ha jogsértést feltételeznek (például az OLAF vagy az Európai Számvevőszék jelzései alapján), akkor egyeztetés kezdődik a tagállam és a bizottság között. A döntést viszont már a tagállamokat tömörítő Tanács hozhatja meg, és ahhoz, hogy megvétózzák, minősített többségre lenne szükség, vagyis a lakosság kétharmadát képviselő, egyben legalább 15 tagország ellenszavazatára.

Kérdés persze, hogy ez mire lesz elég. A felfüggesztésre ugyanis jelenleg is van mód, igaz, ezt nem a bíróságok vagy a jogállam működéséhez kötik, hanem az adott támogatási programok irányításához, esetleg egyes pályázatok elbírálásához. Ilyen alapon Magyarországon is függesztettek már fel kifizetést – például a 2013-ig tartó, valójában 2015-ben záruló időszakban sokáig nem adtak pénzt közlekedésfejlesztésre. A tagországok azért ezt nem verték nagy dobra – az új mechanizmus fő értéke tehát a nyilvánosság lehet. Vagyis csodafegyverről nincs szó.

Mire megy a pénz?

Erről ugyan keveset beszéltek, de a költségvetés átalakításakor azért igyekeztek szem előtt tartani, hogy minél több forrás menjen Brüsszelből közvetlenül (értsd: a tagállami irányító hatóságok kikerülésével) a kedvezményezettekhez. Ideológia is van hozzá: a „hozzáadott érték”, ami annyit jelent, az EU egy ügyben többet tehet, mint a tagországok külön-külön.

Például – mondja Brüsszel – a migrációs folyamatok enyhítésében vagy a határok ellenőrzésében sikeresebb az együttműködés. Ennek jegyében hoznak létre szervezeteket, erősítenek már működő rendszereket – például tízezerre emelik a közös határőrség, a Frontex létszámát.

A magyar kormány azonban ezt egészen másképp képzeli: mondjuk a határőrzés nemzeti kézben tartása jegyében kerítést épít, majd évekkel később azt várja el az Európai Bizottságtól, hogy annak a költségeihez járuljon hozzá. Erre pedig Brüsszel azt válaszolja, segít, de kerítésépítést nem támogat. Világos a különbség, ugye?