Ahhoz, hogy igent mondjunk, jól meg kell határoznunk azt is, mi mindenre szeretnénk nemet mondani – de a „nem” önmagában kevés, mindig legyen mellette egy „igen” is. Ez sem lesz egyszerű, hiszen meglévő szokásokkal megyünk szembe. Nem feltétlenül így ismertek meg bennünket a környezetünkben, amely számára egy új, formálódó arcunkat mutatjuk meg.

Itt is a fokozatosság elvét érdemes alkalmaznunk: lépésről lepésre hozzuk meg a szükséges döntéseket. Döntéseink teljességgel arra épülnek, hogy korábban mit tapasztaltunk, láttunk vagy tettünk. Ennélfogva előfordulhat, hogy nemet mondanánk valamire, de ha mégsem tesszük, valami nagyszerű dolog sülhet ki belőle, amire nem is gondolhattunk volna korábban. Ez a legfontosabb problémája az igenek és nemek kérdéskörének: sokszor nem tudhatjuk, hogy mi lesz a végkimenetel.

De mi lesz, ha nemet mondunk? Félelmeink a vélt lehetőségektől erősen meghatározhatják, hogy végül mit fogunk tenni – ha tenni fogunk valamit egyáltalán. Arra gondolhatunk többek között, hogy ha nemet mondunk:

- megbántjuk a másik felet,
- csalódást okozunk,
- bűntudatunk lesz, mert cserben hagyjuk a másikat,
- veszélyeztetjük az egzisztenciánkat (kirúgnak),
- legközelebb a másik fél mond nekünk nemet,
- nem teljesítjük a kötelességünket,
- majd azt hiszik a többiek, hogy lusták vagyunk,
- nem fognak minket kedvelni,
- féltékenységet gerjesztünk azáltal, hogy kezünkbe vesszük az életünk irányítását,
- vitát szítunk,
- önzőnek hisznek majd minket,
- lemaradunk valami jóról, mert rosszul mérlegeltünk.

A fenti gondolatok vagy félelmek akár együtt, akár külön-külön is relevánsak lehetnek – ugyanakkor ezek nem többek, mint feltételezések. Mérlegelnünk kell, aztán pedig lépnünk, és akkor látni fogjuk, hogy érdemes-e továbbmenni. Például nem nézünk már egy sorozatot, így bizonyos emberekkel megszűnik a közös beszélgetési téma. Fontos-e ez a beszélgetés annyira, hogy csakis ezért nézzünk egy sorozatot, vagy esetleg lehet a sorozat nélkül is beszélgetni?

Gondoljuk át válaszainkat a következő kérdésekre:

- Mik a prioritásaink, mikre, kikre akarunk figyelni?
- Miben akarunk segíteni másoknak?
- Ha nemet mondunk, mi fog történni?
- Ezt csak gondoljuk, vagy tényleg így van (mennyire biztos, volt már rá példa)?
- Együtt tudunk élni a döntésünk tényleges következményeivel (negatívval és pozitívval egyaránt)?
- Készek vagyunk tenni, finomhangolni, vagy csak fejben játsszuk le a dolgokat?

Ha nem helyett sokszor mondunk igent a belső meggyőződésünk ellenére, akkor annak negatív hatásai lehetnek akár az egészségünkre is. Megnövekedhet a stressz-szintünk, csökkenhet az önbizalmunk, önbecsülésünk, hiszen nem a prioritásainkkal foglalkozunk, nem engedjük meg magunknak, sőt erősödhet a kihasználtságérzetünk.

Ha több helyen kimondjuk az akkor nehéz, de később pozitív eredménnyel járó nemeket, akkor máris érezhetünk valamelyes kontrollt az életünk fölött.

Hogyan mondjunk nemet úgy, hogy ne omoljon össze a környezetünk?

HVG Könyvek

Nem érdemes mentegetőznünk azért, amit teszünk. Tetteink nem mások ellen, hanem magunkért vannak, így közvetve azért is, hogy pozitívabban állhassunk másokhoz. Nem érdemes a döntéseinket másoknak túlrészletezni. Nem kell a másik félnek mindent megértenie, és lehet, hogy végül egyfajta fölösleges magyarázkodás lenne a vége.

Ha első szám egyes személyben beszélünk arról, hogy mit gondolunk és mi lenne nekünk jó, az kifizetődő tud lenni: más is gyorsabban átláthatja, hogy nem valaki ellen teszünk valamit, hanem magunkért. Érdemes ezen kérdéseket röviden és személyesen tisztázni – nem egy üzenetben. Legyen olyan a helyzet, hogy a másik visszakérdezhessen, nem utolsósorban pedig olvasni tudjuk egymás metakommunikációját is.

Ha valaki korábban rendszeresen feladattal látott el minket, de már nem tudunk vagy nem akarunk dolgozni vele, sokszor egy alternatíva javaslása segíthet a másik félnek. Én nem tudom megtenni, de ő vagy ő, úgy tudom, nyitott rá. Így megoszthatjuk a kapcsolati tőkénket, és segíthetünk a másik félnek, akinek nem biztos, hogy az volt a lényeg, hogy éppen mi magunk végezzük el a munkát, hanem egyszerűen csak az, hogy jól legyen elvégezve. Ilyenkor ráadásul szívességet teszünk, amit a másik esetleg viszonozhat a jövőben.

Fontos, hogy a megfelelő formulákat használjuk az ilyen tárgyú kommunikációnk során, legyünk asszertívek, kedvesek a másik féllel. Sokszor többet segíthet egy gyors „nem”, mint egy bizonytalan „majd megteszem”. Ha biztosan tudja valaki, hogy már nem számíthat ránk egy ügyben, az többet segíthet neki, mint ha lebegtetnénk a döntésünket.

A fenti cikk Kenyeres András Figyelemkontroll című könyvének szerkesztett részlete. Mennyiben tükrözi egy napunk azt, ahogy éppen élni szeretnénk? Mennyire tudunk a hétköznapjainkban önazonosak lenni? Tényleg szánunk-e elég figyelmet azokra, akiket és amiket fontosnak tartunk? Kenyeres András mentáltréner-tanácsadó könyvében azt javasolja: szánjunk időt arra, hogy egy pillanatra elgondolkodjunk az életünkön, és figyelmünket azokra a dolgokra irányítsuk, amelyek lényegesek számunkra.