Gondoljunk egy olyan dologra vagy célra, amit fontosnak tartunk az életünk jelen pillanatában. Kevésbé betáblázott élet? Nagyobb türelemmel állni a gyerekekhez? Határokat húzni az emberi kapcsolatainkban? Könnyebben megbirkózni a nehéz érzésekkel, esetleg végre befejezni a tanulmányainkat?

A remény elpusztításának bevett módszere az, amikor túl magasra vagy épp túl mélyre célzunk. A tökéletességre való törekvés vagy az észszerűtlenség határait feszegető célok idővel az elménkbe férkőznek és azt duruzsolják nekünk, hogy nincs remény. Vagy a tökéletesre törekszünk, és próbálunk megfelelni a kíméletlen elvárásoknak, vagy teljesen felhagyunk a próbálkozással, és feladjuk a céljainkat, hogy megvédjük magunkat a csalódástól.

Különösen a túl szerteágazó és aránytalan célok fokozzák erőteljesen azt az érzést, hogy amit csinálunk, az nem elég vagy nem elég jó, vagy hogy nem bírunk végezni a feladatainkkal. Ha a legjobbra törekszünk otthon, a tanulmányainkban, a szülői szerepünkben, a megjelenésünk és munkánk tekintetében, amellett, hogy csúcsteljesítményt várunk el magunktól a hobbijaink terén, a főzésben és egyéb változatos területeken is szeretnénk fejlődni, az garantált recept a sikertelenségre és reménytelenségre. Az aránytalan célokkal feleslegesen pusztítjuk a reményt, és csak fokozzuk az érzést, hogy nem vagyunk elegek.

Észszerű célok és elvárások

A remény szempontjából a céljainknak a realitásokból kell kiindulniuk – az aktuális helyzet és az erőforrásaink figyelembevételével. A célok és elvárások észszerűségét érdemes hétköznapi helyzetekben is átgondolnunk, nem csak nagyobb célok esetén. A jó élet jelentősen függ céljaink arányosságától, a magunk és az életünk felé támasztott elvárások emberségességétől. Gyakran túl sokat várunk el magunktól, másoktól és az élettől.

Egy ideális világban az ideális énem vég nélkül bírná a hajtást, sikeres lenne a munkájában, folyamatosan jelen lenne szülőként, lenyűgöző lenne az ágyban, és ő lenne minden társaság lelke. Ugyanakkor, ha kíméletlenek a magunk és az életünk felé megfogalmazott elvárásaink, akkor a célok elérhetetlensége fokozza bennünk a szégyent és az alkalmatlanság érzését. Ilyenkor a magunknak okozott csalódás egyre nagyobbra növekszik, és a várakozásaink szertefoszlanak.

Viszont végtére is mi okozza a csalódásunkat? A kitűzött célok, az azokhoz vezető lépéseink, vagy maguk az eredmények, történések? A reményteljes célok arányosak és megvalósíthatók. A túlzottan nagy és a realitásokkal köszönőviszonyban sem lévő célok kontraproduktívak, és csak rosszabbul érezzük magunkat tőlük, reménytelenséget és az alkalmatlanság érzését keltik bennünk. Minél távolabb áll egymástól az ideális énünk a valóstól, annál nagyobb a szorongás, amit az elégtelenség érzése okoz.

Ilyenkor nem a valós énünk hiányosságai okoznak problémát, hanem az ideális énünk felé támasztott irreális elvárások. A jó élet és a jóllétünk szempontjából a céloknak arányban kell állniuk a jelen pillanat és az emberi korlátok realitásaival. Ha egy embertelen, túl sokat követelő vagy aránytalan elvárásokat megfogalmazó célt hajszolunk, az megöli bennünk a reményt és a célokat is.

A reményt tehát táplálhatjuk azzal, ha figyelembe vesszük és elfogadjuk a realitásokat, és ennek megfelelő bölcsességgel tesszük a dolgunkat. Ezért sem érdemes a végtelen teherbírást kitűzni célul, sokkal hasznosabb, ha el tudjuk fogadni a korlátainkat és a fáradtságunkat, és racionálisan közelítjük meg ezeket.

A remény irány

HVG Könyvek

Miközben célokat tűzünk ki magunknak, majd próbáljuk elérni ezeket, folyamatosan fennáll a kudarc és a kétségbeesés kockázata. Lehetséges, hogy nem érjük el célunkat, vagy módosítanunk kell rajta. De ha meg sem próbáljuk elérni, akkor teljesen biztos, hogy nem fog valóra válni. A céltalanságra pedig tekinthetünk a reménytelenség riasztó szintjeként is. Ilyenkor az érdektelenség és a kilátástalanság kezd eluralkodni rajtunk, nem adunk esélyt a reménynek, és így a változás nem következhet be.

A reménytelenség spiráljába kerülve gyakran kudarcra számítunk, ezért el sem kezdünk célokat kitűzni. A remény irány: olyan kulcsfontosságú célkitűzéseket határozhatunk meg, amelyek megvalósítására tudatosan törekedhetünk. Ezért az irányvesztettség és az álmok hiánya is gyakran reménytelenségről árulkodik.

A jó életet megmérgezhetik az aránytalan elvárások, de a túl szerény hozzáállás is. Amikor a reményből merítünk erőt, aktívan tehetünk a számunkra fontos célok eléréséért, ugyanakkor empatikusan kezelhetjük a korlátainkat, elesettségünket és a szükségleteinket.

A fenti cikk Maaret Kallio finn kognitív pszichológus A remény ereje című könyvének szerkesztett részlete. A könyvet itt vásárolhatja meg kedvezménnyel.