„Már pedig, hogy az ajándékozás művészete nem könnyű mesterség, ennek a tételnek így karácsony és újesztendő táján százezer élő tanúja bolyong Budapest utcáin, az ünnepi pompába öltözött kirakatok előtt. Házbérnegyed előtt se látni ennyi nehéz gondba borult, tétován nézegető és töprengő embert az utcákon. Ez a sok borús homlokú, bánatos ember mind azon szomorkodik: mivel szerezhetné a legnagyobb örömet valakinek? És napokat tölt el, sőt talán éjszakákat is virraszt át, míg határozni tud” – tanúsította a Vasárnapi Újság 1910. december 25-én névtelenül megjelent glosszája, hogy már akkor sem volt könnyű ajándékozni. Pedig a reklámok igyekeztek megkönnyíteni a fejtörést a korabeli slágerajándékok minél hivalkodóbb felsorolásával: a felnőtteknek például vekkeróra, a fiataloknak pedig „ifjúsági iratok”, vagyis regények, köztük kiemelten Verne Gyula művei, például az Utazás a holdba. Az utóbbi évtizedekben hovatovább az ünnep lényegévé vált ajándékcsere azonban a 20. század elején még csak a nagyobb városokban volt divatban, ott is csupán a jómódú polgárság és az arisztokrácia körében; a parasztságot a körülményei megkímélték az ajándékozás nyűgétől. Számukra ugyanis – egészen a század derekáig – a házról házra járó betlehemezőknek adott finomságok jelentették az ajándékot: a bibliai hagyomány alapján Jézust jelképező alma és dió, illetve a felkínált ételek.

Adventi kirakatmustra egy évszázada. Slágerajándékok: vekker és Verne © HVG

A városi és a falusi szokásoknak ez a kettőssége jellemezte egy évszázada az ünnepeket. Abban ugyanakkor nem volt különbség, hogy – ellentétben a mai gyakorlattal – szigorúan betartott naptár szabályozta a karácsonyi ünnepkört, amely az András-napot (november 30-át) követő első vasárnaptól Krisztus születésének napján (december 25-én) át vízkeresztig (január 6-áig) tartott. „Egy évszázada a karácsonyi időszak kifejezetten vallási jellegű volt, ugyanakkor a téli napfordulóhoz és az évkezdethez kapcsolódó hiedelmek jellemezték” – mondja Tátrai Zsuzsanna, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa, jelezve, hogy a karácsony nem idilli, érzelmes alkalom volt, mint manapság. Ezt a közel másfél hónapos időszakot sem csupán a karácsonyi napok dominálták, mivel az adventi várakozás legalább annyira az ünnep része volt.

Főleg a katolikusoknál vették mindezt komolyan: advent kezdetétől egészen a karácsonyi éjféli miséig böjtöltek (vagyis kerülték a húst, a bőséges étkezést), és minden hajnalban misén illett megjelenni. Ezekben a hetekben házasságot sem kötöttek, és nem mulatoztak. „A múlt század elején a karácsony nemcsak családi, hanem közösségi ünnep volt. A közösség tagjától elvárták, hogy ebben az időszakban kevesebbet igyon, káromkodjon, méltón viselkedjen” – teszi hozzá a néprajzkutató. Ugyanakkor elevenen élt a karácsonyi ünnepkör pogány eredete is, a szokásokkal a következő esztendő bőségét-egészségét varázsolták meg. Ezek közé tartozott például a falun sokáig obligát, de száz éve még a városi népek között is fel-feltűnő lucázás – az esztendő leghosszabb éjszakájának, december 13-ának lidérces rémségeit egy hasonlóan ijesztő figurával elűző, de házasság- és időjóslásra is használt tradíció.

Karácsonyi vásárt viszont már 1860 óta rendeztek a pesti városháza előtt, ahol főképp játékokat, édességet és karácsonyfát árultak. Ez utóbbi, „mára elmaradhatatlanná vált ünnepi növény divatja éppen a múlt század elején kezdett kialakulni, de csak a városi lakosok, illetve a falusi értelmiség: a tanítók, jegyzők körében” – mondja Lukács László, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum munkatársa. A karácsonyfa akkortájt olyannyira státusszimbólum volt, hogy a korabeli sajtóban az a mondás járta: „a karácsonyfa nem hazudik” – mármint az illető rangjáról. A főúri famíliákban például sokáig minden egyes családtagot saját fa illetett meg. „Nem is egy fát hoztunk olyankor, hanem rendszerint négyet. Az iskolás gyerekekét, a magunkét, az »Öreg«-ét (az inasét) meg a nagymamáét” – emlékezett az 1967-ben, 69 évesen elhunyt Széchenyi Zsigmond vadász-író a gyermekkori, Székesfehérvár melletti birtokukon eltöltött karácsonyokra.

A falusi házak többségénél azonban még nem jött divatba a faállítás, ám ott is az évről évre megújuló természet jelképeként, évszázados hagyomány nyomán, örökzöldet (például borókát) raktak az asztalra vagy a gerendára – olvasható Lukács László a karácsonyfa kultúrtörténetéről szóló, még kéziratban lévő könyvében. Cserébe a fánál is fontosabb szerep jutott a 20. század hajnalán a feldíszített karácsonyi asztalnak, amelynek mágikus erőt tulajdonított a néphagyomány – tudható meg Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című, 1973-ban megjelent néprajzbibliájából. Az ünnepi abroszt később vetőkendőként használták, hogy a termés bő legyen, az asztal alá pedig munkaeszközöket pakoltak – néha még az ekét is behúzták a házba, hogy jól menjen a munka jövőre. E hiedelem városi változata lehetett, hogy – főképp a faluról származó cselédek – ollót, varrószerszámot helyeztek a bűvös asztalra.

Betlehemezők © HVG

Átmenetinek számított ez a korszak az ünnepi asztalon felkínált menü tekintetében is. A babfélék vagy – akárcsak ma – a mák fogyasztásától sok pénzt reméltek az ünneplők. Halétkek még csak elvétve kerültek a tányérokba, de a káposzta – például töltött formában – már bevett kosztnak számított. A feltehetően a sziléziai németek sütőiből származó bejglit akkoriban kevesen ismerték, a mákot főtt tésztához, gubaként vagy kalácsként fogyasztották. A diót nyersen is szerették, mivel evés közben jósolni lehetett belőle: a feltört szép dió egészséget, a rossz viszont betegséget jelentett. Szokás volt az akkori Magyarországon a ma leginkább csehországi szuvenírként ismert ostya sütése is, amit Mária vagy Krisztus alakját kidomborító ostyasütő rácsokon készítettek.

December 24-én estig dolgoztak az emberek, 25-én viszont a házat sem hagyták el (csupán istentiszteletre mentek); e jeles napon még a szemetet sem volt szabad kivinni. A második ünnepen, 26-án pedig, szinte ünnepkört váltva, már István-napot ültek.

De már a jeles napok materializálódásának a csírái is megjelentek a 20. század első évtizedében. Az idén 130. születésnapját „ünneplő” képeslap karácsonyi üdvözlő formája ekkor vált kötelező udvariassági szokássá a városok jómódú polgárai körében. Az 1907-es karácsony közeledtével pedig az országos iparegyesület lelkes hangú felhívást intézett az urbanizált magyar társadalomhoz, arra kérve a honfitársakat, hogy karácsonyi bevásárlásaikkor kizárólag magyar iparcikkeket vásároljanak, hogy „a szeretet adójából kapja meg a maga jogos részét a magyar ipar is, mely annyira érdemes és annyira rászorul szerető istápolásunkra”. A korabeli lapok hosszú cikkekben sopánkodtak az ajándék- és a karácsonyfa-vásárlás anyagi terhei miatt – és már akkor nem győztek figyelmeztetni az ünnep ellaposodásának veszélyeire. „Feszíteni kell, mert hát telik. S ezzel banálissá tesszük ezt a szép szokást, a mellett pedig a gyermekek igényeit is nagyokká neveljük – egész a betegességig” – aggódott a jövendő generációkért a Vasárnapi Újság 1905-ös ünnepi száma.

SINDELYES DÓRA