Bobby McFerrin koncertje
május 16., Syma Csarnok

Bobby McFerrin Hol vagyunk már a Don't worry...-től? © Gramofon

Egy szék a színpad közepén és egy mikrofon – ez minden kelléke. Nincs szüksége másra: ami számít, az ott van a torkában. Mindent tud a hangokról, és saját hangjával szinte bármire képes. Egész lénye zenéből van: a Syma csarnokban összegyűlt több mint háromezres tömeg a koncert első felében ismét erről győződhetett meg. Az idén ötvenhét éves, enyhén őszes rasztahajú muzsikus leült és énekelni kezdett, s őt hallgatva fél óra egy szempillantás alatt röppent el. Ősi dallam- és ritmusvilágok elevenedtek meg, melyekbe játékos fantáziával és humorral kevert bluest és jazzt, komoly- és világzenét, és még ki tudja, mennyi műfajt, melyekkel mind oly természetesen és szabadon bánik. Négyoktávos hangterjedelmének felső harmadában a tőle megszokott könnyedséggel vezette a melódiákat, melyeket basszusával kísért, s közben mellének folyamatos ütögetésével-csapkodásával imitált ütőhangszereket. Mintha egyszerre több szólamban énekelt volna, s így komplex, teljes értékű zenét hozott létre pusztán a hangjával. Elmondása szerint muzikalitásunk és humorérzékünk miatt szeret a magyar közönségnek muzsikálni, és a publikum most is lelkesen kapcsolódott be az előadásba. Intésére egyszerű alapokat dúdoltunk, melyekre ő ráénekelt, majd kusza, hamis füttykíséretünkből is képes volt zenei hangáradatot kreálni.

Az est második felében Bobby a szervezők által korábban kiválasztott, tucatnyi amatőr énekessel adott félórás műsort, melyben a kórust karmesterként vezényelve kollektív produkciót, sőt néhány duettet is előadott. A muzsika és a rögtönzés ünnepe volt ez! Ez az élmény emelte a show csúcspontjává a következő műsorszámot is, melynek során a művész felhívott néhány nézőt a színpadra – legalább tizenöten álltak félkörben a deszkákon –, s egyenként „megtáncoltatta” őket énekével. A legkülönfélébb koreográfiákra improvizált kíséretet, és fordítva: dalára mindenki más-más mozdulatokkal perdült táncra. A pillanat varázsának hatására látványos és ötlettel teli – balett, keringő, flamenco vagy éppen diszkók és burleszkfilmek hangulatát idéző – jelenetek születtek. Általuk nem csak az bizonyosodott be, hogy Bobby McFerrin a rögtönzés nagymestere, hanem az is, hogy ellenállhatatlan muzikalitása bárkiben képes felszínre hozni az erre való tehetséget.

Az énekes a koncert végén lejött a széksorok közé, hogy szokásához híven egy-egy nézővel együtt énekeljen, ám az ehhez szükséges meghitt hangulat a több ezer férőhelyes csarnokban sajnos nem teremtődött meg. Bobby hamarosan elbúcsúzott, s noha a szűnni nem akaró vastapsra visszatérve még tett egy kísérletet, hogy a közönséggel együtt dalolja el a Bolerót, a ráadást hamar félbe hagyta. Nem voltunk elég ügyesek, ő pedig bizonyosan elfáradt, és az intimitás is hiányzott a közös produkció sikeréhez. Az előadás így is ovációval ért véget, és a koncertről a rosszul sikerült befejezés ellenére a zene szeretetének felemelő érzésével távozhattunk. Átitatva a lelkesítő élménnyel, hogy bennünk is ott van a muzsika, és nagyon szeretünk játszani vele.

Laczkó Krisztián
Gramofon Zenekritikai Műhely