Ha a Lehman Brothers Lehman Sisters lett volna, ma másképp nézne ki a világ – fejtegette a minap a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója, arra utalva, hogy a nők nagyobb részvétele a bankok és a pénzügyi felügyeletek vezető testületeiben növeli azok stabilitását. Az egyenjogúság globális élharcosaként is egyre markánsabban fellépő Christine Lagarde útmutatásait az IMF felmérései igazolják: azokban a bankokban, amelyek igazgatóságában több nő van, nagyobbak a tartalékok, kisebb a törleszteni képtelen adósok aránya, és erősebb az ellenállás a várható stresszekkel szemben. A nők jobbak a válságkezelésben, akik közülük az őket ért hátrányos megkülönböztetés ellenére a csúcsra jutnak, rendkívül képzettek, és a sokszínűség az igazgatóságokban hozzájárul ahhoz, hogy jobb döntések szülessenek – összegzi a pénzügyi szektorban a nemek közötti egyenlőséget vizsgáló IMF-dokumentum.
Az efféle gendertanulmányokra Magyarországon újabban semmi szükség, a vezetés itt 2010 óta stabilan egyetlen kézben összpontosul, a nők nemigen kotyoghatnak bele politikába, pénzügyekbe. Pedig ha Lagarde-nak igaza van, a férfi egyszólamúság önmagában is kockázatot jelent. Ezt lehet ugyan bagatellizálni, abban viszont valódi veszélyek rejlenek, ha egy ország vezetése kiírja magát a fő nemzetközi együttműködési mechanizmusokból, és következetesen szembemegy a konszenzusos gyakorlattal. Márpedig a magyar kormány évek óta ezt teszi.
Intő példával szolgálhatna Törökország és Argentína, mindkettő elnöke konokul a maga útját járta. Törökország 2008 és 2010 között meghintáztatta az IMF-et, hosszan lebegtetve egy hitelkérelmet, amelyet végül nem vett igénybe. Egy ideig sikerrel manőverezett, ám idén márciusban az IMF figyelmeztette a török vezetést, hogy a gazdaság túlfűtött állapotban van, a monetáris politika túl laza, növekednek az egyensúlyi feszültségek, miközben a gazdaságpolitika hitelessége gyenge. Hiába. A folyamatok súlyos válságba torkolltak, s bár most már fölöttébb jól jönne az IMF segítsége, a török elnök nem kér belőle.
Kattintson a nagyobb méretért
HVG
Argentína még messzebb ment. Miután mély pénzügyi kríziséből 2003-ban kimenekítette az IMF, kettejük kapcsolata annyira elmérgesedett – amiben a szervezet később beismert hibái is közrejátszottak –, hogy 2006 után Argentína még a szokásos éves gazdaságpolitikai konzultációktól is elzárkózott. Viszonyuk csak egy évtizeddel később normalizálódott. Épp idejében: az ország mostani pénzügyi válságának enyhítéséhez az IMF 36 hónapra 57 milliárd dolláros hitelkeretet nyitott meg. Aki az erről szóló nyilatkozatot elolvassa, és még él benne az egykor kíméletlen IMF képe, nem hisz a szemének. A megállapodás külön is méltányolja, hogy az argentin kormány reformterve kiemelt jelentőséget tulajdonít a társadalom legsérülékenyebb csoportjai megsegítésének; hangsúlyozza, hogy az általános gyermekjóléti támogatások és a szegények egészségügyi ellátása nem sérülhetnek, a szociális kiadások nem csökkenhetnek bizonyos szint alá. „Ha a szociális körülmények rosszabbra fordulnak, a költségvetés ilyen célú kiadásait a készenléti hitel keretében tovább kell növelni” – áll a minap kiadott nyilatkozatban.
Megváltoztatta a tíz évvel ezelőtt bekövetkezett válság az IMF-et, amely egyre jobban ügyel az emberi tényezőre. Összességében csaknem 500 milliárd dollárral vett részt 2008 után a krízis kezelésében. Ennek cirka 3 százaléka Magyarországnak jutott, amelyet 2008. október 9-én és 10-én csaknem elsodort a válság vihara, példátlan zavarokat okozva a pénzügyi rendszerben. Az állampapírpiac befagyott, a bankok közti együttműködés leállt, a forint árfolyama gyengült, a Budapesti Értéktőzsde összeomlott. Mindez órákon belül történt. Az IMF segítsége pedig heteken belül megérkezett, olyan gyorsan, amire korábban nem volt példa. Ám ez nem csoda. „Ezért a pénzügyi válságért a Nyugat a felelős, kötelessége segíteni, ezt az IMF és az Európai Bizottság meg is fogja tenni” – fejtegette egy hétre rá, október 17-én Budapesten egy szűk körű háttérbeszélgetésen Charles H. Dallara, a négyszáz globális pénzügyi intézményt tömörítő Nemzetközi Pénzügyi Intézet vezérigazgatója. Az ő értelmezésében a nyugati kormányok megvédik saját bankjaikat, de akcióik nem terjednek ki azok leányaira, ez a nemzetközi intézmények dolga lesz – jövendölte. Valójában ennél jóval több történt: a külföldi tulajdonú pénzintézetek nem hagyták veszni kelet-közép-európai bankjaikat, részt vettek azok feltőkésítésében; az IMF ebben is közreműködött.
A magyar válságkezelés az első, kritikus esztendőben beleillett az akkori nemzetközi trendbe: egyszerre tartalmazott a költségvetés kiadásait mérséklő, az eladósodást megállító, megszorító intézkedéseket, valamint gazdaságélénkítő adó- és járulékcsökkentést. Az IMF beérte volna enyhébb kiigazítással, de Brüsszel a feltétlen költségvetési szigort pártolta. A program eredményeképpen Magyarország hónapok alatt visszanyerte a befektetők bizalmát, a Bajnai-kormány a recesszió mélypontján, 2009 nyarán visszatért a nemzetközi pénzpiacokra, az IMF–EU-hitelkeret harmadát nem is vette igénybe. A gazdasági növekedés a tervezettnél előbb beindult. Az Orbán-kormány egy ideig új IMF-megállapodással kacérkodott, de ez nem jöhetett össze, mivel az előzőt felrúgta, kipaterolta a nemzetközi szervezetet. Ám amikor 2011 novemberében Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter hírét vette, hogy a súlyos kormányzási hibák miatt a Standard & Poor's leminősíti a magyar állampapírokat, váratlanul s előkészítetlenül mégis az IMF-hez fordult. Ezt egy évig tartó pávatánc követte. Közben valamennyi hitelminősítő bóvliba vágta a magyar papírokat, a GDP ismét zsugorodott, pénzügyi összeomlás fenyegetett. A kormány addig lebegtette az IMF-hitelkérelmet, míg a piac el nem csitult. Ekkor a politikai haszonszerzés reményében IMF-ellenes utcai kampányt indított, megkezdte máig tartó „függetlenségi” harcát, amelyet később „Brüsszelre” is kiterjesztett.
Gazdaságpolitikáját öt pillérrel támasztotta alá az Orbán-kormány. Egy: továbbvitte a Gyurcsány–Bajnai-kormány megszorításait. Egyebek mellett elfogadta a nyugdíjkorhatár emelését, nem hozta vissza a nyugdíjemelés korábbi, a béremelkedést is bekalkuláló szabályát, sem a 13. havi nyugdíjat – pedig ellenzékben 14. havit is ígért. Nem emelte meg az azóta befagyasztott családi pótlékot, hat évig nem nyúlt hozzá a közszféra 2009-ben rögzített fizetéseihez. Kettő: a válságkezelés során mások megtakarításait vette el. Elorozta a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszerben összegyűlt 3 ezermilliárd forintot, különadókkal nullázta le a bankrendszer és más ágazatok profitját, szisztematikusan megkurtította a társadalombiztosítás és az oktatási rendszer forrásait. Három: felemelte az általános forgalmi adót, a jövedéki adó egyes tételeit, behozta a pénzforgalmat megcsapoló tranzakciós illetéket, viszont csökkentette a társasági adót, egykulcsossá formálta a személyi jövedelemadót, majd a munkaadók járulékterheit is mérsékelte. Összességében százmilliárdokban mérhető forrásokat csoportosított át a szegényektől a magasabb jövedelműekhez. Négy: a gazdasági növekedéshez szükséges külső forrásokat részben a nemzetközi pénzpiacról szerezte be, Japán és Kína bevonásával, részben erre fordította az ingyenes uniós támogatásokat, most pedig azok megelőlegezésével fűti a gazdaságot. Öt: laza monetáris politikával, olcsó jegybanki forrásokkal ösztönzi a hitelezést, eltűri a forint exportösztönzőnek tekintett leértékelődését.
| A Nagy Depresszió kontra Nagy Recesszió |
Összességében a 2008-as pénzügyi válságot követő globális recesszió nem volt olyan súlyos, mint az 1929–1933-as válság. Azért nem, mert nemzetközileg összehangolt pénzügyi és költségvetési eszközökkel léptek közbe, és mert a kárt elszenvedő államok nem menekültek protekcionizmusba, nem egymás kárára akartak úrrá lenni a gondjaikon – összegzi a Nemzetközi Valutaalap. A Nagy Depresszió idején az amerikai gazdaság az ötödével ment össze, a 2008-at követő Nagy Recesszió idején kevesebb mint öt százalékkal. Hasonló arányokat mutatnak a világ más vezető gazdasági hatalmai is. Ami Magyarországot illeti, bizonytalan a mérce. Romsics Ignác a Magyarország története a XX. században című könyvében több külföldi becslést idéz, ezek alapján 1929 és 1933 között az egy főre jutó jövedelem zsugorodása 7 és 16 százalék közé tehető, az átlagon belüli hatalmas különbségekkel súlyosbítva. A 2008-as válság után az egy főre jutó GDP – euróban számolva, a forint leértékelődését is bekalkulálva – egy év alatt nagyjából 10 százalékkal zuhant, és csak 2014-ben érte el a válság előtti szintet. Magyarország átlagos fejlettsége a Nagy Depresszió előtt az akkori európai átlag 74 százalékán állt, 1938-ban a 68 százalékán. Ma kézenfekvő viszonyítási alap az uniós átlag, tényleges piaci árakon s euróban számolva az egy főre jutó hazai össztermék 2008-ban annak 40 százaléka volt, tavaly pedig a 42,5 százaléka. Bár a direkt összevetésnek az eltelt nyolc évtized árfolyam-, ár és egyéb változásainak fényében nem szabad túlzott jelentőséget tulajdonítani, megállapítható: ez bizony perifériapozíció. |
Ez a program nem volt eredménytelen, de nemzetközi mércével mérve különösebben sikeres sem. Ha a rivális országok teljesítményével vetjük össze, a kibontakozás viszonylag lassú volt, és jóval nagyobb terheket rótt az alacsony jövedelműekre, mint náluk. A szegénységben és társadalmi kirekesztettségben élők száma a 2008-as 2,8 millióról 2013-ra csaknem 3,4 millióra nőtt, és csak a rezsicsökkentés, valamint a közmunka erőltetett kiterjesztése után mérséklődött. A visegrádi országok egyike sem folytatott ennyire kíméletlen válságkezelést. Nem válik a kormány dicsőségére az sem, hogy tíz év alatt nem javult a termelékenység, és hogy a megtermelt jövedelemnek még tavaly is kisebb hányada ment el bérre, mint 2008-ban. A gazdaság és a pénzügyi rendszer viszont kevésbé sérülékeny. A külkereskedelmi és a fizetési mérleg tartós többletet mutat, az államadósság jóval kisebb része áll fenn devizában, a devizahitelezés gyakorlatilag megszűnt, bár az adósok helyzete nem rendeződött maradéktalanul. A jegybanki devizatartalékok nem sokkal bőségesebbek ugyan, de ha az Európai Bizottság felgyorsítja az uniós programok számláinak kifizetését, szinte igény szerint növelhetők.
Mindemellett a bruttó államadósság még mindig nagyobb, mint a válság előtt, és a hitelminősítők által adott besorolás is gyengébb. Utóbbi az orbáni stabilizáció nemzetközi megítélését tükrözi. Jellemző, hogy amikor a nyár elején kisebb válság rázta meg a feltörekvő piacokat, a magyar jegybanknak be kellett avatkoznia, hogy megfékezze a forint ellen a kamatemelés kikényszerítésére indított támadást. Az argentin és a török válság ezzel együtt sem temette maga alá az ország pénzügyi rendszerét, sőt az onnan elmenekülő tőke egy része a magyar pénzpiacon landolt. Ennek ellenére a forint árfolyama tartósan gyengébb lehet, mint az elmúlt két évben. Ami pedig a bankrendszert illeti, a külföldi tulajdon arányának csökkentése csak gyengítette. Az új magyar tulajdonosoknak – Mészáros Lőrincnek, Szemerey Tamásnak, barátaiknak és üzletfeleiknek – aligha van annyi tőkéjük, hogy szükség esetén beszálljanak bankjaik megerősítésébe. Az osztrák, német, olasz nagybankok ezt megtették.
Biztonságosabb és válságállóbb viszont a nemzetközi környezet, mint 2008-ban, kár, hogy a kormány erről nem vesz tudomást. Létrejött a bankunió és az Európai Stabilitási Mechanizmus, utóbbi 704 milliárd euró megcélzott, ezen belül 80,5 milliárd euró befizetett tőkével gazdálkodik. Eddig öt euróövezeti tagnak nyújtott olcsó hitelt, Görögországtól Ciprusig. Ezekből az integrációs folyamatokból a magyar kormány kivonta magát. Időközben új, a korábbinál kimunkáltabb szabálykönyvet állított össze az Európai Bizottság, amely időről időre méri, van-e a tagállamokban túlzott egyensúlytalanság. Ezen a vizsgán Magyarország évekig átment, ám az idén az EB ismét költségvetési kiigazításra szólította fel. Bár ez nem olyan súlyú figyelmeztetés, mint a korábbi túlzottdeficit-eljárás, mégis azt mutatja: Brüsszel úgy véli, szükség lenne az államadósság gyorsabb csökkentésére, a laza költségvetés szigorítására. A hitelminősítők láthatóan kivárnak, a forint tartós fenyegetettségnek van kitéve. Mindez euróövezeti védőháló hiányában, a különutas politika erőltetésével meglehetősen aggályos.
FARKAS ZOLTÁN
A cikk eredetileg a HVG 2018/40. számában jelent meg.
