Nyikolaj Olejnyikov installációja

Műértő

A két kijelentés között húzódó aktuális politikai mező feltérképezése, a benne zajló folyamatok néven nevezése, tudatosítása, a lehetséges cselekvési formák megtalálása, kidolgozása és a konkrét akciók példái állnak a 2012-es Stájer Ősz programjainak hátterében. A politikai és a művészeti aktivizmus találkozási pontjait, közös „illetékességi” területeit kereső rendezvény olyan platformmá alakult, amely a világban tapasztalható, sürgető erővel fellépő konfliktusokra, kihívásokra kíván reflektálni. A művészeti igazgató, Veronica Kaup-Hasler és a kiállítások kurátorai a fesztivál kiadványaiban több helyen is összefoglalták ezeket a megkerülhetetlen kérdéseket: az arab forradalmak kimenetele; az iszlám fenyegetés és ennek fetisizálása; a japán atomkatasztrófa; az Occupy-mozgalmak; Európa pénzügyi válsága, a szélsőjobb és az antidemokratikus erők előretörése, a szociális, oktatási és kulturális struktúrák lerombolása számos országban.

Az ezekből kirajzolódó globális változás a művészet szerepére is rákérdez: „Megoldhatja-e a művészet azokat a problémákat, amelyeket maga a politika és a társadalom oly régóta semmibe vesz? Lehet-e a művészet hasznos társadalmi eszköz?”

Mindennek körüljárására és megvitatására szervezték meg a 2012-es rendezvény fő eseményének szánt, 7 napon át 0–24 óráig tartó, Az igazság konkrét című „tábor-maratont”, ahová 200 aktivistát, művészt és teoretikust, valamint 100 diákot és fiatal szakmabelit hívtak meg a világ minden pontjáról. A 170 órás, teljesen nyitott és ingyenes, nonstop programban előadások, viták, beszélgetések, koncertek, performanszok követték egymást azzal a céllal, hogy összegyűjtsék a művészet és az alternatív politika számára a válsághelyzetekben alkalmas stratégiákat és taktikákat, és megvizsgálják azt a ma érvényes helyzetet, amelyben a művészet és az aktivizmus közötti különbségek elvesztik jelentőségüket. (Itt egyedüli magyar résztvevőként El-Hassan Róza mutatta be Sík Toma emberi jogi aktivista munkásságát.)

A Stájer Ősz – bár vizuális művészeti kínálatát radikális politikai felvetései és demonstratív társadalmi felelősségvállalása évről évre egyre inkább az aktivizmus, a public és participatory (részvételi) art felé billentik – végeredményben mégiscsak kultúrprogram. És bár „a művészet nem aktivizmus, és az aktivizmus nem művészet”, koncepciója fókuszába mára a két terület közös pontjai, egyre szélesedő érintkezési felületei kerültek. Ebből egy olyan, konkrét változásokat előidéző, közvetlen akciókkal operáló művészet képe bontakozik ki, amely „nemcsak reprezentál és dokumentál, hanem adott politikai és társadalmi helyzetekbe avatkozik be”, és ehhez „politikai stratégiákat és taktikákat” alkalmaz. (A gondolatot megfordítva is érvényesnek tartják: a szerzők az aktivizmus kreatív és intelligens, művészi stratégiákat és taktikákat befogadó iránya mellett érvelnek.)

A kiállítások – a globális változás/válság alapgondolatot és a tudatos, civil ön-felhatalmazásra épülő cselekvésre buzdítást elfogadva – a felmerülő „sürgető” tematikák közül választottak egyet-egyet, és az elméleti felvetést megpróbálták (hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódó) művekkel körülbástyázni.

A (Baruch Spinoza és Negri&Hardt nyomán) Abszolút demokrácia címmel rendezett kiállítása egy ma távolinak tűnő társadalmi utópiával szembesít: „egy olyan köztársaság víziójával, amely polgárai széles körű együttműködésén és a közjó fejlődésén alapul”, méghozzá „a javak és a hatalom újraelosztását, valamint egy új, igazságosabb szabályrendszert” szorgalmazva. Kurátorai az aktivizmus és a művészet interferenciáit komolyan véve különböző alternatív politikai szerveződések (anarchisták, környezetvédők) akcióit és gondolatait ismertették meg a látogatókkal. Az Ultra-red csoport négy helyszínen (Berlin, London, Los Angeles, New York) a margón élők körében végzett „radikális pedagógiai” felvilágosító munkáját (A visszhangok iskolája) hanginstalláció formájában lehetett megismerni. Vajon milyen a demokrácia hangja? A filmprogramban vetítették Erhardt Miklós és Claudio Feliziani A vörös enzim című videóját is.

A Kunstverein összeállítása (Intolerancia – normalitás) inkább mutat kiállítási összképet: objektek, installációk, videók (köztük Harun Farocki korai, a Németországba bevándorlókat a bűbájos megaláztatás módszerével „civilizáló” foglalkoztatásokon forgatott filmje) tematizálják többnyire áttételes, metaforikus módon a húsba vágóan aktuális felvetést – a szélsőjobb és a populizmus előretörését, „az intolerancia új formáinak” térnyerését és „normalitássá” válását. „Korábban tabunak számító nézetek válnak társadalmilag elfogadottá”, ahogy „a kirekesztő identitáspolitika alapján álló, a hagyományos értékekre és ideákra hivatkozó társadalmi rend” gondolata is növekvő elismertséghez jut.

A Medienturm – nevéhez híven – Valóságtisztelet címen a késő kapitalista tömegtársadalom működtette (a liberális demokrácia konszenzusára hivatkozó) média által közvetített „valóságot” a személyesen, szubjektív módon érzékelt valósággal konfrontáló műveket gyűjtött egybe. Ez alkalmat kínált a Stájer Ősz művészet és aktivizmus viszonyát firtató felvetésének körüljárására: „Az olyan művészek esetében, akik konkrét, kritikai művet hoznak létre, azonnal felvetődik a művészet autonómiájának és a műtárgy státusának kérdése.” Az „esztétikum” és/vagy a „valóság” dilemmájára persze ezúttal sem adható egyértelmű válasz; a munkák a Karen Mirza–Brad Butler páros kairói arab tavasz inspirálta, a pantomimszerű testbeszéd szemantikájára épített filmjétől (Hogyan tiltakozzunk intelligensen?) a Claire Fontaine csoport groteszk önvédelmi kézitusa-leckéjéig terjednek. A bejárat előtti romhalmaz Santiago Sierra performansza után maradt a helyszínen; a művész (a világot beutazva) betűket építtet fel, majd rombol le. Itt egy nagy „P” esett áldozatul akciójának – remélhetőleg nem a kurátori statementben olvasható sorok (a „biztos financiális növekedés tapasztalatának és az erre épülő viszonylagos társadalmi béke fenntarthatóságának” megkérdőjeleződése és a Közép-Európában tapasztalható destabilizáció) puszta illusztrációjaként.

A rendezvény kooptálta a kortárs roma művészet aktivista stratégiáit egybegyűjtő Romale!12 fesztivál párhuzamosan zajló, Visszaszerzett identitás című kiállítását (ahová magyar–német művészként Raatzsch Jenő André is bekerült roma archívum projektjével). A Minorita Kultúrcentrum a felforgató reformeszméket képviselő papból festővé lett Alois Neuhold expresszív pigmentfaktúráiból rendezett tárlatot. A Pavelhaus pedig az instrumentalizált politikai művészet mulandó érvényességének és túlélésének kérdését járta körül többek közt Marina Grzinic és Aina Smid, az IRWIN, Wolfgang Thaler és a Lesbian rebellation munkáival.

A grazi nagy intézmény, a Kunsthaus az egykori avantgardista Michelangelo Pistolettónak, az arte povera mozgalom prominensének világjobbító Cittadellarte projektjét hívta meg. Az 1998-ban a Torino melletti Biellában életre hívott „kreatív és részvételi nyitott network” egy kutatóbázis köré szerveződik, amely „a művészet és az élet közvetlen kapcsolatait” keresi a fenntarthatóság, a források gondos kezelése, a társadalmi igazságosság és a javak megosztásán alapuló globális változás jegyében. A kiállításon egy hatalmas, várost imitáló deszka-environmentet építettek fel a világ különböző régióit képviselő, társadalmi aktivitást kifejtő művészcsoportok számára. Van itt természetes farm Ausztriából, vízen úszó önellátó gazdaság Bordeaux-ból, a város folyójáért aggódó polgárok Medellínből és az utcai munkavégzés legalizálása mellett érvelő dél-afrikai közösség. A látogatók értesülhetnek a Cittadellarte aktuális akciójáról is: világméretű műalkotást hoznak létre Harmadik Paradicsom néven, amelyet december 21-én, az első Újjászületés Napján visznek a nyilvánosság elé. Közreműködőket, művészeket, aktivistákat keresnek a globális változást elősegítő mű megvalósításához. Hangsúlyozzák, hogy a narratíva hangvétele ellenére a projektnek nincsenek vallásos vonatkozásai, és végül – kijózanító módon – arra is felhívják a csatlakozók figyelmét, hogy munkájuk gyümölcse nemcsak a neten lesz hozzáférhető, hanem Pistoletto Louvre-ban jövőre rendezendő egyéni kiállításának részét képezi majd.

Az egyéni karrierépítésben (is) gondolkodó ex-avantgardista mester „lenyúlós” taktikája azonban ne szegje kedvünket; idén Grazban ez inkább a szabályt – a közös irányba mutató társadalmi felelősségvállalás alapján álló, radikális művészet példáit – erősítő kivételnek tekinthető. (Kulturzentrum bei den Minoriten, november 18-ig; Pavelhaus és Kunstverein, november 24-ig; Medienturm, december 7-ig; , december 21-ig; Kunsthaus, 2013. február 3-ig.)