Franco Modigliani Nobel-emlékdíjas olasz-amerikai közgazdász dolgozta ki az életciklus-hipotézist, amelynek lényege, hogy a racionális egyének igyekeznek egyenletessé tenni (észszerűen elosztani) fogyasztásukat az életük folyamán. Fokozott hasznossággal bír számunkra, ha félreteszünk öregkorunkra, és nem éljük fel azonnal összes rendelkezésre álló anyagi eszközünket.

Ha fiatalon nyakára hágunk minden jövedelmünknek, az elégedettségünket csak csekély mértékben emeli, amikor viszont munkaképtelenné válunk, beköszöntenek az ínséges esztendők. Megfelelően ki kell tehát használnunk fiatalkori keresőképességünket, hogy idős korunkban tisztességes nyugdíjunk legyen.

A jelen hatalma

De vajon miért esik nehezünkre, hogy megtakarítsunk a jövőnkre, amikor a közgazdaságtudomány egyértelműen ezt javasolja? Hersh Shefrin (1948–) és Richard Thaler viselkedési közgazdászok egyfajta „tudathasadásra” vezetik vissza: felsőbb énünk a hosszú távú következményeket tartja szem előtt, míg alacsonyabb rendű énünk kizárólag a jelen gyönyöreit hajszolja. Sokszor a megtakarítási döntés esetén a két véglet között ingadozunk, végül pedig túl keveset teszünk félre.

Ted O’Donoghue mégis felhívja a figyelmet a jelen felé való torzítás szerepére a döntéshozás során, vagyis arra, hogy nagyobb értéket tulajdonítunk a jelenleg birtokolt pénznek, mint a jövőben rendelkezésre állónak. Ezért szorítja ki tudatunkból rövid távú igényeink kielégítése a kérdést, miből fogunk megélni nyugdíjaséveinkben. Ha a jelen torzítása erősen érvényesül, keveset takarítunk meg öregkorunkra.

Daniel Kahneman és Amos Tversky is vizsgálták a bizonytalansággal járó döntések nehézségeit. A nyugdíjprogramok átláthatatlansága és a lehetőségek bősége miatt sokszor hasraütésszerűen döntünk, és nem egyenlítjük ki fogyasztásunkat az életciklusok során. A gyakorlatban ez állandó halogatást eredményez: tisztában vagyunk azzal, hogy megtakarításaink elégtelenek, de egyre csak húzzuk-halasztjuk a döntést, hogy belépjünk egy nyugdíjpénztárba. Az életciklus-elmélet racionális viselkedést feltételez, ám a halogatás emberi természetünk alapvető sajátsága, amely miatt megtakarításaink hosszú távon elmaradhatnak az optimálistól.

Azok számára, akik szeretnének végre megszabadulni a status quo torzítástól, vagyis a fennálló helyzethez való kártékony ragaszkodásuktól, Richard Thaler és Shlomo Benartzi (1968–) kidolgozták a SMarT, „Save More Tomorrow” (holnap takaríts meg többet) nyugdíjprogramot. Ha belépünk, csak akkortól fizetjük a hozzájárulást, amikor megkapjuk első fizetésemelésünket. Így nem érezzük úgy, hogy megfosztjuk magunkat valamitől, hiszen csak a jövendő emeléseink összegét áramoltatjuk a nyugdíjalapunkba.

További előnyt jelent, hogy miután csatlakoztunk a programhoz, automatikusan fizetjük a hozzájárulást. A nyugdíjprogram keresettsége mutatja, hogy ha saját magunkra hagyatkozunk, a kelleténél kevesebbet takarítunk meg, ám meggyőző nyugdíjprogram segítségével, amely a veszteségkerülés jelenségét és a halogatásra való hajlamunkat is bekalkulálja, vonzóbbnak találjuk a takarékoskodást.

Túlzott mértékű megtakarítás

hvgkonyvek.hu

Míg sokan túl keveset tesznek félre nyugdíjaséveikre, Laurence Kotlikoff (1951–) amerikai közgazdász úgy véli, csak fenntartásokkal fogadhatjuk el a nyugdíjpénztárak hagyományos bölcsességét. Szerinte az üzletág képviselői erősen túloznak jövedelmünk befektetendő százalékának meghatározásánál, hiszen természetes érdekük, hogy ügyfeleik minél nagyobb összegeket fizessenek be nyugdíjalapjukba. A munkaviszony utolsó évi jövedelmének 70–85%-át kitevő jövedelemhelyettesítési ráta szerinte több mint elegendőnek bizonyul.

A fiataloknak nem érdemes annyit aggódniuk a nyugdíjaskoruk miatt. Tisztában kell lenniük a ténnyel, hogy ifjonti éveikben a megélhetési költségeik jóval magasabbak, hiszen házat vásárolnak és gyereket nevelnek – e kiadások öregkorukban már nem terhelik őket. Nem csupán a jövedelmünket érdemes egyenletesen elosztanunk az életünk folyamán, hanem a szabadidőnket is.

Andy Haldane (1967–), a Bank of England vezető közgazdásza is osztja ezt az álláspontot. Bevallja, hogy maga is elég zűrzavarosnak látja a nyugdíjhelyzetet, és az ingatlant jobb befektetésnek tartja, mint egy nyugdíjalapot. Az ingatlanárak folyamatosan emelkednek, és ha visszafizettük a jelzáloghitelt, megélhetési költségeink jócskán lecsökkennek, hiszen nem kell lakbért fizetnünk idős korunkban.

Az életciklus-hipotézis abból indul ki, hogy öregkorunkban feléljük a megtakarításainkat, ám rendszerint nem ez történik. Egyre jobban ragaszkodunk vagyonunkhoz és spórolt pénzünkhöz, hiszen át akarjuk örökíteni gyermekeinkre. Ha tetemes örökséget hagyunk magunk után, akkor túlzott mértékben takarékoskodunk. Andrew Carnegie iparmágnás szerint, ha nem költjük el felhalmozott vagyonunkat, csak elkényeztetjük a gyerekeinket.

Következtetés

Egyetérthetünk Thalerrel, hogy a folytonos halogatás miatt nem teszünk félre eleget a nyugdíjaséveinkre. Érdemes egy takarékoskodást segítő módszert választanunk – például egy leleményes nyugdíjprogramot, amely segít legyőzni tehetetlenségünket. Ha viszont Kotlikoff tanácsát fogadjuk meg, csupán szerényebb összeget takarítunk meg, hogy fenékig kiélvezhessük az életet, amíg elég fiatalok vagyunk ehhez.

A fenti cikk a Mit tenne Keynes? című könyv szerkesztett részlete.

Hogyan vélekedne vajon Adam Smith a szerencsejátékról? És vajon Jeremy Bentham ki tudná kúrálni a macskajajt közgazdasági receptekkel? Tejvan Pettinger könyvében összeveti és ütközteti mindazt, amit a történelem kiváló közgazdászai mindennapi életünk mintegy 40 kérdéséről mondtak vagy mondhattak volna. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.