„Van a köpenyege alatt egy jegyzék-naptár, abba bejegyez, amit lát, hall, észrevesz (...) mert a Mikulás ravasz ember, még a cselédeket is kikérdezi (...) Azért van a Jézuska olyan kitűnően informálva mindenről. És ez már úgy is lesz addig mindig, míg csak Thaisz Lexi bácsi meg nem hal. Mert ez esetben (...) Mikulás úr van kiszemelve budapesti rendőrkapitánynak” – vezette fel Mikszáth Kálmán egy 1881-es, a mai olvasó számára szinte rébuszokban beszélő karcolatát. A korabeli olvasó számára viszont egyértelmű volt az írás allegóriája, amely Jézuska, azaz Tisza Kálmán miniszterelnök és Thaisz Elek főkapitány közéleti viszonyán ironizált.

A főváros első és egyben utolsó közvetlenül választott rendőrfőkapitánya nem csak Mikszáth vitriolba mártott tollának volt állandó céltáblája. Hosszú – 1861. áprilisi megválasztásától, kisebb megszakításokkal, 1884 novemberéig tartó – hivatali ideje alatt a sajtó is folyamatosan bírálta a nevével fémjelzett rendőrség tevékenységét. Nem utolsósorban azért, mert a városi tanács, sok egyéb mellett, a prostitúció kezelését is – rendészeti kérdésként – a rendőrség hatáskörébe utalta. A közbiztonság, az utcai prostitúció és a nyomában terjedő fertőző betegségek kezelése ugyanis a 19. század második felében rohamos növekedésnek induló főváros legégetőbb gondjai közé tartoztak.

„Szükséges oly rendszabályokat alkotni – fogalmaz az 1874-es, Bordélyházak és kéjhölgyek iránti fővárosi szabályrendelet preambuluma –, melyek által egy részről a vétek szemtelen gyakorlásából eredhető közbotrány elkerültessék, másrészről a közegészség veszélyei lehetőleg elháríttassanak.” A városvezetés ugyan a kiegyezés évében már hozott egy közegészségügyi rendeletet, mellyel legalizálta Pest 41 nyilvánosházának működését, az utcán zajló illegális prostitúció gondja azonban továbbra is megoldatlan maradt. A legtöbb vidéki város számára viszont a fenti jogszabály szolgált mintául. A paragrafusok egyébként, mint az a Császtvay Tünde irodalomtörténész által írt Éjjeli lepkevadászat – Bordélyvilág a történeti Magyarországon című, a közelmúltban megjelent albumban olvasható, részletesen meghatározták a bordélyos, a kéjnő, a felügyelő orvos, a főkapitány és a rendbiztosok kötelmeit.

E rendelet értelmében a főkapitány írta alá például a nyilvánosházak iparengedélyét, határozott az adójuk mértékéről, és egyedi elbírálás alapján döntött a türelmi bárcák, vagyis a bordélyon kívül dolgozó prostituáltak engedélyeiről is. A városatyák ugyanakkor, miközben például a kéjnőknél végzett rendszeres orvosi vizsgálatok ellenőrzését is a rendőrség feladatai közé sorolták, számos részkérdést szabályozatlanul hagytak. Az utcai prostituáltakkal szemben fellépő, a paragrafusokat nem vagy csak hiányosan ismerő fogdmegek gyakori önkényeskedéseit pedig a sajtó állandó gyanakvása kísérte. Tény, hogy az 1860-as években még nem volt elég szakképzett rendőr, ami kezdetben azt is indokolta, hogy a főkapitány több rablóból lett pandúrt is alkalmazzon. A kor egyik hírhedt betörőjének, Brick Mayernek rendőrbiztossá, azaz nyomozóvá való kinevezése mindenesetre a közvélemény számára fényesen igazolni látszott, hogy a rendőrség összejátszik az alvilággal. „A napisajtó nagy része kikel azon hallatlan közöny ellen, melyet a főkapitány a szerencse-játékok ügyével szemközt tanúsít, és ezáltal korcsolyát köt az elszegényedés sarujára (...) A főkapitány emlékét a virágzó s alatta erélytelenségénél fogva elterjedt prostitúción kívül a kártya áldozatai fogják hirdetni” – háborgott az egykori rendőr, Jahn Lajos által szerkesztett Közbiztonság című lap. Thaisz be is perelte Jahnt, aki viszont a Pesti Hírlap tudósítása szerint a tárgyaláson már „mocsárba heverő bivalynak” és „levágandó tagnak” is titulálta egykori főnökét.

A kortársai által kifejezetten sármosnak tartott főkapitányról amúgy a sajtó folyamatosan azt sugallta, hogy a főváros rendőrségének megszervezésével párhuzamosan a prostitúció hálózatát is kiépítette, amit – alvilági kapcsolatait kihasználva – „szerzőnőkkel” és a fogdmegjeivel működtetett. „Az apácák nőneveldéjével szemközt levő, Luft Rézi és Karácsonyiné bordélyházai, dacára a tanácsi végzésnek, máig sincsenek bezárva. Tehát csakugyan igaz, hogy Linzerné, Thaisz úr maitressének akarata felül áll a hatóság intézkedésein!” – kombinált például a Közbiztonság egy 1870-es cikke. Nyílt titok volt ugyanis, hogy az 1840-es években Thaisz nemcsak rendszeres látogatója volt Luft Rézi, polgári nevén Grünfeld Terézia Hímző (ma: Cukor) utcai bordélyának, hanem gyengéd szálak is fűzték az egykoron igen szépnek mondott kurtizánhoz. Amikor pedig a bordély- és bárcaengedélyek ügyében döntési joggal bíró főkapitány 1872-ben feleségül vette Reich Fánit, a mai Vígszínház helyén állt hírhedt Neue Welt mulató kasszírnőjét, a sajtó elégedetten triumfált. Szinte azonnal rebesgetni kezdték, hogy Thaisz ráadásul le is csukatta az elhagyott és őrjöngő korábbi férjet, majd tébolydába záratta, ahol az hamarosan meg is halt. Ezt azonban a levéltári kutatások egyértelműen cáfolják – oszlat el Császtvay egy évszázados legendát.

A negyedszázad alatt egyébként többször is felfüggesztették Thaisz Elek szolgálati viszonyát. A lefolytatott fegyelmi és más, korrupciós vizsgálatokból azonban – a Tisza Kálmánnal ápolt baráti viszony hátszelével – újra meg újra győztesen került ki: bár formálisan többször is lemondott, a kormányfő ezt rendre nem fogadta el. Különös viszont, hogy a rágalmazásért indított változó kimenetelű sajtóperei során a főkapitány a korrupciós vádakra tüntetően nem reagált – mutatott rá A fővárosi rendőrség története 1914-ig című monográfia egyik szerzője, Horváth J. András levéltáros. Talán azért sem – így Császtvay –, mert viselt dolgait az egyébként semmiben egyet nem értő kormánypárti és ellenzéki lapok egyaránt megszellőztették.

Az 1880-as évek elején az antiszemita zavargások és főleg az egyre gyakoribbá váló munkástüntetések elleni kíméletlen rendőri fellépések híre már külföldre is elért. Thaisz leváltásához azonban az Operaház 1884. szeptember 27-ei megnyitásának botránya szolgált ürügyként. Történt, hogy a nyitóelőadásra érkező Ferenc Józsefre és a neoreneszánsz-barokk stílusú épületre kíváncsi tömeg az előcsarnokig hatolt, tumultuózus jelenetet okozva. A rendőrség tehetetlensége miatt a király rosszallását fejezte ki Tiszának, ám az esettől távol lévő, s az uralkodó által egyébként kedvelt Thaisz nem mondott le. Végül kínos várakozással teli hetek után Tisza egy, a kabinetben fogalmazott lemondólevelet küldött a főkapitánynak, megüzenve: „csak az aláírása szükséges, de az elengedhetetlen!”

A lemondása és teljes fizetéssel való nyugdíjazása után elrendelt és hónapokig húzódó minisztériumi vizsgálat egyébként mindent rendben talált. Leginkább azért, mert több korrupciógyanús ügyének iratai – mint például a főkapitány által vezetett s a korabeli sajtóban részletesen taglalt nagyszabású kártyabarlang-ellenőrzésekről szóló rendőrségi jegyzőkönyvek is – eltűntek. A levéltárban a dokumentumok helyén nem egy esetben ma is az a korabeli utalás található, hogy „a Főkapitányságra átküldve”. Az eltűnt iratok mennyisége és célzatossága alapján (bizonyos ügyek teljes dokumentációja hiányzik) igen valószínű, hogy Thaisz szisztematikusan gyűjtötte össze a rá nézve terhelő papírokat.

Tikok és legendák övezte életútjában azonban nem csak ezek a kérdések várnak megválaszolásra. Talány az is, hogy az 1848–1849-ben bizonyíthatóan hivatalnokoskodó Thaisz hogyan építette fel utóbb gyakran emlegetett szabadságharcos legendáját. Tény, hogy az 1850-es évek derekán „kávéházi hőzöngésért” ötévi sáncmunkára ítélték – említi a jelenleg Thaisz életét kutató Császtvay Tünde. Ám érthetetlen, hogy alig pár hónap kőtörés után miért emelték ki onnan, és mozoghatott szabadon Josefstadtban, a hírhedt börtönben, ahol az osztrák birodalom legveszélyesebb bűnözőit és politikai foglyait tartották. Alig egy év múlva amnesztiával szabadult – majd évekre eltűnt. A legendák tudni vélik, hogy közben a szeretőjével az osztrák titkosrendőrség informátora, utóbb pedig kettős ügynök lett, hogy aztán néhány évvel később pesti főkapitánnyá válasszák.

SERF ANDRÁS