szerző:
HVG Könyvek
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Amikor elképzeljük az idegen bolygókon kialakult életet, valójában az általunk ismert életre gondolunk. De nem lehet a célunk csak az, hogy önmagunk egy változatát találjuk meg, mert így elszalaszthatunk valami egészen mást - figyelmeztet Sara Seager asztrofizikus. Részlet A világegyetem legapróbb fényei című könyvből.

Egy tudós legnagyobb félelme az, hogy nem vesz észre valami nyilvánvalót. Nem az, hogy hibázik, hiszen a tudomány néhány legnagyobb előrelépése a próba szerencse alapon született. A veszélyt az jelenti, ha valaki nem ismeri fel az előtte megnyíló lehetőséget. Az amerikai Nemzeti Kutatási Tanács Council 2007-ben jelentetett meg egy tanulmányt A szerves élet korlátai bolygórendszerekben címmel. Volt benne egy mondat, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből:

„Az amerikai űrkutatás számára semmi sem lenne tragikusabb, mint találkozni az idegen élettel, és nem ismerni fel azt.”

Amikor elképzeljük az idegen bolygókon kialakult életet, valójában az általunk ismert életre gondolunk. Fákat látunk magunk előtt, és madarakat, meg folyókba ömlő patakokat. Azt képzeljük, olyan bolygót kell találnunk, amelynek oxigén van a légkörében, mivel az oxigén az élet alapja. Csakhogy a Föld eddigi életének felében nem volt kimutatható oxigén a légkörben. Nagyon hosszú ideig semmi oxigén sem termelődött, azután a világ elnyelte a baktériumok által termelt összes oxigént, és csak ezt követően volt rá lehetőség, hogy sok tízmillió év alatt némi kis oxigén halmozódjon fel. Az élet a bolygónkon számtalan különböző formát öltött, és a folyamat ma is tart. A baktériumok élőlények. A madarak élőlények. Az elefántok élőlények.

Képzeljük el, hogy van valahol odakint egy bolygó, amelynek felszínén még mindig dinoszauruszok járnak, de nem vesszük észre, mert túlságosan el vagyunk foglalva a kis zöld emberkék keresésével. Na persze már az is túlságosan Föld-központú megközelítés, hogy dinoszauruszokra gondolunk. Talán létezik egy teljesen óceán borította bolygó, és ez az óceán tele van idegen halrajokkal. Talán létezik egy nálunk sokkal intelligensebb életforma, amely évmilliókig él. Talán ez a valami egyfajta posztbiológiai intelligenciává változik, beépített merevlemezekkel a jobb emlékezet érdekében, és önmagát lemásoló szervekkel.

Mindez a képzelet szüleményének hangozhat, ám a világűrben szinte végtelen a lehetőségek száma. Nem lehet a célunk csak az, hogy önmagunkat vagy önmagunk változatát találjuk meg. Ez esetben elszalaszthatunk valami egészen mást. Mivel még mindig nem vagyunk képesek arra, hogy meglássunk egy, a Nap-szerű csillaga körül keringő Föld-szerű bolygót, a csillagászközösségben vannak olyanok, akik szerint arra kellene törekednünk, hogy találjunk bármilyen olyan bolygót, amelynek cseppfolyós víz lehet a felszínén.

A Vénuszon nincs élet, mert túlságosan forró, és óceánjai elpárologtak; a Marson nincs élet, mert túlságosan hideg, és ami víz van rajta, az jéggé fagyott. Egy bolygónak az élet fenntartására való képességében fontos tényező az, hogy mennyi viszonylagos hőt kap a csillagától. Mi lenne tehát, ha a kutatásunkat kiterjesztenénk a „szuper-Földekre” is, azaz a Földnél nagyobb, de a jégóriásoknál kisebb bolygókra, amelyek közeli pályán keringenek a Napnál kisebb és hűvösebb vörös törpecsillagok körül? Ezeket bármilyen módszerrel könnyebb lenne meglátni: nagyobbak a Földnél, és közelebb keringenek halványabb csillagaikhoz. Vajon létezhet élet egy ilyen helyen?

***

©

Az új irodámban ülve elhatároztam, hogy nagyban fogok gondolkozni, és megpróbálom az agyamat a világegyetemhez hasonlóan folyton tágítani. Megerősítettem magamban azt a céltudatot, azt a küldetéstudatot, amely egész életemben hajtott: találni akartam egy másik Földet, utána pedig meg akartam találni rajta az élet jeleit.

Évekkel korábban felvetette egy csillagász, hogy egy új eszközt, az akkor még fejlesztés alatt álló James Webb űrtávcsövet használjuk fel a Földnél csak valamivel nagyobb tranzitos exobolygó légkörének megfigyeléséhez. Egy olyan bolygóét, amely a Napnál valamivel kisebb csillag körül kering. Egy ilyen bolygónak kőzetbolygónak kell lennie – vagyis hozzánk hasonlónak.

Cambridge-be érkezésem idején javában folyt már a munka egy másik fantasztikus űreszközön: egy Kepler nevű távcsövön, amely az új Hubble, az új Spitzer lehetett. William J. (Bill) Borucki fizikus műve volt az egész, aki szinte spirituális jellegű küldetésének tekintette egy kifejezetten az exobolygók tranzitjainak kutatására szolgáló űrtávcső megalkotását. Johannes Keplerről nevezték el, a német matematikusról és csillagászról. Bill bizonyos értelemben egy gyermek szemével akart megajándékozni bennünket, hogy egészen új módon lássuk az égbolt fényeit. Nem vettem részt a Kepler munkálataiban, viszont benyújtottam egy kérelmet a NASA-hoz, így már egészen korán hozzáférést kaptam az űrtávcső adataihoz. Elkezdtem visszaszámolni a hátralevő napokat a 2009 márciusára – vagyis akkortól még valamivel több mint két évvel későbbre – tervezett indításig.

Az MIT-n az álmodozás fázisában tartott egy másik ötlet, a Tranzitos Exobolygókat Vizsgáló Műhold (Transiting Exoplanet Survey Satellite, TESS) is. Ez egy harmadik, ígéretes műszer volt. Felkértek, hogy vegyek részt a fejlesztésében. A Keplerhez hasonlóan a TESS-nek is exobolygótranzitokat kellett keresnie, de más célpontokra kívánták irányítani.

Az igen erőteljes Keplernek azt a feladatot szánták, hogy tőlünk több ezer fényévre lévő, Naphoz hasonló csillagok körül a Földhöz hasonló pályán keringő és Föld nagyságú bolygókat keressen. Felfedezései azonban sajnos túl távoliak voltak mindennemű értelmes további vizsgálathoz, amiből megállapíthattuk volna, hogy azok a Föld nagyságú bolygók egyben Föld-szerűek-e.

A kisebb TESS-nek inkább a közelebbi csillagok körül kellett keresgélnie, elsősorban a vörös törpék körül, amelyek tőlünk „mindössze” néhányszor tíz vagy száz fényévre vannak. Mivel ezeknek a bolygóknak jóval közelebb kellett lenniük hozzánk a Kepler által felfedezettek bármelyikénél, és mivel a vörös törpék kisebbek a Napunknál, a teleszkópjaink következő nemzedékével talán képesek leszünk úgy megfigyelni őket, hogy bolygóik légkörét vizsgálva az élet jelei után kutassunk.

Más szavakkal, a Kepler több ezer kis világot kínálhatott fel, hogy lássuk, mennyire gyakoriak a hasonmásaink. Amikor pedig a TESS-ből tényleges küldetés lesz, az ugyan jóval kevesebb Föld-szerű bolygót talál majd, a legjobb esetben is csupán néhány tucatnyit, viszont sokkal jobb esélyeink lesznek, hogy felismerjük a Föld kőzetanyagú unokatestvéreit, és az azok felszínén hullámzó vizet - talán még azokat is, bárkik is legyenek, akik az otthonuknak nevezik.

De hiába volt már ott a horizonton a Kepler és a James Webb, és hiába álmodoztunk a TESS-ről, nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy le fogunk maradni valamiről. Folyton apám hangja visszhangzott a fejemben, és a gondolataim egyre csak az élet jelei körül kavarogtak. Újra meg újra visszatértem a légkörökhöz, a gázokhoz, a levegőhöz, amit az ember és valaki vagy valami más belélegez. Minduntalan emlékeztettem magam arra, hogy az az idegen levegő nem szükségszerűen néz ki úgy, mint a miénk, mint ahogy az íze vagy a szaga sem feltétlenül hasonló. A megtalálásához talán új érzékeket kell kifejlesztenünk.

A fenti cikk Sara Seager A világegyetem legapróbb fényei című könyvének szerkesztett részlete.

Sara Seager elismert asztrofizikusként megszállottan kutat a Földön kívüli élet jelei után távoli naprendszerekben. Míg az ismeretlen univerzumokban otthonosan mozog, a mindennapok problémáinak megoldása komoly kihívást jelent a számára. Önéletrajzi írásában Seager őszinte stílusban vall különleges munkájáról, nehézségeiről és élete újraépítéséről. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
HVG Könyvek HVG Könyvek

Hogyan ismernek fel dolgokat az algoritmusok?

Az ember magától értetődően felismeri, mi van egy-egy képen, de elmagyarázni egy gépnek, hogyan csináljuk, egyszerűen elképzelhetetlen feladatnak látszott. A feladatban a neurális hálózatok segíthetnek, amelyek működését Hannah Fry matematikus mutatja be közérthető módon az Emberek és gépek című könyvében. Részlet.