Békés egymás mellett ülés
A héten több alkalommal és külön emlékeztek meg a résztvevőkaz 1985-ös monori találkozóról. Az évfordulóra megjelenik a tanácskozás (korábban csak szamizdatként hozzáférhető) jegyzőkönyve, amelyből nyomon követhetők az ellenzéki értelmiségi irányzatok közötti, akkor még áthidalhatónak vélt nézetkülönbségek.
Pap Mária, Kenedi János, Donáth Ferenc. Egyszervolt találkozó © Jávor István |
A tanácskozáson elhangzottakat egyébiránt nemcsak titokban örökítették meg, hanem az állambiztonságiak "operatív eszközeinél" kezdetlegesebb orsós magnetofonnal is. Ezt a mindenki által látott technikát, miként a fényképezőgépet is, Rajk László, a szamizdatkészítés és -terjesztés egyik motorja kezelte, s ha sok másban nem volt is közmegegyezés, abban mindenki egyetértett, hogy a vita jegyzőkönyvét közre kell adni. Hiszen Monor - a rendezvény összepántolója, az ellenzék minden irányzata által elismert és tisztelt Donáth Ferenc (a Horthy-, Rákosi- és Kádár-rendszerek börtönét egyaránt megtapasztalt politikus) meghatározása szerint - "hitvalló jajkiáltás és kiútkeresés" volt az 1980-as évek Magyarországának politikai, gazdasági és morális válságából. Más, nem mellékes kérdés, hogy a monori tanácskozás jegyzőkönyve - amelyet két vitaindító előadó, Bauer Tamás és Kis János szerkesztett két, összesen 230 (sűrűn gépelt) oldalas kötetté - mind ez idáig csak kis példányszámban, stencilezett szamizdatként volt hozzáférhető, s talán ez is az oka annak, hogy a történeti szakirodalomban "mérföldkőnek" nevezett esemény konspiratív előkészítéséről, a meghívottak "nem demokratikus" kiválasztásával kapcsolatos kérdésekről, valamint az ellenzék átmeneti egységének látványos széthullásáról gyakorta több szó esik, mint magáról az eszmecserén elhangzottakról.
A 20. évfordulón az 1956-os Intézet nem csupán a jegyzőkönyv szövegét teszi szélesebb körben hozzáférhetővé, hanem egyfajta történeti rekonstrukciós munkát is elvégez. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárából időközben ugyanis előkerültek a titkos hangfelvételek alapján készült gépiratok. Ezek segítségével nemcsak "az eredetivel egybevetni" lehetett a szamizdat kiadást - melyet "igen magas szintű szerkesztői munka" eredményének nevez a megjelenés előtt álló kötet bevezető tanulmányában Rainer M. János, az 1956-os Intézet igazgatója -, hanem kiegészíteni is. A hasonmás kiadás függelékébe bekerülhetett több, egykor például a technikai fogyatékosságok miatt rekonstruálhatatlan alkalmi hozzászólás. A mostani publikáció igazi meglepetése azonban az a korreferátum, melyet Vásárhelyi Miklós mondott el az utolsó napon, s amelynek eredeti szövege két évtizednyi lappangás után válik csak ismertté.
A szamizdat kiadvány szerkesztői 1985-ben ugyanis minden résztvevőnek eljuttatták felszólalásuk gépiratát, s mindenki módot kapott, hogy kiegészítse, megszerkessze azt. E lehetőséggel számosan éltek, leginkább éppen Vásárhelyi, aki a korreferátumot tartók közül egyetlenként "teljesen szabadon beszélt", a szamizdatban viszont egy jóval szikárabb és rövidebb változatot adott közre. Ennek "gondolatmenete emlékeztetett ugyan monori szavaira" - állítja az előszóíró Rainer -, ám a második nyilvánosságban megjelent írásból számos olyan eszmefuttatás hiányzott, amelyet jó néhányan a realitással nem számoló, naiv ábrándozásnak véltek. Utókori olvasatban viszont (a Donáth 1986-os halála után az ellenzék meghatározó rangidősévé előlépő) Vásárhelyi pontos helyzetértékelést adott, és az előszeretettel "második Szárszóként" emlegetett monori találkozó résztvevőit azzal is meghökkentette, hogy szokatlan párhuzamot vont a két rendezvény között. Szerinte ugyanis mind 1943-ban, mind 1985-ben "annyira lekötötték (lekötik) a felszólalók figyelmét a ténylegesen létező belső problémák", hogy közben nem vették (veszik) észre a világban lezajló folyamatokat. "Az egész szárszói találkozón alig lehetett érezni azt, hogy ezt az országot fél év múlva megszállják a németek" - mondta a múltról. A monori jelent elöntő "reménytelenséget és a kilátástalanságot" azért kárhoztatta, mert "passzivitáshoz, közönyhöz (...) vezet". Mindez pedig eltakarja "azt a tagadhatatlan tényt, hogy (...) számunkra nagyon fontos változások következtek be: a Szovjetunió hatalmának és befolyásának a mérséklődése ebben a régióban".
Az elmúlt két évtizedben sokan és főleg sokféleképpen értékelték a monori tanácskozást. Csizmadia Ervin politológus A magyar demokratikus ellenzék című, éppen tíz esztendeje megjelent monográfiájában például "a rendszerkritikus csoportok közötti kapcsolatfelvétel nyilvános demonstrálásaként" méltatta. A 2000 szeptemberében elhunyt Szabó Miklós történész - aki Monoron a legnagyobb vitát kiváltó előadásnak, Csurka István Új magyar önépítés című opusának volt a korreferense - halála előtt nem sokkal már úgy látta, hogy a nemzeti ellenzék csupán "a hatalom zsarolására kötött időleges és őszintétlen szövetséget a demokratikus ellenzékkel" és a reformközgazdászokkal, mondván, ha nem kap lehetőséget legális folyóirat alapítására, akkor inkább még "ezekkel is összeáll". Ugyancsak 2000-ben Kósa Ferenc filmrendező - a tanácskozásra meghívott három MSZMP-tag egyike - nosztalgikus hangon jelentette ki, hogy "ész nélkül" menne vissza Monorra, feléleszteni az ott még megvolt "egymás iránti toleranciát".
Ha az utókori olvasó a felszólalásokban felfedezi is a résztvevők későbbi politikai nézeteinek irányát, az kétségtelen, hogy Monoron mindenki elmondhatta társadalomjobbító elképzeléseit. Ezek még akkor is udvarias fogadtatásban részesültek, ha közben gyakorta felsejlett az, amit a gazdaság állapotával foglalkozó egyik előadó, Laki Mihály közgazdász 15 évvel később pregnáns ítéletté sűrített: az 1985-ös disputa egyértelművé tette, hogy "nem ugyanazon a nyelven beszélünk". Időnként még egy táboron belül sem. Csurka István azért hirdette meg az új magyar önépítés programját, mert úgy látta, már minden elveszett - amire még a népi gondolatokra érzékeny Levendel László orvos is akként reagált, hogy bár "Vörösmarty óta hagyománya van a nemzethalál felvázolásának", ő nem tud mit kezdeni az effajta reményt vesztett balsejtelemmel, mivel azt inkább az értelmiségiek tehetetlen önigazolásának gondolja.
A sor azzal folytatható, hogy értelmezési vita robbant ki az Illyés Gyula nyomdokaiba lépő Csoóri Sándornak a határon túli magyarság mind elviselhetetlenebb helyzetével foglalkozó elemzése kapcsán is. Csoóri diagnózisát senki nem vitatta, de ennek nyomán felszínre bukott az a problémahalmaz, melyet a népiek az előkészületek során még lesöpörtek az asztalról. "A magyar értelmiség, miközben a határon túli magyar kisebbségek ügyében állást foglal, világosan és egyértelműen nem foglal állást a hazai cigányság ügyében" - fejtette ki Kenedi János után Kis János filozófus, a szamizdat Beszélő egyik szerkesztője (később a Szabad Demokraták Szövetségének első elnöke), amire Csurka meglehetős ingerültséggel válaszolt: a cigánykérdés szociális és társadalmi kérdés, s a dolognak "nem szabad nemzeti kisebbségi jelleget ölteni".
A monori tanácskozásra kiválasztott és meginvitált 45 értelmiségi közül mutatóba akadt csak, aki a vita valamely szakaszában nem kért szót, s a beszélők közül jószerével nem akadt senki, aki valamilyen formában ne foglalkozott volna az ellenzék és a kádári hatalom viszonyával. Ki így, ki úgy. A fő szervező, Donáth Ferenc már csak azért is makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy Monoron ne szülessen semmifajta közös állásfoglalás, mert tisztában volt azzal - ezt a vita is egyértelműen jelezte -, hogy a részt vevő csoportok között a rendszer megítélésében is jelentősek a felfogásbeli és a gyakorlati különbségek.
