Amióta gyerekeim vannak, gyakrabban járok az iskolaigazgatói irodába, mint abban a húsz-egynéhány esztendőben, amikor én voltam diák. Egykor elképzelt életemhez ez egyáltalán nem illik, hiszen jeles tanuló voltam, és több diplomát is szereztem pszichológiából. De az én gyerekeim sem tökéletesek, pedig „szakemberként” tartanak számon a gyermeki viselkedés területén – amin a férjem még most is jókat derül.

Az igazság az, hogy szülőként csupán az a felelősségünk, hogy megtegyünk minden tőlünk telhetőt. De nem vagyunk felelősek gyermekünk viselkedéséért. A szülő feladata, hogy segítse és tanítsa a gyerekét, a gyereké pedig, hogy alkalmazza a tanultakat. Vagyis ne legyünk szigorúak önmagunkhoz, de más szülőkhöz se. Nehéz elfogadni, de csemetéink viselkedése nagyrészt nem a mi befolyásunk alatt áll. Útmutatást adhatunk nekik, formálhatjuk, de kontrollálni nem tudjuk őket. Végső soron az ő választásuk, hogy miként viselkednek, és milyen felnőtt lesz belőlük. Erre a tényre újra meg újra emlékeztetnünk kell magunkat.

Képzeljük el egy pillanatra, milyen lenne a gyereknevelés egy olyan világban, ahol elfogadjuk azt az alapelvet, hogy a szülők nem tudják kontrollálni gyerekeik viselkedését. Abban a világban továbbra is megteszünk mindent, amit csak lehet, de ha gyermekünk jelenetet rendez a boltban, nem érzünk rettenetes bűntudatot. Nem nehezedik ránk mások rosszallásának súlya, ha a sarokban duzzog a saját születésnapi buliján. Abban a világban mi, szülők támogatjuk egymást, megosztjuk a gyermekneveléssel kapcsolatos gondolatainkat, bár jól tudjuk, hogy minden gyerek más és más. Megállapítjuk, hogy ha „könnyű”, jól viselkedő gyerekünk van, akkor szerencsések vagyunk, hiszen ez legalább annyira az ő természetéből fakad, mint a mi kitűnő nevelési módszereinkből. Együttérzünk azokkal a szülőkkel, akiknek nehezen kezelhető a gyerekük, mert tudjuk, hogy ennek legfőbb oka a genetika. Nem ítéljük el, sőt támogatjuk azokat a szülőket, akiknek a gyereke helytelenül viselkedik vagy nehézségekkel küzd.

Ha ezt a világot valószerűtlennek érezzük, az azért van, mert hagytuk, hogy anyáink, Freud és a számos „szakértő”, akik tudni vélik a biztos receptet, uralkodjanak a gondolkodásmódunkon. Ahogy a tudomány fejlődésével mi magunk is fejlődünk, és például megváltoztattuk nézeteinket az autizmus okairól – már nem a rideg anyákat hibáztatjuk érte –, ideje változtatnunk azon is, hogy a szülőket okoljuk, ha csemetéjük nem tökéletes. Nem a rossz nevelés az oka, hogy a gyerekek rosszalkodnak. Ők egyszerűen csak gyerekek. Vannak közöttük természetüknél fogva impulzívabbak, emocionálisabbak, dacosabbak, idegesítőbbek. Ha szem előtt tartjuk a gyerekek közötti egyéni különbségek tudományos vizsgálatát és a kutatási eredményeket, akkor a nevelési kultúránk is sokkal támogatóbb és kevésbé ítélkező lesz.

"Elég jó szülők"

A gyermeki fejlődéssel foglalkozó irodalomban szerepel az „elég jó” szülő fogalma. Az elgondolás alapja, hogy a szülőknek nem kell pontos nevelési tervet követniük annak érdekében, hogy gyermekük minél nagyszerűbb legyen. A szuper neveléstől a gyerekből nem lesz szuper felnőtt. Azt a gyereket, aki genetikai adottságai alapján alacsony növésű, hiába etetnénk egyre több étellel, sohasem nőne 190 centiméteresre. Ugyanakkor, ha nem kap elég táplálékot, nem fogja elérni genetikailag adott méretét. Ameddig a gyerek környezete normális keretek között marad, nagyrészt a saját genetikai kódja által meghatározott módon fejlődik. A mi feladatunk tehát, hogy „elég jó” szülők legyünk, hogy lehetősége legyen minél jobban kibontakozni.

Ne feledjük, hogy az „elég jó” szülőség nem azt jelenti, hogy amit szülőként teszünk, az nem is fontos. A szülők szerepe rendkívül fontos – csak nem úgy, ahogy általában gondoljuk. Hogy gyerekünkből milyen felnőtt válik, nem az határozza meg, hogy hogyan szoktatjuk bilire, hagyjuk-e cumizni, vagy hogy mennyi képernyőidőt engedélyezünk neki. (Bár az valószínűleg nem jó ötlet, ha mindennap órákig nézi a tévét.) Ne feledjük, hogy a gyerekeink kapott genetikai kódjuknak megfelelően válnak kifejlett emberré, mindazzal a szédítően sok és összetett vonással, amelyek az embereket jellemzik. Szemben azzal, amit a média, a szüleink és a szülőtársaink állítanak, a legtöbb dolog, amely szülőként gyötör minket, nem annyira fontos az összképet illetően, vagyis, hogy gyermekeink milyen felnőttekké válnak. A munka oroszlánrészét ugyanis a génjeik végzik el.

Ugyanakkor sokféle módon lehetünk mégis remek szülők, az „elég jónál” is jobbak. Először is meg kell ismernünk gyermekünk genetikai felépítését. Szeretettel és elfogadással segíthetünk neki, hogy a legjobbat hozza ki magából, akkor is, ha nem olyan ember lesz, akit eredetileg elképzeltünk magunknak. Ha megismerjük gyermekünk egyedi kódját, rugalmasan hozzá tudjuk igazítani nevelési módszereinket, hogy minél jobban kiaknázhassa természetes adottságait: segíthetünk neki abban, hogy felfedezze az erősségeit, és támogatni is jobban tudjuk, ha nehézségekkel kell szembenéznie. Ha megértjük, hogy mi az, amit irányítani tudunk, és mi az, amit nem, rá tudjuk vezetni arra is, hogy felismerje a benne rejlő lehetőségeket.

A nehézségek akkor keletkeznek, ha megpróbáljuk „megváltoztatni” gyermekünket. Ha folyton azt magyarázzuk neki, milyen jó lenne, ha magasabb lenne, ezért egyen minél többet, akkor az alkatilag alacsony növésű gyerek rosszul fogja érezni magát a bőrében. Ha a magasságról van szó, ez eléggé nyilvánvalónak tűnik, de ugyanez igaz az egyes viselkedésfajtákra is.

Remélhetően ezen a ponton már felbátorodtunk szülőként. A tudomány mellettünk áll. Sokkal jobban értjük a gyerekünket és azt, hogy a genetikai kódja hogyan alakítja a fejlődését. Tudatosítottuk, saját génjeink hogyan hatnak a temperamentumunkra, hajlamainkra, és hogyan tudunk együttműködni gyermekünkkel. Kevesebb nyomás nehezedik ránk, mivel tudjuk, hogy nincsenek tökéletes szülők. Nevelési módszereinket gyermekünkre szabva alakíthatjuk ki, csökkentve a kudarcok és az esetleges súrlódások lehetőségét, arra összpontosítva figyelmünket, ami a szülő és a gyermek szempontjából is a legjobb. Tisztában vagyunk azzal, hogy megtesszük, ami tőlünk telik. Nem kontrollálhatjuk gyermekünk viselkedését, ezért nem is felelhetünk érte, és azért sem, hogy milyen ember lesz belőle. Tudjuk, milyen árulkodó jelekre kell figyelnünk, és mikor kell segítséget kérnünk.

Elsőre mindez túl soknak is tűnhet. Megrémíthet bennünket a tudat, hogy nem tarthatjuk irányítás alatt gyermekünk viselkedését, mint ahogy azt sem, milyen felnőtté cseperedik, és talán elcsüggedünk, ha azt látjuk, nehezen boldogul. Lehet, hogy feltesszük a kérdést: minek áldozunk ennyi időt és energiát rá, ha úgysem tudjuk úgy formálni, ahogyan elképzeltük?

Ha így érzünk, akkor képzeljük el egy pillanatra, hogy a házastársunkról vagy egy közeli barátunkról van szó, és nem a gyerekünkről. Valószínűleg rájuk is sok időt szánunk, mert szeretjük őket, és jó kapcsolatot szeretnénk építeni velük, de nem abból a célból, hogy megváltoztassuk őket, hogy olyanok legyenek, amilyennek mi szeretnénk látni őket. Ha az ember boldog házasságban él – vagy egyszerűen csak házas –, jó eséllyel már rég feladta ezt az elképzelést, és megtanulta, hogyan alakítson ki olyan kapcsolatot, amely figyelembe veszi a felek egyéni szükségleteit, vágyait és különbözőségét.

A partnerünkhöz hasonlóan gyermekünk is különálló személy. És persze, mivel kicsi, szüksége lesz ránk, hogy felnőjön, és megtalálja önmagát. Megvan a saját személyisége, amelyet meg kell ismernünk. Van, amit szeretünk benne, és van, ami nem éppen a kedvencünk. Más szeretteinkhez hasonlóan gyermekünk is olyan személy, akivel lehetőségünk van valamilyen kapcsolat kialakítására. Ennek természetét és minőségét nagymértékben befolyásolja, hogy el tudjuk-e őt fogadni és szeretni olyannak, amilyen.

Nem tudunk mindent irányítani

HVG Könyvek

A jó nevelés nem azt jelenti, hogy többet és többet kell tennünk, hanem hogy felismerjük, genetikai kódja szerint mi a legjobb gyermekünknek a fejlődése egyes szakaszaiban.

A gyermeki fejlődés két jellegzetessége a stabilitás és a változás. A genetikai hatások nagyrészt a stabilitáshoz járulnak hozzá, ám az, hogy a hajlamok hogyan nyilvánulnak meg az egyes életkorokban, folytonosan változik. Attól is függ, milyen irányba próbáljuk terelni gyermekünket, és természetesen sok más környezeti hatástól.

Számomra szülőként az volt a legnehezebb feladat, hogy tudomásul vegyek egy sor olyan dolgot a gyerekekkel kapcsolatban, amelyet nem tudok irányítani. Húszas éveinkben barátainkkal nagy terveket szőttünk, hogy majd ha lesznek gyerekeink, felpakoljuk őket, és bejárjuk a világot. Néhányunknál beváltak ezek a tervek, mások viszont otthon ragadtak hasfájós csecsemőikkel vagy hatalmas hisztiket produkáló vagy éppen fejlődési rendellenességgel diagnosztizált kisgyerekeikkel, akikkel lehetetlen lett volna bármiféle utazás.

Az elképzelés, hogy irányítani tudjuk mindazt, ami a gyermekünkkel történhet, figyelmen kívül hagyja az emberi viselkedés alapvető természetét, és csak frusztrációhoz vezet mind a szülőnél, mind a gyermeknél. A legrosszabb eset, ha túl erőszakosan igyekszünk formálni gyermekünket: ez egyenesen gátolhatja a fejlődését, és árthat a vele való kapcsolatunknak. Végül is a gyerekeknek maguknak kell megtanulniuk, hogyan uralkodjanak természetükön és hajlamaikon. A szülő a legjobb esetben is csak annyit tehet, hogy segíti gyermekét ebben a folyamatban.

Szülőként természetesen támogatjuk és bátorítjuk a gyermekünket. Minél nagyobb lesz, annál súlyosabbak lesznek a döntései következményei, ezért jobb, ha már kiskorában elkezd gyakorolni. Természetesen tiszta szívből szeretjük, de nem lehetünk mindig mellette, és erre nincs is szükség. Talán a legjobb ajándék, amit adhatunk neki, ha annyira szabadjára engedjük, hogy saját magává válhasson. Ha lehetővé tesszük, hogy genetikai kódja „dalolni” kezdjen, és felismerjük, hogy az ő „dala” más, mint a miénk. Élvezzük a koncertet, még akkor is, ha nem erre az előadásra számítottunk!

A fenti cikk a Dekódold a gyermeked! című könyv szerkesztett részlete.

Hogyan találhatjuk meg a gyermekünk temperamentumjegyeihez illő nevelési stratégiákat? Megteremthető-e a béke a különböző vérmérsékletű testvérek között? Hogyan tanulhatja meg gyermekünk kezelni a dühkitöréseket kiváltó érzéseit? Könyvében Danielle Dick humángenetikus és pszichológus azt mutatja be, hogy a gyerekek és szüleik veleszületett adottságait alapul véve több sikert érhetünk el. A könyvet itt rendelheti meg kedvezménnyel.