Drága a lángos, nagy a tömeg, gyenge a koszt, mégis szeretjük - már 100 éve is ugyanezeket írták a Balatonról
Minden nyár elején – jó esetben már a tavasz végén – valószínűleg minden magyar újság szerkesztőségében elhangzik ugyanaz a mondat: „ne arról írjunk idén is, hogy drága a lángos”! Aztán mégis arról írunk. De vajon mikor panaszkodott valaki először a magyar sajtóban, hogy drágán lehet lángost venni? Vagy hogy zsúfolt a Balaton? Mit írtak közel száz éve a tóparti városképről és a strandokról? Az Arcanum adatbázisában szemezgetve igazi gyöngyszemekre bukkanhatunk.
Ötvennégy évet kell visszamennünk az időben, hogy megtaláljuk az első alkalmat, amikor valaki leírta a magyar sajtóban azt, amely ugyan nem a legnagyobb gondja volt a XX-XXI. századi Magyarországnak, de biztosan az egyik legkitartóbban, rendszereken és évtizedeken át velünk maradó ok a morgásra: drága a lángos. Az 1970. július 15-i Népszavában jelent meg egy cikk (közvetlenül a Nagyvárad téri orvosegyetemi toronyház építésének megkezdéséről szóló tudósítás mellett) arról a „szédületes karrierről”, amit a Balaton-parton a lángosárak befutnak: valamikor 1 forint volt a lángos, aztán 1,10, majd 1,20 lett, most viszont már 1 forint 30 fillérért árulják. A névtelen cikkecske szerzője kellő gúnnyal le is vonja a következtetést:
mivel sem a liszt, sem a zsír, sem az élesztő ára nem nőtt, de még a PB-gázé sem, biztosan a víz lett drágább.
Nem vicceskedett ennyire Szlotta László, a Bakonyvidéki Vendéglátó Vállalat igazgatója 1972. augusztus 23-án, amikor a Veszprém megyei Naplóban egy olvasói levélre válaszolt: Azért drágább a lángos, 1,20 helyett 1,50, mert nagyobb lett. Sok kicsi helyett kevesebb, de nagyobb lángos készül, és ezt még a szakszervezeti bizottság is elfogadta. „A vendéglátóipari vállalat illetékesei azonban furcsának találják, hogy a kifogásoló csupán az árváltozást vette észre, de a lángosok növekedését nem.” Irgum-burgum.
Szintén ledorongolta a felelőtlen olvasót jó húsz évvel később, 1994. június 7-én a Kisalföld szerzője, aki szerint ha nem akarjuk, hogy a drága lángos, fagyi, sör, strandbelépő vagy szállásdíj megkeserítse az életünket, akkor „van hatékony ellenszer, csak fel kell ismerni”. Mégpedig „értékrendünk ésszerű felülbírálata lehet a megoldás. Az addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér régi bölcsessége egyre ritkábban érvényesül manapság. Pedig az erőn felül megkísérelt rongyrázás a legritkább esetben éri el a nyaralásunk valódi célját: a pihenést, lazítást, kikapcsolódást.” Már ez önmagában is gyönyörű, hát még amikor meglátjuk az aláírást:
a szerző ugyanis nem más, mint Dézsi Csaba András, aki aztán néhány évtizeddel később győri polgármester lett.
Dézsi mindenesetre egy másik klasszikus balatoni sajtótémára áttérve azt is elárulja ebben a jegyzetében, hogy „A nyár több dolgot is óhatatlanul az eszembe juttat”, elsőként ezek közül azt, hogy „nincsen kegyetlenebb halál, mint a vízbefúlás”. De persze nem csak ezt, hanem azt is, hogy a gyógyszerek otthon felejtése, a napszúrás, a gyerekek kiszáradása is „elronthatja üdülésünket”, ahogy „azok a futó kalandok is, amik védekezés híján kiváló alkalmat adnak mondjuk a HIV (az AIDS kórokozója) beszerzéséhez”. Nos igen, azért azt is hozzátette, „lehet, hogy soraim túl pesszimistának hatnak”, amire csak azt mondhatjuk, hogy tényleg lehet – meg persze hogy ennek a jegyzetnek a harminc évvel későbbi szemlézése valószínűleg az első cikk lesz 2019 óta, amiben a győri polgármester és a futó kaland szópárokról nem mindenkinek pont ugyanaz fog eszébe jutni.
Az orvosi pesszimizmus után csapjunk át hiperoptimizmusba! Ennek az abszolút győztesét Az Ujság 1915. augusztus 17-i számában találtuk meg, a balatoni gazdasági hírekről szóló cikk szerzője ugyanis arról ír: az előző nyárinál sokkal jobban megteltek a balatoni fürdők, hiszen nem lehetett a tengerpartra utazni. Igen, mindenben meg lehet találni a pozitívumot, de akinek az első világháborúban is sikerül, az már tényleg ért valamihez.
Pedig arra az előző, 1914-es nyárra nagyon rákészültek, aztán az egész főszezont kettévágta a háború. Balatonfüreden elkészült a szanatórium, Fonyódon bevezették a fürdőház mellé az áramot, Siófokon pedig új homokfürdőt alakítottak ki, hogy a legszebb nyári strandidőben behívót kapjon ne csak a vendégek tömege, hanem a vendéglősök és a pincérek is. 1915-ben így leginkább a hátországban maradt nők és gyerekek mentek a Balatonra – már aki tehette –, az egyetlen igazi gond az, hogy minden drága. Persze tudjuk, ki ezért a hibás: „olyan vendéglőink vannak, a minőket érdemlünk. Ha annyi békés esztendőben Olaszország helyett ide hordtuk volna a pénzünket, most itt is más vendéglők volnának. Mindenesetre lett volna tőkéjük.”
Aztán jött az összeomlás és az újjáépítés. 1925. július 29-én szintén Az Ujság arról adott hírt, hogy az előző nyári 50 százalékos kihasználtsággal ellentétben például Balatonfüred fürdője már teljesen megtelt. Nem mindennapi fogással lehetett ezt megcsinálni a lap szerint: „az árakat a normális mértékre leszállították”. No és persze már akkor nagy kihívás volt megértetni a főszezonon kívül átlagos falusi életet élő helyiekkel, „hogy a fürdővendégek határtalan kihasználása se nem okos, se nem helyes”.
1928. augusztus 5-én a Pécsi Napló arról számolt be, hogy „a Balaton szezonja általában jó. A néhány év előtti zsufoltságról a telepeken persze nincs szó”, aztán az csak kicsit eldugva derül ki, hogy azért, mert egy év alatt 20 százalékkal esett vissza a forgalom. Pedig a Balaton olcsóbb, mint a külföld, egyébként is „Milyen kár külföldre vinni a pénzt, amikor itt a Balaton mellett oly kellemesen szép”. Balatonbogláron egyébként nagy a fejlődés, mert már vízvezetéket építenek, a strand mellett pedig felállították az irredenta padokat, mindegyiken egyik elszakított magyar városról egy-egy festménnyel – írták. És azt is megtudtuk, hogy a tóparton már öt olyan motorvonat járt, amely 50-65-ös tempót hozott, de akár 90-re is képes volt felgyorsulni.
A második világháború után aztán sem pénz, sem lehetőség nem nagyon volt külföldre utazni, viszont azt hamar belátták az új rendszer urai, hogy a balatoni tömegnyaralás sokaknak segíthet kicsit jobban érezni magukat. 1956. június 1-jén a Képes Magyarország már arról tudósított, hogy az IBUSZ hétvégenként 112 különvonatot indít, ezek felét a Balatonhoz, és a Dunántúl, illetve Kelet-Magyarország városaiból is elindulnak ezek, hogy budapesti átszállás nélkül lehessen a tóhoz menni – a 2010-es és 2020-as évtizedben a MÁV épp ezt a menetrendszervezést vezeti be újra, tényleg jó ötlet. Mivel a zsúfoltság korábban okozott problémákat, 1956 nyarán még egy nagyon fontos újdonságot vezettek be az üdülővonatokon: helyjegyet árultak.
„Nem volt: divatparádé, pezsgőzés, bárszék és autóbaleset” – büszkélkedett a Szabadság 1948. május 19-én a pünkösdi szezonnyitó hétvége balatoni tapasztalatairól (akkor pünkösd is volt még, és némi kritikai él is az újságokban). Azt is hozzátette viszont, hogy „Volt: dalosverseny, jó víz, gyönge koszt, drága strand”, és ez utóbbi kettővel ki is jelölte az utat kritikusok egész generációinak.
Ennél azért erősebben fogalmazott bizonyos Cs. L. a Tolna Megyei Népújságban 1971. június 26-án. Ő azt írta: „KÖJÁL nincs, s a nyaralók szívből kívánják, hogy ne is legyen, mert akkor lángos se lenne”, de nem csak a lángosozó higiéniájával volt baja, hanem azzal is, hogy „a balatoni ellátás jónak semmiképp nem mondható: az üzletek választéka rendszerint csekély, s különösen sok a panasz a soha nem friss zöldségre, gyümölcsre”.
Két évvel később, 1973. július 26-án a Magyar Nemzet már épp arról írt, hogy nem is a frissességgel van a gond, hanem azzal, hogy alig van mit venni, volt olyan siófoki, ahol napokig csak őszibarackot lehetett kapni a gyümölcsök közük, felvágottból csak két fajta akad az ABC-ben, ráadásul drágábban adják mindezt, mint Budapesten, úgyhogy csodálatos irodalmisággal meg is született a név:
A nyár vámszedői.
Ez az amúgy igencsak kritikus cikk hozott fel egy azóta is gyakran visszatérő témát: a tanács ugyan lebontással fenyeget egy ebédlőhelyet, amely rontja a városképet, nincs is nagyon egységes városkép. A part mentén elvettek az üdülőktől egy 30 méteres sávot sétánynak, de ez „senki földje lett”.
Szinte évszázados balatoni probléma az is, hogy a fejlesztéseket hogyan hangolják össze a természet megőrzésével. Ahogy a Vadászat-Halászat, Weekend-Turisztika című szaklap írta 1935. május 23-án: „minden pusztító között a legnagyobb pusztítást az ember okozza”, ugyanis „Igen félő, hogy a túlzott épitkezések és települések következtében oly zsúfoltság fog bekövetkezni, hogy fertővé válhat a Balaton és a különféle fertőző betegségek melegágyává, ha csak a szennyvíz levezetését stb. kellő gondossággal meg nem oldják.”
És hogy visszatérjünk ebbe az évezredbe: amint a Fejér Megyei Hírlap 2004. június 26-án megírta, egy balatonföldvári büfében úgy kommentált a tulaj, miután egy csalódott vevő inkább elment a sima lángos 160, a sajtos-tejfölös 320 forintos árát meglátva, hogy
Akinek nincs pénze, az ne akarjon zabálni”.
Úgyhogy ha valaki 2074-ben böngészve az internet archívumát rábukkan erre a mostani cikkre, azt tudjuk csak mondani neki: üdv, kolléga, innen a múltból. Reméljük, ti már azon problémáztok, hogy már tíz euró a lángos a Balatonon, hogy tömeg van abban a félórában, amíg Pestről odaér a mágnesvasút és hogy néhol fizetni is kell, nem csak a szabadstrandokkal van teli a part. Nekünk 2024-ben még egy kicsit másmilyen volt.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
