szerző:
Műértő
Tetszett a cikk?

A gyarmati felszabadítás élharcosa, Frantz Fanon szerint a „nacionalizmus, ez a csodálatos dallam, amely arra késztette az embereket, hogy felkeljenek elnyomóik ellen, okafogyottá válik, elerőtlenedik, majd elenyészik azon a napon, amikor a függetlenséget kikiáltják”. 1963-as próféciája nem bizonyult érvényesnek: a nacionalizmus nem vált okafogyottá, nem erőtlenedett el, és a gyarmati felszabadítások ellenére sem enyészett el. Ellenkezőleg: világszerte új erőre kapott.

Ciprian Muresan: Román vér, 2005

Jelzősített változata, az „új nacionalizmus” (new nationalism) hivatott a mai jelenséget leírni, jóllehet a terminus cseppet sem új. A fogalmat – „progresszív politikai filozófiája” részeként – 1910-ben Theodor Roosevelt vezette be kansasi választási beszédében. Kifejtette, hogy egyéni vállalkozásokat csak akkor kell engedélyezni, ha azok a közösség javát szolgálják. A nemzeti megújulás érdekében nemcsak a nemzetgazdaság megregulázására van szükség, de a „magánélet feletti kontrollra” is. Értelmezésében az új nacionalizmus „nemcsak erős katonai és globális jelenlét, de általában az élet nemzetivé tétele is”.

A magánélet feletti kontroll és általában az élet nacionalizálása pontosan azok az elemek, amelyekre a PNP/Privát Nacionalizmus Projekt majd száz év múlva ráirányítja a figyelmet. Az eredeti „új nacionalizmus” kifejezés helyett annak divatosabb fordulatával –„újnacionalizmus” (neo-nationalism) – élve egy európai jelenséget tematizál: a hidegháborút követően, a globalizáció által megváltozott világra adott egyfajta választ. A közbeszéd a hazaszeretet elfogadott mértékére – leginkább az Egyesült Államokra alkalmazva – előszeretettel használja a patriotizmus kifejezést, amelytől megkülönbözteti annak túladagolt mértékét, az újnacionalizmust, melyet viszont a perifériákkal kapcsol össze. A terminológiai megkülönböztetés mintegy észrevétlenül újratermeli a hidegháborús felosztást, a Kelet–Nyugat szembenállást, holott a jelenség manapság közel sem csak az Új Európára érvényes, hanem a nagy hagyományú nyugati-európai demokráciákra is. Ennélfogva az a szembeállítás sem tartható már fenn, miszerint a „forró”, érzelmileg túlfűtött, véres variáció a posztszocialista Európa terméke lenne, míg a kordában tartott, „hűvös” nacionalizmus „civilizált”, nyugat-európai jelenség. A „banális nacionalizmus” szóösszetétel pedig arra int, hogy a rejtőzködő, szunnyadó, a hétköznapi életben észrevétlenül folyamatosan újratermelt nemzeti érzület is azonnal felhevíthető és mozgósítható szükség esetén. Az északi országokra alkalmazott „defenzív nacionalizmus” sem segít többé a fekete-fehér Kelet–Nyugat tengely diszkurzív fenntartásában, minthogy a globalizáció, a tömeges migráció és a gazdasági válság következtében a jóléti társadalmak orientációja és attitűdje is gyökeresen megváltozott. Az egy-egy etnikai közösség „védelmében” (és persze gazdasági előnye fenntartása érdekében) az eltérő „mások” ellenében hadba állított kultúra, a normatív nemzeti kánon iránti vágy és az érvényesítésére irányuló intézkedések nem állnak olyan messze egymástól Európa különböző részein, mint aminek látszatát a retorika fenn szeretné tartani, még ha az indokok, célok és módszerek eltérőek is. A régi Európában a demokratikus intézmények jelenléte és beszédmódjának emlékezete valamennyire féket jelent, és kordában tudja tartani a nacionalizmus beszivárgását a mindennapi életbe; ugyanez azonban a posztszocialista országok virulens és expanzív nacionalizmusáról már nem mondható el.

A pécsi Közelítés Művészeti Egyesület által kezdeményezett projekt – amelynek nemzetközi kurátorgárda együttműködésében megvalósuló kiállításait hét városban (Prága, Kassa, Pécs, Drezda, Krakkó, Berlin, Debrecen) mutatják be – nem a magas politikára, az intézményes változásokra, a hivatalos kánon építésének fázisaira fókuszál, hanem kortárs művészek munkáin, reflexióin keresztül „általában az élet nacionalizálására”: arra a jelenségre, hogy a nacionalizmus átjárja az emberek hétköznapjait, és a magánszférába is beszivárog.

A szocializmus kollektivista szemléletének ellenhatásaként az újnacionalizmus magántulajdonba utalja a korábban elnyomott nemzeti érzületet, s mintegy „privatizálja” a természetesként kezelt, képzelt közösségtudatot. A „privát nacionalizmus” nem egy újabb teoretikus kategória, amelyet a művészet élettel akar megtölteni, hanem fordítva: a művészek munkáin keresztül bomlik ki és telítődik jelentéssel. A különböző helyszínekre ‒ jóllehet az egyes kiállítások alapvetően azonos merítésből dolgoznak ‒ a nacionalizmusok lokális színezetének és kontextusának megfelelően eltérő válogatások kerülnek. A közép-kelet-európai régióra koncentráló projekt az érintett városok geopolitikai rádiuszát is tekintetbe veszi, minthogy nem merev határokban, hanem átjárásokban, áthatásokban gondolkodik.

Ha értetlenül állunk ama jelenség előtt, hogy a globalizáció és a nemzeti határok látszólagos eltűnésével egyidejűleg a nacionalizmus vehemensebb, mint a II. világháború óta valaha is volt, a kerekasztal-beszélgetéssel, performanszokkal kísért projekt és a kiállítások támpontokat nyújtanak a szóban forgó jelenség megértéséhez, értelmezéséhez. A hazai és régióbeli művészek munkái bejárják és felforgatják a nacionalizmus építményét (Kisspál Szabolcs, Kis Varsó, Borsos Lőrinc), látni engedik az új helyzethez alkalmazkodó, sokarcú újnacionalizmus térhódításának fázisait (Tomas Rafa, Alfredo Cramerotti, Daya Cahen, Alban Muja), fenntartásának módjait (Oskar Dawicki) és vadhajtásait (Kassaboys), illetve következményeit (Mark Ther, Kristina Norman, Ember Sári, Fátyol Viola). Érzékeny pontokra tapintanak rá, vakfoltokat világítanak be (Martin Piacek, Szombathy Bálint) és betekintenek a kulisszák, a rítusok és a retorika mögé is (Keserue Zsolt, Nemes Csaba). Közben látni engedik a nemzeti érzület felkorbácsolásának, manipulálásának és egyéni beépítésének finom pszichológiai mechanizmusait (Jaro Varga), akárcsak bőr alá hatolásának alattomos agresszivitását (Dan Perjovschi, Ciprian Muresan), s emellett a nemzetfogalomból kirekesztett csoportok, attitűdök is (Omara, Matej Kaminsky) megjelennek.

Lehet-e bármi aktuálisabb ma Magyarországon, ahol a nacionalizmus mentális polgárháborút szít, ahol szoborháború zajlik, ahol az emlékezést is felülről diktálják, mint hogy még Nagy Kriszta is úgy érzi, művészként nem tehet mást: kényszeresen festi Orbán Viktor portréját, mondván, hogy a miniszterelnök még az abroszunkon is jelen van? (Megtekinthető június 15-ig.)

András Edit

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Rácz András: Ha Orbán Balázs tudományos fokozatot kap, azt mindenkinek el kell fogadnia

Rácz András: Ha Orbán Balázs tudományos fokozatot kap, azt mindenkinek el kell fogadnia

A Tiszának rengeteg pénzre van szüksége

A Tiszának rengeteg pénzre van szüksége

Novemberre ígérték, de még mindig nem indult el az androidos Xbox-áruház – a Microsoft szerint nem az ő hibája

Novemberre ígérték, de még mindig nem indult el az androidos Xbox-áruház – a Microsoft szerint nem az ő hibája

Dúró Dóra: Visszataszító véres orgia került a Nemzeti színpadára – Vidnyánszky: A színház dolga, hogy kísérletezzen

Dúró Dóra: Visszataszító véres orgia került a Nemzeti színpadára – Vidnyánszky: A színház dolga, hogy kísérletezzen