Schafhof – Európai Művészház Felső Bajorország, 2013

Beszélgetés Eikével, a freisingi Schafhof igazgatójával

– Vasárnap délelőtt van, éppen elkezdtük az interjút, amikor befutott egy telefon: váratlanul érkezett egy olasz kurátor. Tegnap a művészházban hétvégi művészetivásár-megnyitó volt, és kiderült, hogy ma még egy amerikai kurátort is vársz Berlinből. Sűrű az élet…

– Nagyon gyors volt az átmenet Pest és Freising között. És ha már az amerikai kurátort – a neve Leo Kuelbs – említetted, a vele való együttműködés ennek az átmenetnek egyik eleme. Amikor átvettem a művészház vezetését, azonnal szerveztem egy „nulladik kiállítást”. A 2010-ben Kuelbs által kezdeményezett, és 2011-ben Budapesten a Videospace-ben, New Yorkban és Berlinben egyszerre bemutatott Decelerátor című nemzetközi videoprojektet hoztam ide. Frissen kinevezett igazgatóként szerettem volna megmozdítani ezt a kiváló adottságokkal rendelkezésre álló házat, és egyébként sem jó, ha egy kiállítóhely sokáig üresen áll. Sikeres volt, szerették, szakmailag és kapcsolatok szempontjából is jó nyitás volt.

– Mi pontosan az intézmény, amit vezetsz?

– A neve Schafhof – Európai Művészház Felső-Bajorország. Érdekes épület, álomszerű munkahely, egy kis kastély a dombtetőn, a város szélén. Eredetileg királyi birkaistállónak építették 1819-ben, egy mezőgazdasági kísérleti mintatelep részeként. Freising a legrégibb német püspöki székhely. A körülbelül ötvenezres városban egyébként van egy ezeréves sörfőzde, Európa egyetlen söregyeteme. A hetvenes évekre a város tulajdonában álló birkaistálló kezdett tönkremenni, a megye – Felső-Bajorország – átvette, először mezőgazdasági múzeum volt, azután a 2000-es évek elején lett európai képzőművészeti ház. Az akkori konzervatív bajor vezetés döntött így, és EU-támogatás nélkül, saját kezdeményezésként terelték ebbe az irányba.

– Hogyan lettél te az igazgató?

– Tavaly tavasztól kerestem lehetőségeket német nyelvterületen, volt néhány érdekes, de ezek közül is a freisingi tűnt a legizgalmasabbnak. Három dolgot lehet ugyanis itt csinálni, amit mindig is csináltam, és amit nagyon szeretek: művészekkel foglalkozni – beleértve a rezidenciaprogram működtetését –, kiállításokat rendezni, valamint művészeti intézményt vezetni és az életét szervezni. Nyáron hirdették meg az igazgatói posztot, megpályáztam, és végül megkaptam.

– Külföldről? Több mint húsz év távollét után?

– Hetvenkét pályázó volt, nyolcunkat hívtak be végül személyes meghallgatásra. Az első kör számomra másfél órás volt, a bizottság öt tagból állt, megyei kulturális, politikai és önkormányzati vezetőkből. Világos volt, hogy alaposan elolvasták a pályázatokat, és rengeteget kérdeztek munkaszervezésről, napi praxisról és egyebekről. Az egyik érdekes kérdés így szólt: „Tegyük fel, hogy egy kiállításra kiválasztották a művészeket. Egy pályázó, aki nem került be, megkeresi, és azt mondja önnek, hogy a polgármester már megígérte neki, hogy részt vehet. Mit tesz?” A bizottságban ülő politikus nagyon figyelt, én pedig nevettem, és azt mondtam, ez egyszerű és tiszta helyzet, mert a szakmai elveket meg tudom védeni. Elmagyaráznám a művésznek, hogy a kiállításról szakmai zsűri dönt. Ha ez nem elég, akkor felajánlanám, beszéljünk a polgármesterrel. A polgármester ekkor persze még elmehet az én főnökömhöz, és panaszt tehet, hogy nem végzem jól a munkámat, de akkor meg kell magyaráznia, miért gondolja, hogy ő dönthet ebben az ügyben, és nem a szakmai zsűri… A pályázatom szempontjából a külföldi tapasztalat inkább előny volt, mint hátrány. Az utolsó meghallgatáson már csak hárman vettünk részt, negyvenöt ember, a megyei kulturális és több más bizottság hallgatott meg, és két nappal később értesítettek, hogy engem választottak.

– Több mint két évtizednyi év magyarországi élet után, a magyar kontextusba való teljes beágyazódás után miért kezdtél külföldön munkát keresni?

– Több ok együtt juttatott el ehhez a nehéz döntéshez. A tudatos életem több mint felét Magyarországon töltöttem, magyar a feleségem, a gyerekeim, a legközelebbi barátaim. Magyarországon vagyok otthon. Ugyanakkor a munkalehetőségeim nagyon beszűkültek, a grafikai munkák, tervezések és hasonló megbízások elfogytak, lehetetlen lett a megélhetés, a család fenntartása. Ezzel szemben a németországi munkával még az is lehetővé vált, hogy a művészetszervezési tevékenységet közvetlenül összekössem a megélhetéssel, ami Magyarországon esélytelen volt. A másik ok családi jellegű: lányaim, Isabel és Lola 8 és 11 évesek, és Andreával, a feleségemmel úgy gondoltuk, ez az alkalmas kor arra, hogy német iskolába járjanak. A Videospace Galériát már korábban bezártuk, mert a két legfontosabb partnerünk az enyémhez hasonló okokból Brüsszelbe, illetve Ausztráliába ment, és habár a galéria anyagilag fenntartotta magát, az anyagi helyzetem miatt már nem volt időm az általam várt szinten programot csinálni.

– Hogyan alakult ki a művészház 2013-as programja?

– Mindig szerettem, ha van egy elem, téma, szál, ami összeköti a kiállításokat. Az idei a „szín”. Videó, festészet, fotó, installáció, köztéri intervenciók szerepelnek a programban – többek között magyar művészek részvételével. A Decelerátor utáni kiállításra Björn Melhust sikerült megnyerni, aminek külön örültem, és szereplése referencia is a jövőben. Az idei program további részletei a neten olvashatók. Ez a téma a hagyományos művészethez szokott közönség számára jó bevezetés, és jó átvezetés is a festészettől más médiumokhoz a videótól a fényfestésig. 2014-ben az „illúzió”, 2015-ben pedig a „struktúra” lesz a téma. Csoportos és egyéni kiállítások európai és helyi művészekkel, fiatal művészekkel és nagy nevekkel.

– A művészeti munka összefér a mostani tevékenységeddel? Van időd foglalkozni művészettel?

– Ilyesmit kérdezett a második meghallgatáson az egyik bizottsági tag is, persze ő – veled ellentétben – arra volt kíváncsi, hogy nem szenved-e hátrányt az intézmény bizonyos helyzetekben. A Schafhof szempontjából kifejezetten plusznak gondolom, hogy egy művész vezeti, aki más szinten, más alapállásból kommunikál a művészekkel, mint egy olyan vezető, aki nem művész. A saját művészi munkám pedig abszolút folyamatos, tavalyi két kiállításomra a Kiscelli Múzeumban és a Deák Erika Galériában sok új munkám készült el, és habár mindkét kiállítást már évekkel korábban megterveztük, utólag nézve valamiféle búcsút is jelentettek. Ma pedig új munkákon dolgozom, új kiállításokra készülök. (http://schafhof-kuenstlerhaus.bezirk-oberbayern.de/)

Kozma Zsolt